Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-29 / 328. szám
e Dunántúli napló 1980. november 29., szombat A kontextuáfistói a romantikusig Wroclawi képzőművészek a Pécsi Galériában Régi gyanúm, hogy a modem képzőművészet némely ágának értéséhez és élvezetéhez szükségeltetik bírni a1 nagy világnyelveket minimum, optimálisan pedig mindazokat, melyeken kifejezi magát a kor képzőművésze. Igen, képzőművésze, s nem írója: bár annak elemzésére már nem vállalkoznék, hogy mi a különbség a képverset alkotó író és a vers (próza)-képet rajzoló grafikus között. Talán csak annyi — mert erről a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében meggyőződhetünk —, hogy az irodalmárok megtalálják a módját, hogy egy franciául íródott képvers a magyarul olvasónak is élvezhetővé váljék, míg a képzőművészek legfeljebb ahhoz veszik a fáradtságot, hogy angolra fordítsanak egy eredetileg lengyel szövegű „kontextuális” művet. Kissé konzervatív módon ügyön, de nézzük csak ezeket a műveket, s ne olvassuk — ha valóban rendelkeznek képző- művészeti erényekkel, a rójuk rótt szövegtől függetlenül csupán a színek és formák harmóniájában is találhatunk magunknak érdekeset, tanulságodat. Eugeniusz Smolinski Bio graphy című művének tartalma különösebb nyelvtudás nélkül is megfejthető, ha ugyan megfejteni egyáltalában kell egy olyan képet, amely hasonlatként régóta jól ismert: a betűkből, jelekből összeállt sorok, mint barázdák sorakoznak egymás mellé. Dedication elnevezésű képén viszont csak nevét sila- bizálhatjuk kellő biztonsággal — az angolul olvasók még többet is talán. Az angol nyelv birtoklásának hiányában viszont a kép csupán szemészeti vizsgálóábra, s így ötletnek sem túlzottan eredeti. Hat wroclawi képzőművész mutatkozik be a Pécsi Galériai Széchenyi téri bemutatótermében, hála a két ország területi képzőművészeti szervezete együttműködésének. S ameny- nyire hat művész által keresztmetszetszerű képet kaphatunk egy más ország művészetéről, annyiban át is láthatjuk azt, hiszen a már említett két művész mellett a másik négy munkája a képzőművészet, a1 grafika más tájaira is elvezet, szemléletben, szemléltetési módban is. Leszek Mickos látszólag textilművész, mégis grafikusnak tartanám elsősorban, noha még színezi is vásznait, melyek hol baldachint idéznek, hol zászlót. Hiszen csak a rajzolást spórolja meg, hogy tárgyszerűségükben mutatja meg azokat, amik rajzlapra kívánkoznának. De hát így eredetibbek-(nek) tűnnek.' Grzegorz Koterski nonfiguratív műveket sorakoztat fel, térformáló törekvései kellemesek még akkor is, ha leckefelmondásra emlékeztetnek. A maguk módján kellemesek Roman Ko- walik szimbolikus, romantikus lapjai is, hiszen meghökkentőnek szánt leleményei évszázadok óta összenőttek vizuális kultúránkkal, s ilyenformán nem is lelemények annyira már. Nem is meghökkentők. Legfeljebb fölényes rajztudásának örvendezhetünk, s annak a cseppnyi iróniának, amivel maga is szemléi a grafikai szimbolizmus vadhajtásait. Eugeniusz Get Stankiewicz plakátokat küldött, melyeken jól megfigyelhető, mily nagy jelentőséget tulajdonít a vörös-piros színnek maga is, éppen akkor, amikor e színek különleges jelentőségét vitatja. S noha a kiállítás nem győzött meg a verbalitás képzőművészeti létjogosultságáról, s arról sem. hogy a lengyel képzőművészet mennyivel és menynyiben más, mint a honi, örömmel néztem a wroclawiak képeit, úgy is mint egy gyümölcsözőnek számítható kapcsolat dokumentumait. Bodó László Koósshow Pécsett Alig két évtizede a tizenévesek korosztálya olyan könnyűzenei irányzatokat honosított meg sajátos ízlésvilágával, amelyek szinte átszedések nélkül elválasztották az akkori felnőtt társadalom zenei világától. Az új hullámok reflektor- fényei azóta sok tájat bejártak. De kontúrok nélküli éles fényük újabban halványodni látszik !. Talán ezért is lángolt fel újra a nosztalgia hulláma. A Pécsi Nemzeti Színházban rendezett ORl-koncert zsúfolt széksoraiból az 50- es, 60-as évek teenager-kö- zönsége méltán ünnepelte egykori kedvenceit. Kovács Erzsi dalai kedvesen behí- zelgőek. Első hallásra fülünkben csengtek újra. Dékány Sarolta ma is megnyerő. Hangjának szárnyalása (én is meglepődtem) jobban tetszett, mint valaha. Koós lános igazi show- sztár. Humorával (amely egész magabiztos előadásmódjának alappillére) olyan keretbe foglalta a műsort,, amelyben minden apró részlet hangsúlyt kaphatott. Egyszerűen, természe- sen és magától értetődően, hogy a lényegről — a dalokról — egy percig se feledkezhessünk meg. A daloknak központi szerepet szánt műsorában. Akkor is amikor a kiválóan alkalmazkodó Illés-zenekart bemutatta és akkor is, amikor távol levő kedves kollégáit idézte. Nosztalgiahullám? Nem tudom. Szép emlékek? Biztosan azok is. De a fülbemászó melódiák és fényesen csengő énekhangok mindenképpen meghatározták a: kedd esti Koós-show osztatlan sikerét. Bornemissza Géza A szimfonikus zenekari koncertprogram második hangversenyén vasárnap délelőtt a Liszt Teremben, illetve hétfőn este a színházban, Borbély Gyula vezényelte a Pécsi Filharmonikus Zenekart. Mozart két műve hangzott el: a Don Juan-nyitány és Szenthelyi Miklós közreműködésével a B-dúr hegedűverseny. A műsor Beethoven III. (Eroica) szimfóniájának előadásával zárult. A Hangyától a Nádorig Kiss Karcsi Hiányzik a tömeg, a mozgalmas, szép munka A zt mondják, Tokió belvárosában - a Ginzán (?)- nincs utca és házszámtábla, de azért a taxisok köny- nyedén eligazodnak - hát csak jöjjenek a japánok az Uránvárosba, azt hiszem megkergül- nének, mire egy-egy címre végre megérkeznének. Harmincöt percig kóvályogtam a környéken, míg a Veress Endre utcai címen megtaláltam Kiss Károlyt, olyan bérházban, amelynek homlokzatán Bánki Donát utcai tábla díszelgett. Az ajtószám is eggyel kevesebb, mint amennyit a kapualji névsortábla ígért, de most már mindegy, végül is nyélbeütöttük a találkozót, amelyből kiderült, hogy vendéglátóm is eléggé kanyargó utat tett meg Füzesgyarmatról Pécsig ... Harmincnyolcban a füzesgyarmati Hangya Központi Szállóban kapta meg a segédlevelet, aztán útnak indult: Budapesten a Koppányi Borozóban pincér, majd következik a Micheller Halászkert, Hotel Vadászkürt, Budán a Kis Lúdlób- királynő, aztán a Kis Royal —a felszabadulás után 8 hónapos szakmai akadémia, záhonyi Utasellátó Étterem, végül 1954- ben a pécsi Nádor Szálloda. 1966-tól 1980 őszéig üzletvezető. És hogy el ne felejtsem, most nyugdíjba ment. Hogy te- geződünk, ezért ne nehezteljen az olvasó: huszonöt esztendeje ismerjük egymást. — Nyughatatlan embernek ismer mindenki . . . — Aki ezt a szakmát szereti, az eleve nyughatatlan. Másképp nem megy. — Van hiányérzeted? — Igen. A tömeg. Én akkor éreztem magam legjobban, amikor rendezvény volt. Esküvők, vállalati ünnepségek, és persze a bálok... A legmozgalmasabb rendezvényünk például a gazdászbál volt. Már napokkal előtte tárgyaltam az anyagbeszerzéssel, aztán a konyhafőnökkel, kitűnő kollégámmal, Szabó Dezsővel: a teremfőnökkel felkészítettük a felszolgálókat ... és amikor megkezdődött a rendezvény, akkor percnyi pontossággal kellett mennie mindennek. Különböző ételekhez megfelelő borokat felszolaálni, külön rendje volt a terítéknek, ezen belül a poharaknak, gondosan ügyeltünk arra, hogy frissen és forrón tálaljuk az ételt... Szóval szép, nagy munka volt.- Jó néhány rendezvényen részt vettem, de az ma is rejtély előttem, hogy a tiszta tányért a pincér mindig elkap- dosta előlem, hogy aztán ugyanolyan tányért hozzon visz- sza . . . — Pedig egyszerű: előmelegített tányért kaptál és a pincér arra helyezte el a sültet, körítést, egyebeket. — Van arra valami szabály, hogy a pincér melyik oldalról szolgálja fel az ételt? — Szigorúan! Ha ő kínálja fel tálcán, akkor mirrdig baloldalról tartja a vendég elé, de ha tányéron hordja ki az ételt, jobbról helyezi el az asztalra. Ez olyan előírás, amelyet a felszolgáló már egy-kéthónapos tanulóideje alatt megtanul. Kétkedve hallgatom, merően néz rám: — Nem érted? Na idefigyelj . . . Fölemeli a tálcát az asztalról, én minden esetre gyorsan lekapom a poharamat.- Nem akarom, hogy kiborítsd . . . Felesége, Mária asszony, mosolyogva bólintgat. Mintha mondani akarna valamit. .. — Te még nem törtél össze poharat itthon? - kérdem Kiss Karcsitól. Elvörösödik, bizonytalankodik. Felesége mondja: — Dehogynem! Vendégeket vártunk, Karcsi fölajánlotta, segít megteríteni, mindjárt kevesebb lett egy pohárral az italos készlet. . . — Na ugye! — jegyzem meg nem kis kárörömmel. — Pedig eléggé szigorú voltál a tanulókhoz. Egyszer hallottam, amint a söntés folyosóján azt mondtad a gyereknek: ..Fiam, nekiszaladsz a paraszttenyeremnek, ha nem tanulsz rendet...!" Megenyhülve neveti el magát: — Nagyon szeretem a tanulókat. Elértem azt, hogy régi tanítványaim már messziről köszönnek, vagy ha erre járnak, betérnek hozzám. Van közöttük nem is egy, aki már szállodai igazgató valahol az országban, aztán sokan üzletvezetők, sokat ki is tüntettek . . . — Te kaptál kitüntetést? — Igen, nem is egyszer. Legutóbb november 7-én Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést ... — Hallottam, továbbra is foglalkozol a fiatalokkal. — Szakmai versenyekre készítem fel őket, meg majd vizsgákra, erre felkért az igazgatóság és én nagyon szívesen vállaltam. De szakszervezeti vonalon is dolgozom majd a Pannónia ÁFÉSZ-nél, ezzel a KPVDSZ vezetősége bízott meg. — Beszéljünk a Nádorról, végül is szakmai negyven évedből huszonhatot ott töltöttél. — Sőt, ott is ismerkedtünk meg — szól közbe Mária asz- szony —, én már korábban ott dolgoztam. Tudja ki volt az első igazgató az államosításkor? A Kerekes Robi. Most taxis. — Én azt hittem, Robi csak viccelődik, amikor ezt mesélte nekem. Kiss Karcsi mondja: — Engem már a Kenedy vett fel. Kenedy Mihály komoly szak- tekintély volt országos viszonylatban is. Annyi biztos, hogy a Nádor Szálló hírnevét ő alapozta meg. — Melyiket kedvelted jobban, a kávéházat, vagy az éttermet? — Mindegyiket. A kávéház talán érdekesebb volt, főként ami a vendégeket illeti. A kora délelőtti órákban általában fiatalok foglalják el az asztalt, egy csésze tea mellett itt tanulják a leckét. Délben „vált” a törzsközönség: ügyvédek, kereskedelmi dolgozók, tanárok fogyasztják el kávéjukat, délután az idősebb korosztály népesíti ’be a kávéházat, este művészek, újságírók és ismét fiatalok. Vannak olyanok, akik hetente egy bizonyos napon találkoznak, de szinte évtizedek óta, például a város egyik neves karnagya barátjával, szintén jónevű - főorvossal. Elbeszélgetnek egy-egy órát. Valami eszembe jut:- Még mindig nem derült ki, miért szerelték le a régi bejáratnál a villanyórát? Úgy hozzátartozott a kávéházhoz, mint a márványasztal, meg a két gobelin, vagy Dudi a kávéfőzőgép mögött. . .- Hogy miért szereltük le? - Eltűnődik. - Már nem is emlékszem . . . Szóval most sem tudom meg.- . . . Abban igazad van, hoqv egy igazi kávéházat nem szabad megbolygatni. A szükséges és rendszeres javításoktól eltekintve, meg kell hagyni az öreg bútorokat, a boxokat, azt, amit ti újságírók elneveztetek „bolhásnak”. De ugyanúgy igyekezett a vállalat a kávéházi személyzet összetartására is. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a Nádor konyhája a legjobbak egyike, akkor a Nádor patinás rangja máris nyilvánvaló. J ól telefüstölöm a szobát, ami ugyan nem nagyon tetszik vendéglátóimnak, s közben hajdani és mai kollégák nevei kerülnek szóba: Bárdos Pali, Argolás Feri bácsi, Molnár Béla bácsi, Kolorits Imre, aztán a Licia, Erzsi, Szőke Karcsi, Nagy Karcsi, Szeifert Feri . . . Hót így szalad az idő. — Milyen a bor? — kérdezi Kiss Karcsi. — Iható. Honnét van? — Sajátom. Van egy kis szőlőm Postavölgyben. Óportó, riz- ling meg tökös.- Hát az meg milyen fajta? Sohasem hallottam . . .- Most iszod. És van egy kiskutyám. Mindennap délelőtt ki- buszozok Postavölgybe, s amíg a ..Kicsi" reggelizik, addig a vackát rendbehozom, eldolgozgatok a szőlőben, délután aztán jön a szakszervezeti munka. így élek. Rab Ferenc Fotó: Erb János A nemrég elhunyt neves szobrászművész, Laborcz Ferenc emlékkiállítását rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában. Képeink a kiállításon készültek. Képünkön az Apa fiával című szobor.
