Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)
1980-12-21 / 350. szám
Honthy Márta rajza Pákolitz István Igazándiból A furuglás bojtárok meseszomjú csírásgyerköcék hallottak ugyan rebesgetni valamit bizonyos szabadítóról bár lelohasztotta repeső kíváncsiságukat hogy csak hasonszőrű szerzet lesz az illető ács vagy egyéb kisiparos-ivadék s a gyönyörű lóditásokon kívül mit lehet attól várni akinek nincs egyebe csak a rojtavalója Szentigaz minden zagyvalékot összehordanak a hetyegő traccsos mihasznák múlatják az időt pásztorkodóinknak pedig a könyökén jön ki már a tömérdek elnapolt dátum ígéret jóslat ámítás mese De midőn az üstökös csóvája ott csillagszórózott az istálló fölött zavarodottan bámulták a fényességet és igazándiból ácsingóztak a pásztor-szivük szerinti jóro-szépre Makay Ida A Nap A Nap! Nap! Megérkezett S ölelkezik toronnyal, réttel milliárd éve szüntelen a győztes tűz, mely sose ég el. S ő a tűnődő, bölcs derű csöndes októberdélután s felhőtengerbe elmerül a telek sötét alkonyán. A Nap! A Nap! a hatalom, ki megmér percet s éveket. Szerelmes bolond trubadúr lobog az asszonyföld felett. |_| ajnal. Vagy már nem egé- ** szén hajnal, csak kora reggel. Megcsördül a fejem fölött a telefon: ijedtében majd. kiugrik alólam az ágy. — Szia, Papa, én vagyok. Alszol? — Már nem. — Ne haragudj. Könyörgő, szelíd, alázatos suttogás. — Fölolvasnék neked két sort; nem tudom, pontosvessző legyen a végén vagy csak vesz- sző. — Mondd. Halkan, monoton hullámzással, hangsúlyok nélkül. Egyelőre valóban két sor. A végén megáll: itt kellene döntenünk, hogy pcmtosvessző-e vagy a legpuritánabb írásjel, netán semmi, így, telefonon át, mintha semmi se hiányzana. Meglepő. Hallgassuk hát még egyszer. — Várj. Jobb, ha elölről olvasom. Figyelsz? Az egészet, persze. A gondolati képsor, egyben. Nem szabad két sort önkényesen kiszakítani. Hanem hogyan illeszkedik a fokozódó és feszülő boltozat domborzatába? .. . Igen, a nyolcadik sor vége, hallom, itt a kérdéses vessző —, de ő olvassa tovább, nem áll le, másfél oldalas elégia; már nem is emlékszem a nyolcadik sorra. Közben pedig tudom, hogy bármit javasolnék, úgyis azt az írásjelet fogja alkalmazni, amit elhatározott. Döntésének helyességében nem lehet megingatni. — És ebben igaza van. Csak éppen hallani akarja (hajnalban, kora reggel, tőlem), hogy igaza van. Azt kell hát mondani neki, azt a változatot ajánlani, amit eleve kiválasztott magának. Emberismeret kérdése volna mindössze? S mivel a barátunkról van szó, tán nem is olyan nehéz kitalálni a gondolatát? — Ennyire , azért nem egyszerű a játék . . . Utcán, kávéházban, sétatéri pádon egyszeresek megnyílik a dosszié nagyságú irattáska, és körülményes, finom lapozgatás után a többi ív fölé simul egyetlenegy, a legfontosabb. Soha nem zsebből vagy egy könyv kemény födele védelméből — nem, mert a lapot, a legépelt példányt véletlenül se szabad összehajtogatni! A barbárság megnyilvánulásának kifogyhatatlan változatai között napestig dúskálhatunk: semmi különösebb leleményt nem igényel a szemlélődőtől, hogy az utánozhatatlan emberi kegyetlenkedéseknek a nyomaira bukkanjon a legderűsebb percekben akár; — mégis, a verspapír keresztbetörése vagy hosz- szanti árkolása volna a legszé- gyellnivalóbb . . . Különben busa, robosztus ember ez a költő; viharokat markol és nagy étvággyal esik neki az örömöknek, lila a dühtől és földagad a vágytól, nem válogat, ha harapni kell, s ami vaskos, abba tenyerei bele a legszívesebben — de tömpe végű, nagy ujjaival oly finom szerelemmel simít végig a csillogó, gyűretlen sorokon, oly súlytalanul, mintha ez az óriási kéz átlátszó volna: szinte neszei és dúdol érintése nyomán az odahullott hajszál... Egyetlen géphiba, a leghalványabb átütés se lehetséges: egy bizonyos pontosvessző megváltoztatása miatt újra gépelni az egész oldalt, másodszor és harmadszor is újra, kegyetlen következetességgel, mindannyiszor teljes terjedelmében, amíg véletlenül se biccenti meg a ritmust egy ferdén elpöttyentett betűroncs. Előttünk tehát a sima, szép papír, a kávéház márványasztalán vagy a téren az irattartó dossziéra terítve, s én hiába szabadkozom ismét, és fölöslegesen emlékeztetem arra, amit annyiszor próbáltam már mentségemül fölemlíteni, hogy én ugyanis nem értek a versekhez — ez a jóhiszemű figyelmeztetés nem rémíti meg. Nevet, szinte fölhorkan izgalmában. — Csak hallgasd — mondja. Halkan, különösebb hangsúlyok nélkül itt is, mint a telefonban. Egyfolytában, végig. Egyelőre azonban mégiscsak az adott scy. Úgy nem megy, hogy a kifogásolt tele helyébe más szót keresünk. Amatőrmunka és dilettáns pepecselés volna. Aki az összefüggésekre figyel, tudja, hogy csak vonzótokban szabad (érdemes) gondolkozni és érezni. Tehát a más szó miatt más sor is kell, sőt, talán az egész szakasz is megváltozik. Hogy bár a megszólaltatott gondolat ugyanaz marad: mégis fényesebben cikázzék s még cáfolhatatlanabbul kiáltson !... — Várj, még egyszer. Most azonban már megszakítja. Az egyik sor közepén. — Szitakötő fátyla lobban . . . Kérdőn kitekint a papírból. Vár. Mondanom kéne valamit. Újra olvassa. Ezúttal a megelőző képpel együtt. — Jó ez így? — Szép. — Ha a fátyla helyett mást... — Nem tudom. — Nem lehet mást. — Akkor mi a baj? — Lobban... A fátyol; figyelsz?... A fátyol lobban? Nem inkább: libben? Belejavít, hatalmas betűkkel átírja. Majd visszahúzza. És elkezdi olvasni elölről. Most egy másik sorral gyűlik meg a baja: — A fény lepkéket himbáló sűrűjében... Gondolom, jobb, ha én indítom el az okvetetlenkedést: — Himbáló ... — ízlelem a szót. — Nem túl lírai. — Az nem fontos. — És ha: táncoló? Áthúz, föléír, visszajavít. — Akkor viszont nem lepkéket, hanem lepkékké/... És akkor rossz, hogy: sűrűjében. Olvas tehát tovább. — Izzó tulipánnal rohanok utánad! — Izzó? .. . Vagyis, hogy izzik? — Igen! Mást se csinál, csak izzik!.. . Azt a hülye is le tudja írni, hogy piros tulipán!... Piros a fenét! Izzik! — Ha az előtte álló sor. . . — Akkor olvassuk elölről. ... Valahogy így megy ez. Mindennap, hál’istennek. Tegnap azonban más történt. Délután az új versét egy nyelvész barátunknak mutatta meg. Akinek egyetlen szó rendítette meg a nyugalmát. Tele. Magyar szó, igaz, de nem szép. nem jó, közönséges, versbe nem való, jelzők elé nem illik, semmitmondó, buta és nagyképű, azonkívül üres és száraz. Akár így, akár összetételében. Sem tele, sem teli. Csúnya. A használata nem tesz jót. Én nem tudom. Nekem rengeteg, lépten-nyomon használt jó és plasztikus kifejezés jut az eszembe. Csak amúgy kapásból: tele szájjal, telibeszéli a fejét, méreggel telt pohár, tele a kancsó, tele a bendő, és tele a szívem szomorúsággal, meg hát tele a mező virággal, telis-tele, telirakja a zsebét, megtelt. . . Költőnk azonban fönnakad' a szón. Nem meggyőzni akarja magát, hanem legyőzni. Nem gyűjti a példákat önnön mentségére, hanem fölébük kerekedik. Megpróbálja másképp. Hátha lehet. Hátha jobb lesz. Mi? A vers? — Nem. A világ. Mikola Bilkun RCälvärica Megkaptam az influenzát; fájt a fejem, sajgott a derekam, lázam volt. Türelmes közösségi ember vagyok, ezért határoztam úgy, hogy én megyek az orvoshoz és nem hivatom ki. Beálltam a rendelőben a sor-' ba; eljutottam a kis ablakig, ahol elveszik az ember iratait. Ekkor derült ki, hogy otthon felejtettem a személyi igazolványom. Hazafutottam. Azután kezdődött elölről az egész. Nem számít —, három óra múlva már a szimpatikus, fiatal doktornő szeme elé kerültem. Illetve „szeme elé" —ez nem megfelelő kifejezés, hiszen a doktornő fel sem emelte tekintetét az előtte lévő papírokról; sebesen, elszántan írt valamit. — Vetkőzzön le! — mondta, de olyan hangon, mintha éjfélkor mondta volna, egy elhagyatott sikátorban. Levetkőztem. — Mi a panasza? — Fáj a lábam, remeg a kezem, a . . . — Keze, lába? ... A sebészetre! Tizenötös szoba, harmadik ajtó, a folyosón balra .. . A következőt!1... — De... — Semmi de! Hozzon leletet a sebészetről! Nővérke, vezesse ki a beteget! Kérem a következőt! A nővérke határozottan kitolt a folyosóra. Elkullogtam a sebészetre. A sebész szemét sem láttam, ő sem nézett rám, ő is a papírjaival foglalkozott. Elszántan, sebesen írt, mint egy gyorsíró. — Vetkőzzön le! Levetkőztem. — Mi a panasza? Megint olyasmit kottyantot- tam ki, amit nem kellett volna : — A feje? Az ideggyógyásznál volt már? — Még nem . . . — Na, kérem . . . Először az ideggyógyászhoz menjen, aztán . . — Nézze! . . . — Nem nézem! Menjen az ideggyógyászhoz, aztán . .. kérem a következőt! Nagy nehezen elvánszorogtam az ideggyógyászhoz. És ott. . . Hát igen, ha az isten meg akar verni valakit, akkor nemcsak az influenzát küldi rá, hanem az eszét is elveszi. Az orvos kérdésére, hogy mim fáj, azt válaszoltam, hogy semmim, de piros sapkás egereiket látok. Az ideggyógyász kapott az alkalmon, még a papírjaiból is felpillantott, úgy kérdezte: — Szemésznél-volt? És ha csupán erről az egyetlen versről volna szó! Válogatott munkáinak kötete a kiadónál egy éve. Elfogadva, megszerkesztve, nyomdai leadásra előkészítve régen, a műszaki, osztályon. Óriási, vaskos könyv lesz. Hatszázötven oldalnyi tiszta vers. Ezerszer átfésülve, átvirrasztva, valamennyi sora évek óta csiszolódva, kíméletlen szeretettel és megbocsátó dühvei selymes rendbe ágyazottan, rajnyi szerkesztő által ide- oda tologatva, míg végre mozdíthatatlanná kövült; — s akkor ő tegnap délután nekiül az otthon pihenő harmadpéldánynak, az éjszaka folyamán százhúsz olyan sort talál, amelyben fölfedezi a tele szót, hajnalra legalább kétszáznegyven újat szerkeszt a százhúsz helyére s legalább annyi szinonimát jegyez föl tartalékként, kigyűjti őket, a tervekkel egy egész füzet telik így be, a hatszázötven oldalból százhúszat újra kell gépelnie majd, a kiadó megőrül, a műszaki szerkesztő nem vállalja, a nyomda új kalkulációval fenyegetőzik, hat hónap csúszás, a karácsonyi könyvvásárnak vége ... és kora reggel szól a telefon, kezdi beolvasni az új változatokat; — így nem megy, nem értek semmit, siessek a kávéházba. Az óriási paksaméta a márványasztal sarkán; előttünk az éjszaka szült szinonimák a kockás füzetben. És mellettünk, a szomszédban egy idegen ember, talán közgazdász, úgy villámlik a tekintete ennek az őrültségnek a láttán. Hát persze, nagyon szeretné ez a világ, ha racionálisnak látszana. Néha már-már el is hiszi magáról. Pedig még távolról sem az, de nem ám. Ez a két ember itt, mellettünk és szemben velünk, egyikük se tudja, hogy e csudálatos racionalizmus felé igyekvő úton, s az anyagi megfoghatóság minden- hatóságát hirdető görcsös hajrában mindenekelőtt észre kellene venniük valamit. De hát nekik is, és még mindig, magyarázni kell, hogy ... — mit? — azt, hogy: pontosság! Pontosság! Ezt kellene megtanulniuk legelőször. A költői pontosságot. Igen, nekik. A tapintható haszon eme hirdetőinek, akiknek mindenkinél jobban” kellene tudniuk, hogy ez a legfőbb kohézió és a legbiztosabb összeolvasztó erő!.. . Ma, cmikor semmi nem egyezik, a legfényesebb felületek se simulnak egymáshoz, az értő fül nem fogja föl a vérzőn megtárulkozó leadó hívójelét, s amikor nem akar válaszolni a kérdésekre a megfaggatott anyag: — hát épp az anyag és a haszon vallatói nem fedezik föl, hogy a pontossággal van a baj?! Hogy e nélkül az ésszerűség nem „működi ki magából" a megtermelhető maximumnak a tört hányadát sem?!... Hogy ha a sorok, a képek, a vágyak, a hitek nem illeszkednek pontosan, akkor semmiféle gazdaságosság, semmilyen fizikai törvény se képes összefogni az ésszel kiszámítható, bebizonyítható, kierőszakolható, áldásos javak halmazát! . . . A pontosság tehát. E legfájdalmasabb hiánycikk. S a költő — hogy e hiányt mindig újra pótolja. Vénusz Borbás Tibor szobra — Nem, de a látásomra nem panaszkodom .. . — Elég baj az, barátocs- kám, elég baj, hogy elhanyagolja. Menjen előbb a szemészhez! — és kivezettetett a rendelőből. A szemész sem sokat bajlódott velem. Ahogy meghallotta, hogy a derekam fáj, összecsapta a kezét, megcsóválta a fejét és felkiáltott: — Menjen az urológushoz! Biztos a veséjével van valami baj. Az urológián adtak egy kis üveget, és meghagyták, hogy másnap reggel hozzam visz- sza. Csak álltam ojt, és komoran hallgattam. Ekkor az urológus így szólt a nővérhez: — Úgy látszik, süket a beteg. Nővérke, vezesse át a fü- lészetre! Amikor a fülész valami csillogó eszközt dugott a fülembe, teli torokból ordítani kezdtem, hogy ez már aztán sok, egy beteg ember meg- gyalázása; a panaszkönyvet kértem, követeltem, hogy hív-, jók oda a főorvost. Csodák csodájára, szinte azonnal előkerült a főorvos. Együttérzően nézett rám, megcsóválta a fejét, majd így szólt: — Vigyék a zárt osztályra! Tudom, hogy teljesen normális vagyok, hanem az nagyon izgat, hogy a pszichiáter kinek passzol át! Fordította: Bratka László HÉTVÉGE 9, Kende Sándor A költő „hasznossága”
