Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-13 / 312. szám
1980. november 13., csütörtök Dunöntmt napló 3 Emlekeze Tarr Imrei A Pécsi Körzeti Stúdió dokumentumfilmjeirői Házivetítés a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójában. A meghívott közönség némely tagját nemsokára viszontlátjuk a képernyőn: Tarr Imrére emlékeznek ők. Tarr Kató testvérét, Kepes Imre és Vándor László harcostársát eleveníti fel Tarr Imre alakjában. Tarr Imre, a Spanyolországban hősi halált halt pécsi származású forradalmár idén lenne 80 éves. A Magyar Televízió 1-es csatornáján holnap, november 14-én 17.40-kor lesz látható a film, melynek rendezője Tatai Klára, szerkesztője Füzes János. Tarr Imre nevét viseli a pécsi 508. számú Szakmunkásképző Intézet, melynek honismereti szakköre gazdag anyagot gyűjtött össze életéről. A forgató- könyv alapjául ez a dolgozat szolgált, s sok segítséget adott a film készítőinek dr. Kun József, a Hadtörténeti Levéltár vezetője is, akivel a Sortűz pünkösd rózsáira című filmjének készítésekor ismerkedett meg Füzes János. — Pécsi születésén és az évfordulón túl nem sok minden indokolta, hogy filmet készítsünk Tarr Imréről - mondja Füzesi János. — Akkor lett izgalmas számomra az ő alakja, amikor megismerkedtem a háború előtti franciaországi politikai emigráció frakcióharcaival. Tarr Imre mór akkor, s máig szólóan a népfrontpolitika mellett harcolt, a legszélesebb tömegeket igyekezett megnyerni a fasizmus ellen. Ez vezette 1936-ban Spanyolországba is. S izgalmassá tette a film készítését, hogy Tarr Imre alakjában nemcsak a piedesztálra emelt hőst mutassuk meg, hanem az embert is, akinek például gyereke születése jelentett akkora eseményt, mint a mozgalom maga. Mert ma is él egy olyan elképzelés a forradalmárokról, hogy csak szervezkednek, harcolnak, s hogy meghalni mentek a frontra. A Tarr Imrének emlékét állító film így abba a vonulatba tartozik, amely nem hajlandó sablonokba szorított formában a múltról szólni. Ilyen volt — ugyancsak Füzes János szerkesztésében — a Katonalevelek című film is.- Levett kalappal kell állnunk történelmünk előtt, s előítéletek nélkül kell vizsgálnunk, mi volt a jó benne, mi a rossz — mondja. — Nemzeti önbecsülésünk enélkül nem létezhet. A Katonalevelek című filmben azt próbáltuk megfogalmazni, hogy egy nemzetet nem lehet azonosítani a Horthy-rendszerrel, az akkor élők nem voltak automatikusan fasiszták. Példa erre, hogy milyen egyoldalú kép él ma a jutási őrmesterekről. Ez a fajta történelemfaggatás nagy ellenállással találkozik még ma is. A Katonalevelek forgatásánál volt ahol kutyát uszítottak a tévésekre, máshol elbújtak előlük, mert arról fag- gatóztak, hogy milyen volt a nyugati hadifogság. E félelem nem mai eredetű, megalapozódott az rögtön a hazatértükkor, az igazolási eljárások során, majd az azt követő évek- bizalmatlanságában. Akkor amikor egyre kevesebb szó esett a népfrontpolitikáról is, és azokról a forradalmárokról — így Tarr Imréről —, akik annak jegyében éltek, harcoltak és haltak. Két éve fogalmazódott meg a Pécsi Körzeti Stúdióban annak a sorozatnak az igénye, amely a helyi történelmi személyek, események bemutatásával hozzájárul a jobb nemzeti önismerethez. Kialakult e dokumentumsorozatnak a formai eszköztára is. Nem látványos eszközökkel dolgoznak a filmek készítői, módszerük lényege, hogy ütköztetik a véleményeket. A riportalanyok mintha egymás mondandójára reagálnának, és csupán a helyszínek különbözősége jelzi, nem egyidőben, nem egyhelyütt készültek a képsorok. Füzes János Téglásy Ferenccel már első közös munkájukkor megtalálta ezt a fajta építkezésmódot. Ez jellemzője a Tarr Imre című műsoruknak is, és ezt készülnek folytatni a Katonalevelek folytatásában a Katonaiatokban is, majd később a Katonaemlékekben. A házivetítést követő beszélgetésen lett bizonysággá a sejtés: nemcsak a Tarr Imrét bemutató dokumentumfilmet láthattuk, hanem dokumentumot arról is, ahogy ma az ő emléke él még. Kettős értékűek a Pécsi Körzeti Stúdió történelmi dokumentumfilmjei, nemcsak a múltról, hanem a jelenről is adnak jelentést — igazából így lesznek izgalmasak a néző szá- mára. b. I. Forgatás Pécsett a Vince utcában, ebben a házban élt Tarr Imre Ki gondozza, i torodjon velük? A múzeum segít — Jövök ide egyszer, hát csak látom, hogy betörték az ablakokat, felfeszegették az ajtót, de még a padlásfeljárót is nem elvitték?! — Csokonai Irma néni jogos felháborodással söpörgeti a tornácra behullott faleveleket. A kertben nagy kupacban már füstölög az összegyűjtött szemét, kesernyés illata belengi a környéket. Irma néni rendet csinál, hátha így jobban jelentkeznek a vevők a házra, amely még a nagyszüleié volt, s valamikor a múlt század végén épít. hették. A ház már öt éve üresen áll. Irma néni édesanyja lakott benne, de aztán átköltözött a lányához, húsz szómmal előbbre a nemeskei Fő utcában, a modernebb lakásba. Azóta csak a szél és o hívatlan látogatók fordulnak meg a házban, amely még így, elhagyatott állapotában is szép. — Szép, szép, de nekem minek. s a gyerekeimnek sem kell. A lányaim nem is laknak itt, Nemeskén, de még a fiam is Nagydobszón építkezik most. Se nyaralónak, se semminek nem kell, csak itt áll, romlik az állapota. Itt a nagy kert is ai gyümölcsfákkal, de senki sem gondozza. Eladnám, de ma már mindenki modern, emeletes magas házat akar, nem ilyen régit. Bontásban viszont megven. nék, de azt meg nem engedik a múzeumosok. Azt mondják védett műemlék. Pedig csak o mennyezet tölgyfája sokat érne - mutat föl Irma néni a gyönyörűen kidolgozott gerendákra. A három osztatú ház-konyhájában a szabadkéményes sütőkemence is ritka jó állapotban van. a két szoba tágas, s mindegyik helyiségnek külön bejáratot építettek, ahogyan a legMagyar vonatkozású kulturális események külföldön Kedden este a római Magyar Intézetben levetítették Bacsó Péter „Ki beszél itt szerelemről" című filmjét az Akadémia vendégeinek. Az olasz fővárosban működő Magyar Kulturális Intézet programján ezt megelőzően Bacher Mihály zongoraművész koncertje szerepelt. * A berlini köztársasági palotában — az NDK főváros első számú kulturális központjában — szerdán megnyílt Gábor Marianne Érdemes művész több mint 200 művét felölelő reprezentatív kiállítása. A január 6-ig nyitva tartó tárlat keresztmetszetet ad a magyar festőművész életútjá- ról és bemutatja legújabb alkotásait is. A kiállításon 35 olyan kép szerepel, amely Gábor Marianne 1977—78-ban Budapesten rendezett kiállítása óta született. A megnyitón megjelent az NDK kulturális, művészeti életének számos ismert személyisége, és ott volt Serfőző Lajos, a berlini magyar nagykövetség ideiglenes ügyvivője is. * Hét szocialista ország, köztük Magyarország filmszakemberei és szociológusai részvételével négynapos nemzetközi szimpózium kezdődött az NDK- ban — Berlinben, Gorában és Jénában — a film társadalmi szerepéről a 80-as évek szocialista világában. A szimpóziumon megvitatják a részt vevő országok filmszociológiai kutatásainak eredményeit is. régebbi stílusú parasztházaknál szokták. Bizony kár lenne lebontani.- Az Országos Műemléki Fel. ügyelőség nyilvánította védetté a mi javaslatunkra — magyarázza Lugosi Ágnes, a pécsi Janus Pannonius Múzeum népi műemlékekkel foglalkozó építésze.- Ez a jellegzetes lopott tornác (mert az épület alapterületéből „lopták el” a tornác négyzetmétereit) kizárólag a Dráva menti falvakban található meg, máshol nincs ilyen a megyében - mutat a boltíves tornácra Lugosi Ágnes. Elképzeljük, milyen lehet frissen felújít, va az épület, mert a vályogfalu házaknak ez az egyetlen nagy „titkuk”: évente újra kell tapasztani, meszelni és akkor igen hálásak Az építészek azóta sem találtak ki ennyire jól hőszigetelő falat. Mostanában dolgoznak egy új eljáráson, amivel a szigetelésüket is meg lehet oldani, bár ha rendszeresen használják, fűtik a házakat, nem pá. rásodnak, nem nedvesednek. Baranyában negyvennél több védett népi műemlék házat tartanok nyilván, és nemrégiben újabb harmincat terjesztettek föl az OMF-hez, hogy vizsgálják meg és tegyék védetté ezeket az épületeket is. Hogy kultúránknak, történelmünknek milyen becses részei a műemlékek, nem lehet vita tárgya ma már. Nem is az, csak a múzeum nem tudja az összesei egyforma szinten karbantartani. A házak tulajdonosainak többsége törődik a régi lakóépületekkel, megfelelően gondozza. Egy bizonyos hányadukat a múzeum tájházzá alakítja, rendbehozza, de évenként csak egy-egyre futja. A tulajdonosok másik része viszont meg akar szabadulni az örökségtől, s ha másként nem megy, legszívesebben lebontanák. Pedig ezek az épületek nyaralónak, vikend. háznak remekül megfelelnének. Követelmény, hogy a külsején változtatni nem szabad, de a ház belsejére nem vonatkozik ez a megkötöttség, szabad módosítani, fürdőszobát kialakítani. S mivel védett műemlékekről van szó, jár az állami támogatás, minden esztendőben 2-3 ezer forint és az úgynevezett eseti juttatás 15 évenként, úgy 15—30 ezer forint. — Tessék megírni, nem adnám drágán — szólal meg Irma néni - de így még háztájit sem kapok a tsz-től, mert a két ház. hoz nagy a kertek területe. De ezt itt nem bolygattam, gondol, tam, hátha csak el tudom adni — sóhajt föl. Az udvarban lefedett kút, a házon cseréptető. Irma néni azt mondja, ő nem is emlékszik mi. kor cserélték ki a zsúpot, de, teszi hozzá kedvcsinálónak, nemsokára kap a falu beton bekötő utat, és törpe vízmű is épül. ♦ Nem tagadhatom, hogy reklámot is szerettem volna kicsit csinálni a Fő utca 50. szóm alatti házhoz, a többi, esetlegesen ilyen hányatott sorsú népi műemlék érdekéfjen is. Nem kampányt akarunk, mondja Lugosi Ágnes is, csak azt, hogy megfelelő módon rendeződjön az erre rászoruló, értékes műemlékek jövője. Barlahidai A. Képek az alagsorban A szombathelyi 2K fotókör kiállítása a Doktor Sándor Művelődési Központban Még mielőtt valaki esélyt adna az úgynevezett „földalatti” művészetcsinálás hazai gyakorlatának, sietünk eloszlatni a kétségeket. Nem „emigrációs” stílus, vagy hiperellenzéki gondolkodásmód vállalta az „alagsori” küldetésben rejtett inycsiklandó- an sokértelmű képzettársítások körét. A Mecseki Fotóklub és a- Művelődési Központ tárgyi feltételei szorították „föld alá” az amúgy nagyonis „lebegő” szakmai kvalitásaival helyenként tárgyilagosan tündöklő kiállítást, mely bárhol a „felszínen" megállta volna a helyét. Egyéni és csoportos karaktere, mondandójának körüljárható mivolta, mindenekfelett való érdekessége azonban e szélesebb körű közönség számára hozzáférhetetlen, lefojtott alagsori helyzetben, a „megszüntetés és megőrzés" borotvaélén különös felhangokat kapott. Szükségképpen paradoxonokban kell fogalmaznia a kritikusnak; az értelmet kioltó értelmetlenség, a „helyzetet" nélkülöző művészet és művészetet nélkülöző „helyzetek" különös elrendeződéséről kell gondolkodnia. Fent: beiktatott és parnasszusi rangra emelt értékek piaci dominanciája orientál. Lent: egy nemzedék keresi feladatainak végzése közben formálódó arcát, dokumentálja a valósággal nagyon is összevethető botlásait. Bonyhádi Károly, Dallos László, Liszy János és Rosta József képhelyzetei a megjelenések kép mögötti állagának gondolati rekonstrukciójára sarkallnak. Ezért nem érdekli őket kimondottan a „technikaival” azonosítható „tökéletes, a hibátlan”. Nekik megfelel a fésületlen és bárdolatlan is, személyes létezésük elfogadott és vállalt közege nem a történeti vagy esztétikai „lehetőség", mely elvont-mitikus vagy konstruktív formában csapódik ki az alkotásból. Megoldásaik ezért értékelemző tudatunk azon nagyképű várakozására, amit a múlt készített elő, alig tartanak számot. A sekélyes és költőietlen felületek megmutatása helyett ezeknek a felületeknek mélységet adnak, beavatkozásuk az átélés, képeik ennek az átélésnek a receptúrái. „Szembenállásról” is beszélhetnénk, ami kivezet a hamis illúziók és dandys-discos jólfé- sültség övezetéből, bevezet a hámló vakolatú külvárosi régiókba, a felemelkedésről, életről és művészetről „másként” — nem — vélekedő közönséges közösségbe, ahol az „élni, ép- penhogy megélni" gondja tartalmazza a kultúra, hit, szolidaritás, cél és haszon kategóriáit. A művészi elkülönülés a valóság szövetében megalapozott emberi elkülönülések tükörképe. Ez az út a társasság és nem a kiemelkedés pályáját futja. De van közegük, mely nekik fontos (fordítva sejthetően nincs ez így), elmerülnek, lebegnek benne. Optikájuk ezt az állapotot regisztrája. Van ebben igazi és hamis együttérzés, megjátszott és igazi rezignáció, tán még derű is. Dimenziójuk nemcsak az „elöl”, hanem a hátul, a fent és a lent, az ajatt és fölött elemeit is tartalmazza. A mindezt féltételező mozgékony géphasználat talán langyosnak, erőfeszítésellenesnek mutatja be őket. A megálmodott és a letapogatható világ partjai között keresnek egyensúlyt, igazságuk majdnem mint egy mesehősé. Elfogadható, hihető, példaerejű. Meseigazság. És ebben van gyengeségük, minden igaz művészet gyengesége is. Mert a valóságot nem lehet megkettőzni, átalakítani, jobbá tenni, „csak” művészettel. Ez így, gyéren látogatható alagsori kiállítóteremben és fényesen bevilágított, márványpadlós galériában egyaránt megfontolható. Aknai Tamás
