Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)

1980-11-29 / 328. szám

1980. november 29., szombat Dunántúli napló 3 Rugalmasan alkalmazkodnak a divatigényekhez Minőségi termékek — minőségi premizálás Hargita, Herkules és Stefán A svéd üzletember végigjárta a gyárat, megnézett mindent, a megmunkált fadarabokat kézbe vette, simogatta, tapo­gatta. „Önök nagyon szépen tudják a fenyőt megmunkálni " — summázta röviden a vélemé­nyét, s ezt alátámasztandó cé­ge részére mindjárt rendelt is négyezer étkező sarokpadot. Valóban a Siklósi Székgyár az elmúlt egy-két évben szé­dületesen nagyot lépett. Szinte lózálomnak tűnik, mikor a roz­zant régi telepen még arról volt szó, megszüntetik-e vagy sem. És azóta átvészelte az új épületbe való szakaszonkénti átköltözést, -az építkezések ha­táridő csúszását, a kezdeti döccenőket, a szakemberhi­ányt. Az új gyár indulásakor mindössze csak 6 termelő asz­talos volt. Ma már évről évre válnak egyre ismertebbé or­szágszerte termékeik, s nincs olyan kiállítás, ahol ne érné­nek el sikereket. Talán nem tűnik túlzott szerénytelenség­nek, ha megkockáztatják el­mondani, hogy egyelőre szolid méretekben ugyan, de betör­tek a nyugati piacokra is. Legalább is ezt látszik bizonyí­tani az igazgató, Császár Ist­ván szobájában látott, az an­gol Ducal cég által kiadott prospektus, amely a reprezen­tatív étkezőbútorokhoz az itt, Siklóson gyártott fenyőszékeket ajánlja. Hogyan tudott ez a kevés számú szakemberekből álló és kezdetben munkafegyelmi problémákkal küszködő kollek­tíva idáig jutni, hogyan tudott eleget tenni a minőségi szín­vonal állandó emelését célzó feladatoknak? Nos, a gyár vezetősége olyan intézkedést hozott, hogy a minőségi ellenőrzést dolgo­zónként végzik el, vagyis min­denkinek az egyéni munkáját értékelik. A kívánt minőségi munkákért a mozgóbér adta lehetőségek keretein belül cél­prémiumokat fizetnek ki. A kü­lönlegesen jó, az előírt minő­séget meghaladó munkát vég­zőket pedig valamilyen formá­ban jutalomban részesítik. A termelést irányítók prémi­umrendszerét pedig úgy dol­gozták ki, hogy az egyes mun­katerületek munkájának mjnő- ségalakulását feltérképezik, és ezt negyedévenként értékelik. Az értékeléstől függően kapják a prémiumot az adott terület termeléséért felelősek. Tapasz­talatok szerint az alkalman­kénti pénzelvonás, a differen­ciálás jó hatással van a kö­vetkező időszak minőségala­kulására. Azonban nem elég csak a jutalmazástól, prémiumtól várni a minőség javulását. Gondos­kodni kell olyan kellően kép­zett szakemberekről, akik a követelményeknek eleget tud­nak tenni. Épp ezért szerveztek az elmúlt évben furnérozás technológiai és felületkezelési szakmai továbbképzést, most idén pedig a kárpitosoknak szerveznek hasonló tanfolya­mot. A szakmunkás-utánpótlás­ra épült fel a korszerűen fel­szerelt tanműhely (szeptember 30-án adták át), amelyben az idén 13 elsőéves kezdte meg tanulmányait. így aztán érthető, miért tud­nak a hazai piacon keresett árut készíteni, és miért tudnak rugalmasan alkalmazkodni az állandóan változó divatigé­nyekhez. Divat a rusztikus ét­kezőgarnitúra? A siklósiak máris ezt gyártják. Jól ismertek és népszerűek a Hargita, Her­kules és Karin étkezők. A BNV-n újdonságként kiállított csodaszépen megmunkált, vas- taglcpos, a fenyő natúr színé ben hogyott Stefán étkezőasz­tal, a hozzávaló hat székkel máris keresett cikk lett, ugyan­úgy mint a praktikus, kislaká­sok helykihasználását elősegítő sarok pohárszekrény. Világ­szerte a bútordivata régi pa­rasztstílus felé fordul. Siklóson elkészítették natúr fenyőből egy csodaszép tálalószekrény mintadarabját. A hazai közön­ség először a jövő évi BNV-n találkozhat majd vele. S. Zs. Növekvő betétállomány a takarék- szövetkezetekben Növekszik a betétállomány, élénkül a kölcsönfolyósítás a fa­lusi lakosság bankjaiban, a ta­karékszövetkezetekben, amelyek­nek kereken másfél millió tag­ja van, A legújabb összesítés szerint a betétállomány az első háromnegyed évben az elmúlt év azonos időszakához képest — 3,9 százalékkal nőtt. A takarékszövetkezetek mind­jobban bekapcsolódnak a fa­lusi lakosság személyes tervei­nek megvalósításába. Az idén az építési kölcsön iránti igény a legnagyobb. A tavalyihoz képest mintegy 30 százalékkal nagyobb összegeket folyósítot­tak erre a célra. (A takarék- szövetkezetek mindenekelőtt az épületek felújítására, korszerű­sítésére adnak előnyös feltéte­lekkel hitelt, amelyet mind többen vesznek igénybe.) To­vábbra is jelentős összegeket kölcsönöznek a kistermelés fej­lesztésére. Kilenc hónap alatt 575 millió forint értékű hitelt kaptak a kistermelők, tíz szá­zalékkal többet, mint 1979. el­ső háromnegyed évében. A ta­karékszövetkezetek összesen több mint 60 ezer mezőgazda- sági kölcsönigényt elégítettek ki. Különösen élénk az érdek­lődés a telepítési és a mező- gazdasági gépvásárlási kölcsö­nök iránt. Mem kellett a „tüzparanccsal” uärni! Az október 27-i Hétfői Dunántúli Naplóban ellen­kező értelmű cím alatt a cikkíró a Mecseki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság sellyei üzemi vadászterületén elejtett kiváló szarvasbika elejtésének szakszerűségét kétségbe vonta, azt meg­kérdőjelezte. Lényegében a szemágtorzu- lást, mint az agancs hanyatlá­sának egyik jelét taglalja, mondván, a bika többéves isme­retében csak mechanikai sérü­lésre kellett volna gondolnia a kísérő vadásznak. (Csak meg­jegyzem, hogy Prucsi Nándor fővadász szakmai ismerete fe­lette áll a vitában részt vevők­nek.) Érveik szerint a bikát egy évvel később kellett volna te­rítékre hozni, mivel a valószínű­ség lehetősége fennállt, hogy a következő évben egy világ­rekorder trófea tulajdonosai Szarvasbogés után lehettünk volna és az felbecsül­hetetlen nemzeti érték. A gazdaság vezetőinek véle­ménye szerint a vadászvendé­get kísérő fővadász nagy gya­korlattal rendelkező szakember, aki a jó gazda gondosságával járt el, amikor a bikát kilövette. Az Országos Trófeabíráló Bi­zottság megállapítása szerint a bika 13 éves volt. (A jelen­legi világelső bika kora 11 év.) A dél-baranyai gímszarvas-po­pulációban a bikák gyorsan fej­lődnek és 9—10 éves korukban képesek a legjobb agancsot felrakni. A lelövési forgó itt 12 év. A szóban forgó bika bioló­giailag érett volt és a korát a testtartása is elárulta. A fő­vadászt a szemág rendellenes­sége csak megerősítette abban, hogy a bikát ki kell lövetnie. Az agancs mechanikai sérü­lésére utaló külső jelet még távcsővel sem figyelhette meg, ugyanis az agancsszár acélkö­penyes lövedékkel lett átlőve, úgy, hogy az agancs koszorú­jából is kiszakított egy dara­bot. A bemenetnyílás pedig már beforrt. Az agancsot jellemző mére­tek is azt bizonyítják, hogy a bika kulminált: a kifőzés után 24 órával az agancs súlya 15,95 kg volt! Vajon ilyen ki­magasló súly után még mire lehet várni? Az idei esztendő jó „felra- kási” év volt, mivel az agan­csok fajsúlya általában 10—15 százalékkal kedvezőbb volt, mint a korábbi években. (1974. ben volt hasonló). Látjuk, hogy az ökológiai tényezők változé­konysága is döntő kihatású az agancs fejlesztésére. A felsorolt szakmai érvek a kérdést egyértelműen eldöntöt­ték. A kilövésnél ezek a szak­mai érvek domináltak és nem az árbevétel. Az is természetes, hogy egy ilyen trófeaérték fel­nevelése az Erdőgazdaságnak sok pénzébe kerül. Ilyen meg­világításban . . . ehhez válla­lati és népgazdasági érdek fű­ződik egyaránt. A kiváló bika genetikai érté­ke az utódokban tovább él és minden lehetőség megvan arra, hogy hasonló bikákat neveljünk a vadásztársaságokkal össze­hangolt gazdálkodási irányel­vek szerint. Dévényi Ágoston, a Mecseki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vadászati felügyelője Hová tunt egy elit szakma presztízse? (ÍJ A középkorosztály kiesett a magyar nyomdászatból N yomdába, ahogyan szín­házba vagy a kultúra más csarnokaiba, levett kalappal lépjen az ember. So­ha nem mondja senki, de va­lahogy bennünk van ez a sze­mérmes tisztelet a fely iránt, ahol az írott szó, immár több mint fél évezrede formát ölt, megvalósul. A jó nyomdászra mindig fel­nézett a toll embere. És a többi szakma . . . Kivételes te­kintélyt vívtak ki maguknak. Tudásukkal, műveltségükkel, jártasságukkal a világ dolgai­ban s nem utolsósorban az ön­művelés — olvasás, tanulás, szak­mai önképzés — állandó belső kívánalma révén, amire akkor is rákésztetné őket a kezük mun­kája, ha ez nem örökletes igé­nyük. E nem mindennapi szakmai tekintély az utóbbi években, évtizedekben egyre többet ve­szít a fényéből. Az öregek las­san kiállnak a sorból — több­ségük nyugdíjas már — s akik a helyükre álltak, már csak rit­kán, egyéni habitustól függő­en képviselik a nyomdászat hajdani igényességének, szak­maszeretetének példás színvo­nalát. Magyarán: baj van az után­pótlással. Magam se szeretem a pré- dikálást, kerülöm a fiatalok „bezzeg régen" kezdetű okítá­sát, ezúttal se szándékom ez. Itt viszont bizonyítható tények­ről, jelenségről — különböző mértékben országos jelenség­ről — van szó. Vizsgálata, a mai helyzet elemzése, az okok feltárása nem nélkülözheti a szakma sajátosságainak, fejlő­désének némi történeti átte­kintését. Csak így derülhet fény az ellentmondás okaira, melyek egyfelől a hazai nyom­dászat ' intenzív fejlesztése (nyomdai rekonstrukciók, új modern technikák) és a gyen­gébb minőségű szakmunkásel­látottság között feszülnek. Hogyan alakult ki a nyom­dászat rendkívüli presztízse? A könyvnyomtatás forradalma — szerepe, hatása az emberiség életében — jelzi ezt a legjob­ban. Gutenberg műve futótűz módjára terjedt; az első mainzi nyomda megszületését 1500-ig alig fél évszázad alatt újabb 1100 műhely követte Eu­rópa 260 városában, köztük 1472-ben Hess Andrásé, az első magyar nyomda, Budán. A nyomtatott sajtó megjelené­se forradalmasítja az informá­ciócserét. Pécsett az első nyomda (a mai Szikra Nyomda jogelődje) az 1830-as években kezdi meg működését. Korának fejlett technikájával, amelynek megvalósításához és újabbak bevezetéséhez a magasfokú szakmai fölkészültség létkérdé­se volt a nyomdásznak. Eb­ben segítette őket a Pécsett is kialakuló egyleti élet (1869.) és mozgalmi élet: önképzéssel, érdekvédelemmel, közös szóra­kozással, rendezvényekkel, kol­lektív szerződésekkel stb. Akkor közösséget jelentett a nyomdá­szok egy-egy kis csoportja, összetartotta őket magas szín­vonalú szolgáltatással a kon­kurencia elleni harc — Pécsett a század elején már 10—12 nyomda működött — és a szak­mai öntudat, a nyomdászat év­századok alatt kialakult társa­dalmi presztízse. öreg nyomdászokkal beszél­gettem erről. Emlékezetük egy­behangzó: 40—50 éve nagyon nehéz volt, csak protekcióval sikerülhetett bejutni nyomdász­nak. Inasnak, ahogy akkor mondták. A tanulmányi idő 4-5 évbe telt, ebbői az első volt a próbaidő. „Kifutósko­dott’, csinálta, amit mondtak, utána, ha bevált, szerződtették tanulónak. Munkaideje hosz- szabb volt a többiekénél: fél órával korábban köteles volt (naponta kétszer) kitakarítani és lekezelni a gépeket. Ha olajfoltot találtak valahol - repült. .. Tíz másik várt a he­lyére. De, ha egyszer végig­csinálta, felszabadult, akkor nagyon megfizették! Pláne, ha segédlevelével (és ajánló leve­lekkel) a zsebében külföldi ta­nulmányútra („vakolni”) is el­ment egy-két évre, s közben esetleg elvégezte a lipcsei főis­kolát is. Közülük kerültek ki a szakma nagy nevei, szaktekin­télyei. Addig viszont rögös utat jártak be. Ha kérdezett az inas — aki mindig egy-egy te­kintélyes nyomdász keze alatt tanult - gyakran megkaphatta: „Donnerwetter! A szákmá uty kell ellopni!... Én is uty lop­tam . . .” Vagyis féltek. Egy segéd, ha felszabadult, átlag 33 pengőt, az idősebb mester 6C-at kapott hetente (volt, aki a többszörösét) a harmincas évek végén. A kapitalista tu­lajdonos viszont elküldhette az öreget — és 100 százalékos profitot nyert rajta. Nagyjából ez a helyzet a felszabadulás utáni években is, az államosításokig. A sok kis nyomdát egyesítették. Elvileg magasabb termelési föltételek alakultak ki, de megszületett a jelszó: „Letörni a munkásarisz­tokráciát! ..." A tanulófelvé­telt és a béreket a minimálisra korlátozták, a pálya attól kezd­ve már nem is vonzotta a fia­talokat S ez így tartott mint­egy két évtizedig(!). Az után­pótlásban csaknem húszéves vákuum keletkezett, aminek a hatása ma is érezhető. Ez az első fontos ok a szakma te­kintélyének visszaesésében, Ez okozta, hogy amikor (kb. a 60- as évek első felétől) ismét in­tenzívebben fejleszteni akarták az utánpótlást, voltaképp tűz­oltómunkát kellett végezni. Az öregek korosztálya nagyjából egy időszakban érkezett a nyugdíjhatárhoz. A szakmát nem adhatták át a náluk 10- 15 évvel fiatalabb - tehát leg­alább másfél-két évtizedes szakmai tapasztalatot birtoko­ló — társaiknak: a középkor­osztály szinte kiesett a magyar nyomdászatból. Csak tizen- és huszonéves fiatalok voltak, ők is kevesen. Órájuk, akik a hat­vanas évek második felében indultak, jólesőn emlékeznek az idősebb mesterek. Tehetsé­gesek voltak és tanulni vágyó- ak, szorgalmasak és szerették a szakmát. Paradox helyzet alakult ki emiatt: többségüket rövid 5—10 év alatt különböző vezető állásokba kiemelték: részben a vezetőhiány, részben a ryomdai fejlesztés miatt. (Az államosításkor 60—80-an lehetlek, ma 600-an dolgoznak a Pécsi Szikra Nyomdában). A vóltóbotot a legfiatalabb korosztály vette át a kü­lönböző nyomdai szakte­rületeken, s a gépek mellett. Az öregek pedig, akik közül néhány tanította még őket, ke­sém, fájdalmas nosztalgiákkal emlegetik a múltat. Érthetően, jogosén. Mik a jelenlegi prob­léma konkrét összetevői, és mi a kivezető út ezekből a szín­vonal, a szakmaszeretet általá­nos igénye, a nyomdász szak­ma tekintélyének visszaállítása felé? Ezt szeretnénk vizsgálni a to- vábtiickban. Wollinger Endre Állja a versenyt a Siklási Székgyár A Stefan étkezőgarnitúra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents