Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)
1980-12-25 / 354. szám
1980. december 25., csütörtök Dunántúli napló 9 M ár bocsánat, de ez egy elcsépelt téma. Lerágott csont! Hogy a kőművesek Így meg úgy, ez már mindenkinek a könyökén jön ki. Kivéve, na igen, akik éppen benne vannak. De ez magánügy. Eltörik a lábad, begipszelik, viszket, az anyja istenit, de mennyire viszket, aztán az ambulancián megvárattak, hát ez felháborító. A pasas elnyom egy ásitást, ott meséld, apuskám, ahol a többi járógipszes ácsorog, ott talán érdekel valakit. Ez nem történet. A kőművesek meg a lábtörés, nahát .. Hogy nem történet, az aztán biztos. Na és ha nem történet? Ez azt a szegény Bologhnét éppenséggel nem vigasztalja. Miközben a televízióhoz támasztott ^iires könyvespolc mögött egy hokedlira támasztott lavórban zoknit mos. Az élet nem állhat meg, vagyis büdös zokniban nem járhat a család. Ezt még Baloghné született Máté Etelka is tudja, jóllehet ő doktornő. Az anyjától tudja, aki a nőket a termelésbe! elnevezésű emancipációs kampány idején avanzsált négygyermekes háztartásbeliből a MÁV-hoz kocsimosónak. Ilyenformán Máté Etelka nevelése szerény, de lé- nyegretörő volt. Ezért mossa a zoknikat a televízió mögött a lavórban, lévén a fürdőszoba feldúlva, csap-kád leszerelve, a konyha pedig foglalt (ott szundikál a két kőműves). A helyszín egyéb részletei: az ablaknál három összecsavart szőnyeg, rajtuk papírzsákok, a papírzsákokban könyvek — a szentségit ennek a kultúrának, de nehéz, mondta elítélően a fuvaros —, a papírzsákok részben rádőlnek a család legértékesebb bútordarabjára, egy kolóniái (stílusú) komódra, amelynek felső fiókja ki van emelve, hogy az evőeszközök és a papírok hozzáférhetők legyenek. A papírok nagyon fontosak. Úgy mint: lakáscsere-bizonylat, leltár, nyilatkozat, kötvény, hitellevél, becslés, igazolás, elismervény, számla, csekk, levél, kiértesítés, • kötelezvény, másik levél, megállapodás, munkavállalási jegyzék; határozat és Juliska néni levele Kunhegyesről: édes húgom, persze hogy adok, ötezrem éppen van, de gyertek érte, mer én ászt a postára nem bízom. Baloghné a kicsavart zoknikkal átevickél a szobán, kikerüli Jancsikát, aki a heverőn térdelve leckét ír a konyhaasztalon, kilép a szomszéd szobába, (egyensúlyoz a deszkákon, amelyeket a fölszedett padló alatti föld- és porrétegre fektettek, hogy addig is lehessen járni, amíg a szövetkezetnek sikerül negyven négyzetméter parkettát szerezni, vagy tölgyet vagy bükköt, ami van — Pisti a nagyobb fiuk (kissé cinikus) kalandvágyával addig is házi gombatermesztést javasolt -, szóval oz a szegény Baloghné végül csak kiér az erkélyre, amely szintén bútorraktár, de egy szál szárítókötél azért még elfér ott, fölaggatja a vizes zoknikat, avval a jóérzéssel, amit a vadnyugat pionír asszonyai érezhették hajdanán. Baloghné született Máté Etelka kinéz az utcára is, és fej- sikoit: teherautó áll meg a ház előtt, a platón csudálatos sárga kupac virít. Megjött a homok, kiabál Máté Etelka, rohan a konyhába a kőművesekhez, azok nyomban felriadnak, Jóska nyújtózkodva, szidva a fölboruló sörösüvegeket, Guszti bácsi ezzel szemben pattanva, mint mindig, hogy ezzel is jelezze: az ő generációja el kívánja határolni magát a fiatalabbak enyhén szólva laza munkaerkölcsétől. Lemennek meg- vizitálni a homokot, Máté Etelka átlebeg a pallókon, befelé: Képzeld, Jancsikám . .. Jancsikám a föltépett hasú papírzsákban szorgoskodik, most éppen o Csontváryt ráncigálja, máris szakad a borító, mit csinálsz, sikolt Máté Etelka, egyébként ideggyógyász, beveri a vállát a föltornyozott székekbe, a rohadt életbe, nem lehet hat széket rendesen összekötni , . . Csak a Vakond nadrágját keresem, azt ígérted, odaadod, írd a leckédet, de nem bírom, mert min- * * A Központi Sajtószolgálat 1930. évi novellapályázatán dijat nyert alkotás. dig beverem a lábam, és a tanító néni azt mondta, meggörbülve írni nem egészséges . . . ó, a tanító néni ... és külön&en is van ott egy szög, és megkarmolta a térdemet. Szög? Szög, az asztalban? Igenis, egy szög. Na ugye mondtam, hogy magántermészetű sirámok, semmi több. Az a konyhaasztal tiz évig ott állt a lakótelepi konyhában, és nem volt vele semmi baj. Most meg hogy egy szög . . ■ hát istenem. A Jancsika nadrágjának a térde kiszakadt, meg kell varrni, nem nagy ügy, a varródoboz ott van a szekrényfiókban, csak a tévét kell kicsikét elhúzni, elemelni idz összes széket, az üres könyvespolc közben eldőlt, rá a Csontvázra, nem baj, megvan a varródoboz, most mindent vissza, a polcot is, nehogy a gyerek belenyúljon azokba az elektromos izékbe, legalább kint marad a varródoboz, mindig szükség lehet rá, ezt a néhány hónapot féllábon állva is, sokkal rosszabb volt kint a konyhában lakni, míg itt festettek, igenis, javultak c viszonyok, lám, megjött a homok is. Odakint a kőművesek elmé- lyülten tanakodnak, majd Guszti bácsi nyilatkozik: mivelhogy a tégla még nemigen várható, arra gondoltunk a Józsival, hogy evvel a homokkal lerakhatnánk a lapokat, ahogy a múltkor megbeszéltük. Máté Etelka úgy érzi, az élet szép, az emberek jók, igaz, két éjjel nem aludt, mire meg merte kérdezni, nem lehetne-e a fürdőszobát úgy, izé, külön, munkaidő után, mivelhogy ettől a munkától a szövetkezet nagyon határozottan elzárkózott kapacitáshiányra hivatkozva. Nem válaszoltak, csak másnap, azt mondták, ötezer, persze a cementlap is legyen itt, itt is volt, mi az az ötezer, igaz, Istvánnak vonatra kellett ülnie, mivel kocsi az volt-nincs, dehát hol tartanánk anélkül a negyvenezer nélkül, sehol! és Juliska nénit is meg lehet érteni, negyvennégyben a posta hozta az értesítést, hogy elesett a férje, meg is gyászolta illendően, pedig nagy gazember volt az öreg, aztán egyszercsak beállított... Jó, hagyjuk a mesét. A lényeg, hogy egy hét alatt beépül az a , homok (a cementtel együtt) a fürdőszoba padlójába, Máté Etelka boldogan hordja a sört, gyönyörködik a virágos cserépnégyzetekben és a rajtuk csúsz- szanó rúdban, amelynek közepén egy kis levegőbuborék im- bolyog, az a vízszintező, és a víz mind belefolyik majd a lefolyóba, semmi eláztatás, semmi alsó lakó, tessék csak idebízni, önérzeteskedik Guszti bácsi. Hónapok múlva az a szegény Baloghné hasztalan töpreng majd, hogyan eshetett meg, hogy a fürdőszobában minden víz mindig és makacsul a falak felé folyik, és erőnek erejével nem lehet a lefolyóhoz terelni. Álmaiban majd a szép virágos-cserepes padló gyakran jelenik meg Mohamed koporsójaként a légben lebegve, olyan síknak kellene lennie, amely kissé tölcséresen középirányba mélyül, s a fölötte úszó felhők vizét gyengéden felfogja, ehelyett középütt kipúposodik és a széleiről mint egy rossz kalapról mindenült csurog az eső a világűrbe. Ettől pedig Máté Etelka fizikai fájdalmat érez (álmában és ébren egyaránt), noha tudja, hogy gyengéje, a tökéletesség vágya, közönséges utópia, ráadásul nem is egyeztethető össze egy idegorvos tevékenységével, és szomorúan vádolja az anyját, mert talán ez is lényegretörő, de szerény nevelésére vezethető viíz- sza, kamaszkorában ugyanis oly sokszor hallotta: győzöm magyarázni azoknak a szarosoknak is, hogy ha az ember nekióll lemosni azt a rohadt vagont, hát mossa le rendesen. De a történet (jobb híján hadd nevezzük annak) még nem tart itt, még csak a — felhőtlennek azért nem nevezhető, nyugtalansággal elegy — boldogság stádiumában van. Végtére is ezekben a napokban állandóan történik valami. A terepet betölti a serény munka vidám, ütemes zaja. Kopácso- lás, vödörzörgés, a cementes zsákok vérpezsdítő surrogása, füttyszó és egy dal: addigaddigjártunkkiatóóóra. Máté Etelka derűjét csak a művezető váratlan érkezése zavarja meg. Bemenekül a szobába, lázasan keresi a cserepek számláját, legalább az legyen meg, látja magát a bíróság előtt, izzad, kegyelemért könyörög, de mialatt zsebébe csúsztatja a számlákat, elhatározta, hogy tagadni fog. Nem, nem, nem is sejtette, hogy a homok kinek- minek a tulajdona, negi is kérdezte az meg hogy munkaidőben, hát fni ő, diszpécser, és minthogy a tégla még nem volt várható . . . Kióvakodik, húzza a nyakát a vihar elől, de azt látja, hogy a művezető éppen cigarettával kínálja az embereket, azok meg rágyújtanak ugyan, de egy pillanatra se hagyják abba a munkál. Ha nem tudná, azt hihetné, íme, egy példaszerű jelenet. A művezető panaszos hangon káráí: éngem megesz a főnök, hát nem értik, ledűlt az egész fal, és mink csináltuk, hát ne izél- jenek már ki velem. Csináltassa meg azzal, aki elbaltázta, mondja Jóska gőgösen, és egy cseréppel még odébb is löki a művezető lábát. Guszti bácsi végül megígéri, hogy jól van, másnap elnéz oda, egy órára, üsse kő, a művezető elmegy, Jóska sört bont, és háborog, mindig macerálják az embert munka közben, a szarházi lógósai, Guszti bácsi megnyugtatóan odaszól a tátott szájjal álldogáló Máté Etelkának: ne tessék izgulni, doktornő kérem, nem megyek ám el, csak valahogy le köllött rázni. Kérem, ez még mindig magánügy, nem mondom, vannak bizonyos általánosítható elemek, de ezek is vitathatóak, ezek a maga kőművesei nem tipikus figurák, a tipikus kőműves nem ilyen ... és most miért mondja, hogy a kőműves nem lényeg? Akkor minek írja bele? Ja, hogy a történet, szóval még mindig ragaszkodik a rögeszméjéhez, hogy ez az izé, na jó, várjuk ki a végét. Amíg a fürdőszobában folytatódik a serény munka, próbáljuk meg összefoglalni az előzményeket, amelyekben talán még több általánosítható elem akad, és talán Máté Etelka kétségkívül szívós optimizmusát is érthetőbbé teszik. Először is ugye maga a tény, hogy 36 négyzetméter helyett csaknem 90, ez önmagában is meggyőző. Ráadásul Máté Etelkát, még aránylag a dolgok elején, kétszer is megdicsérik. Öt, mert ő járt az ügyek után. Balogh, a családfő egyszer elment egy hivatalba, majd hazajött, és azt mondta: fiacskám, én ezt nem bírom idegekkel, de ha azt akarod, hogy valakire ráborítsam az íróasztalt . . . Máté Etelka ezt nem akarta, ő a 90 négyzetmétert akarta, lakhatóan. Hamar belátta, hogy (ideggyógyász létére) igenis rendelkezik az úgynevezett női alkati tulajdonságokkal, mint kicsinyesség, aprólékosság, a piszlicsáré dolgok iránti tartós figyelem és szívósság (lásd: fát lehet vágni a hátán.) Szóval először a tanácsi ember dicsérte meg, mondván: lám, az öntudatos dolgozók így oldják meg lakás- problémáikat, önerőből, áldozatokat is vállalva, nem pedig hogy feliratkoznak a listára, és nyaggotják a hivatalos szerveket. Máté Etelka már-már megkérdezte, hogyan intézte Pink elvtárs, hogy neki nemcsakhogy felújították, de o cseréért le- lépést se . . . de a kérdés valahogy illetlennek tűnt, és már egyébként is legfeljebb eszmei jelentőséggel bírt volna. Dicséretes, mondta a tanácsi ember, és ha bármire szükség lenne. . . Aztán a bank dicsérte meg Máté Etelkát, nem személy szerint, de mégis: államunk azért biztosít ilyen előnyös feltételeket a kölcsönhöz, mert értékeli a szándékot, és az állami lakások állaga ily módon is javul. Máté Etelka két teljes napig élvezte ezt a családias, meghitt viszonyt, amibe államunkkal került, egészen addig, amíg az nem mutatta egy másik arcát: nem rendelkezett kapacitással. Sebaj, a kedves tanácsi ember felhívott egy szövetkezeti elnököt, aki fogadta is Máté Etelkát, s aki olyan volt, mint egy maffiavezér, irodája is, ennek megfelelően, lenyűgöző. Kérte, hogy szerdán délben jöjjön ismét, addigra utánanéz a konkrétumoknak. Szerdán délben a titkárnő azt a meglepő hírt közölte, hogy az elnök egyhónapos spanyolországi útra ment. Máté Etelka olyat tett, amit jólneveltsége folytán nem szokott: lehazugozta az elnököt, sőt, azt mondta, az a gazember. Nekem mondja, vont vállat a titkárnő, és egy élénkrózsaszínű gombolyagot vett elő, kötőtűkkel. Barakonyí Jakab kőművesmester merőben más eset volt. Otthonában fogadta Máté Etelkát, kis hatszögletű horgolásokkal ékesített bordó fotelok között, zokniben. Ennek ellenére úgy festett, mint egy külügyminiszter. Nézze, én ilyen jelentéktelen munkákra nem érek rá, mondta diplomáciai udvariassággal, de ha az embereimmel meg tud alkudni, azok megcsinálhatják, ha akarják, én ugyanis három hétre utazom a családdal Görögbe. Hogy az emberei, dadogta Máté Etelka, mialatt ön ... öhh? Nyugodt lehet, nem kontárok, mondta a külügyminiszter. És adnak számlát? kérdezte Máté Etelka még mindig elég ostobán, mire a külügyminiszter összedörzsölte zoknis lábait (mint egy légy), és fájdalmas- elfoglalt-fáradt mosollyal azt mondta: ja, ha magának számla kell ... Az a szegény Baloghné aznap este azután megkísérelte elmondani a férjének (annak a szegény Baloghnak; aki a konyhai lefolyó és a gáztűzhely közé ékelődve éppen egy hokedlin szortírozta másnapi előadásának jegyzeteit), hogy egy maszek emberei tusiban esetleg . . . illetőleg, hogy ez al-maszekok feketén . . . Elnézést, belátom, nem elég, hogy ez a történet nem is történet és abszolúte (?) magánjellegű, valamint attól tartok, poénja sincs, még a magyar köznyelv szavaiból is gúnyt űz, mintha bizony nem lepnének benne megfelelő kifejezések, aminthogy nincsenek is, a tudományos nyelvben sincsenek, legfeljebb az argóban: megumbul- dálják. De aztán mint minden, ez a dolog is megoldódott, egy másik szövetkezettel, amelyet egy ideggyógyászati kezelés alatt álló nagynéni unokaöccse szerzett Máté Etelkának. ■Na ezen is túlvagyunk, tipikus vagy nem tipikus, ott egye a fene, mert közben fél hónap megint eltelt: elkészült a fürdőszoba, bezárták az iskolákat, a gyerekek a nagymamához utaztak, Máté Etelkának különleges otthoni körülményeire tekintettel sikerült állandó éjszakás ügyeletet kapnia, így napközben szundikálhatott pár órácskát, ha tudott, mert közben került parketta is (tölgy!) és így a kopácsolás állandósult a lakásban. Vannak még csodák, állította Máté Etelka (már bágyadó) optimizmussal, ugyanis tégla is érkezett, igaz, közben elfogyott a homok. De volt remény. Máté Etelka kezdte magát kiismerni a szövetkezeti ipar szervezési rendszerében, tudta például, hogy amikor Guszti bácsi reggel egyedül érkezik, akkor Jóska az irodába ment föladni az aznapra esedékes anyagrendelést, ugyanis a szállítási osztálynál minden nap sztornózzák az előző napi rendeléseket, ha kiment, ha nem, ilyenformán ha nem és az ember nem ismétli meg a rendelést, a téma örökre lekerül a napirendről. Egy napon Máté Etelkát — sörösszatyrokkal hazafelé vonszolódván — pcradicsomi látvány fogadta: ott volt minden, tégla, homok, cement, egyhalomban, a kapu előtt. Guszti bácsi és Jóska éppen tízóraiztak, és nem látszott rajtuk semmi megrendülés. Máté Etelka szorongva állt, aztán Guszti bácsi — miután megtö- rölgette és összecsukta a bicskáját — magyarázattal szolgált: mer nincs itt az állvány, pedig három hete mindennap igényeljük, ugye Józsi? Az a szegény Baloghné ekkor tudta meg, hogy a vállmagasságnál följebb történő falazáshoz állvány is szükségeltetik. (Talán még nem késő, hogy elmondjuk: az a bizonyos féligkész fal a fürdőszoba és a vécé elválasztását szolgálta. Vállmagasságig állt, mert akkor fogyott el a tégla. Ami közben történt, azt már tudjuk.) Ez volt az a pillanat, amikor Máté Etelka úgy érezte, valamit meg kellene ragadnia, harci kürtöt, pallost, de legalább a szatyor sört (hogy odavágja valaki fejéhez). Guszti bácsi tűnődve figyelte, aztán így szólt: igeza van a doktornőnek, igaz, Józsi? Ez már tényleg disznó- ság, de megmondom, mit tessék csinálni, tessék Bemenni az Árpa kartárshoz, és kiverni a huppot. Ki az az Árpa kartárs, kérdezte Máté Etelka, az elnök? Dehogyis az elnök, foglalkozik is az elnök ilyesmivel, nem is ért hozzá, pék volt, mondta Guszti bácsi fejcsóválva, az Árpa kartárs a mi főnökünk, hátul van az irodája, oda tessék bemenni, és megmondani, hogy már hetek óta megy a hitegetés. Két kisasszonyt talált az előtérben, egyik csúnya volt, és regényt olvasott, a másik nagyon csinos, és a körmét reszelte. Odabent pedig Árpa kartárs pihegett egy szürke meg egy fehér telefon mögött, bizalomgerjesztő ötvenes, különös ismertetőjele nincs. Máté Etelka bemutatkozott, mire Árpa kartárs lendületesen biztosította, hogy ismeri, sőt, direkt szívügyének tekinti a dolgát. Máté Etelka optimizmusa kezdett visszatérni, és kirukkolt az állványüggyel. Állvány! kiáltott fel Árpa kartárs, mint valami gyűjtő, aki ritka értékes darabra bukkan, és milyen állvány? Egyhúszas? Egyötvenes? Netán egyhetvenes? Máté Etelka restelkedve bevallotta, hogy nem tudja, és kezével magyarázó, amolyan asztalforma mozdulatot tett. Amire rá lehet állni, hogy a falat . . . Kiszámítjuk, mondta Árpa kartárs szívélyesen, megérdeklődte a lakásméreteket, majd-összevonta szemöldökét: valószínűleg egyötvenes kell magának. Máté Etelka megkönnyebbülten bólintott. Nahát, ettől féltem, mondta Árpa kartárs, és telefonálni kezdett. Előbb a szürkén próbálkozott, azután a fehéren. Amikor végzett, előrehajolt, és bizalmason azt suttogta: látja, ettől tarjottam, a raktárban nincs semmiféle állvány, de egyötvenes aztán végképp nincs. Máté Etelka ezt azonnal elhitte, mert egyszer járt a raktárban, ajtót kellett volna választania a vécéhez, de a raktárban ajtó sem volt, ezt egy kövér asszonyság közölte egy parányi szobában, ahol egy villanyrezsón ínycsiklandozó illatú csülökpörkölt melegedett, Most mi lesz? Ne tessék aggódni, szívügyemnek tekintem a dolgot, mondta Árpo kartárs, és percekre eltűnt. Szőrös fiatalemberrel érkezett visz- sza, aki piros trikót viselt és rágott. Kőművesek mellett dolgozik, súgta oda Árpa kartárs, fogja tudni, majd csak figyeljen! Tibikém, mondta fennhangon, nem látott valahol egy egyötvenes állványt? Tudjo, amire a kőművesek állnak. Tibikém abbahagyta az őrlést, gondolkodott, majd azt mondta: az óvodában ottmaradt egy pár, de nemtom milyenek. Mikor maradt ott, kérdezte Arpo kartárs, még februárban, mondta a fiatalember, biztos ott lesz még, hacsak el nem lopták. Gondolja, hogy egy óvodában kőművesállványt lopnak, kérdezte Árpa kartárs töprengve. A szőrös fiatalember vállat vont, és azt mondta: nemtom. Árpa kartárs kifaggatta, hol az óvoda, satöbbi, közben jegyzett, majd Máté Etelkához fordult: ugye mondtam, majd megorganizáljuk! Most lessék nekem beküldeni a két kőművest, de legalább az egyiket, akkor én majd kivitetem őket az óvodához, ja, nincs kocsi, nem baj, majd busszal mennek, majd én ezt is meíjorganizálom, megnézik az állványt, és ha ott van és megfelel, töltök ki egy szállító- levelet. Máté Etelka már huzamosabb ideje úgy érezte, álmodik, meg is csípte magát, de nem álmodott, erre elszántan megkérdezte: nem lehetne, hogy valaki most azonnal.. . Árpa kartárs végigmérte, nem teljes megvetéssel, csak amolyan sajnálkozóval, még Tibikére is odanézett, együttérzést várva, és még a telefonkagylót is fölemelte (a fehéret), majd megfordítva visszatette, és csak mindezek után mondta: ön or- vos, nemde? nos, én tisztelem- becsülöm a hölgyeket, de nem tartom valószínűnek, hogy ön ért az építőiparhoz, noha ezek szerint tanult nő. Vagy igen? Nem kérem, nem értek az építőiparhoz, ismerte el Máté Etelka, és mintegy álomban hazalebegett. Szóról szóra elmondta Guszti bácsinak és Józsinak, mit végzett, s olyanformán érezte magát, mint egy médium. Mint a Lebegő Nő. Az anyjo istenit mondta Józsi, a franc aki kibuszozik neki oda, és mit adja az okost, amikor órás volt, és még mindig összekeveri a spaknit a sperhaknival I Dehogyis órás, vésnök volt, vitatkozott Guszti bácsi generációja fölényének tudatában, de a spaknit tényleg összekeveri a sperhaknival, egyszer meg volt vele egy esetem . . . Eddig a történet, csattanója nincs, mert aztán Máté Etelka lassacskán fölébredt, Lebegő Nőből földi asszonyba váltott, kölcsönkért a szomszédoktól két létrát, s Guszti bácsi azután erre a két létrára rakott föl egy deszkát. Azon állva falazott Józsi, vígan fütyörészve és dalolva (addigaddigjártunkkia), Guszti bácsi pedig lent asszisztált neki, és több ízben megjegyezte, hogy ha annak idején inas korában ő ilyen csempe falat húzott volna, a mester, már bocsánat a kifejezésért, úgy rúgja seggbe, hogy meg nem áll Pécelig. Józsi erre azt felelte, hogy a Guszti bácsi keze olyan szaporán mozogna, mint a szája, már megfúrhatta volna az Árpa kartársat, netán még az elnöki székben is ülhetne, ahol aztán gyakorolhatná azt a fenenagy dumáját, ami van neki. így elvitatkozgattak, merőben elvi alapon. Tanulság, csattanó és általános érvény nélküli kis történetünket (tudom, tudom, nem igazi történt, de ilyen akadt) azzal a mégiscsak megnyugtató ténnyel zárhatjuk, hogy a fal mindmáig nem dőlt le. Hallatna Erzsébet (Fejezetvázlat az Építtetők Kézikönyvéhez) Kőművesidiir
