Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)

1980-10-05 / 274. szám

L ecsavarta a tintásüveg tetejét, belemártotta a tollat az üvegbe, de a papír fölött elbizonytalano­dott a keze. „Kedves lányom" — biztosan tudta, hogy ez lesz a megszó­lítás, de még ennyit sem mert leírni. Levette szemüvegét, hosszan lehelte az üveget, majd köténye sartkával megtö­rölte. Időhúzásnak szánta a megszokott mozdulatot. „Kedves lányom” — kezdte mégis nagysokára. De nem tudta folytatni. Pedig estén­ként, lefekvéskor, még félálom­ban is fogalmazott és olyan­kor tudta folyékonyan, szívre- hatóan. Eldobta a fehér lapot. Az asztalfiókból kockás papírt vett elő, arra talán jobban kí­vánkozik az írás. „Kedves lányom!" — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak 'látta az írását. — Bizonyára azt hiszed, a leveledre vála­szolok. Ugyan mit írhatnék ne­ked és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt írod, hogy felépült a házatok, láto­gassalak meg benneteket. Sze­rintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Én a korom miatt sem utaz­gatok már, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még min­dig keserű a szám íze, ha leg- uóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kel­lett, nem taníttattunk. Szegé­nyek voltunk, fiam, nem tehet­tük. Miért nem lehet ezt meg­érteni? Rajtad kívül még mil­liók éltek így, és később tanul­tak, amikor már erre mód kí­nálkozott. Neked is lett volna lehetőséged, mert amióta férjhez mentél, azt sem tudod, mi a munka .. Ledobta a tollat az asztal­ra. Meglepődött bátorságán, ő Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mersze megmondani, hogy nincs igaza, örül, hogy most le tudja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna or­dít vele, szóhoz sem engedi jutni. Belelovallta magát em­lékeibe. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akar kezdeni veled. Mit mondott erre az apád? Nem mész oda többet! Más­nap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Te összepakoltál és ki­jelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozomá­nyod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem va­gyunk szegények. Apád munka nélkül volt, én takarítani jár­tam. Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél ..." Kimer t a konyhába egy po­hár vízért, az izgalomtól, az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is könnyeb­bült. Tulajdonképpen már csak azt szeretném megírni, hogy az öreg kórházban van, gyen­ge és elesett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogat­ná, kibékülnének. De attól is tart, az öregnek a nagy öröm végzetes lehet, vagy ismét ve­szekednének. Azért nem sze­rették ezek ketten egymást, mert egyformán makacsok, ön­fejűek. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni ve­led, mert fülemben cseng még utolsó mondatod, amikor el­búcsúztam tőled az állomá­son. Megkérdeztem: nem lá­togatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted: addig be nem teszed a lábad hoz­zánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívá­nom, sose lássalak többé! Le­het, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy hama­rosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. Te nem vagy kíváncsi ránk. Amivel vá­dolsz minket, azok nem bű­nök. Tudod, senki sem tudhat­ja, mi vár még rá hátralévő életében, mire jut öreg korá­ra. De ez nekem nem vigasz, mert isten ne adja, drága An­nám, ha veled történne vala­mi, az is nekünk lenne rossz . ..” Nem tudott tovább írni, re­megett kezében a toll, szeme előtt összefolytak a betűk. Majd reggel. Megágyazott, az öreg ágyát is megvetette, mint minden es­te. A papucsát is odakészítette. Mégis más így. Reggel összetörtén ébredt, pedig átaludta az éjszakát. Zagyvaságokat álmodott: egy vaddisznó hátán lovagolt. Va­dászok üldözték, lövöldöztek is rá, minden golyó eltalálta, de neki nem fájt, több sebből vérzett, ő mégis nevetve szá­guldott a vaddisznóval. Reggeli után hozzálátott rendbe rakni a konyhát. Újra a kisasztalhoz ült. Nem olvas­ta el, amit eddig írt, félt, hogy eldobná. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük az ötvenedik há­zassági évfordulónkat. Hoztam egy üveg bort, apád azt iszo­gatta. Magamnak gesztenye­pürét vettem. (Tudod, még most is nagyon szeretem az édességet.) ültünk csendben, hiszen beszélgetni már nincs mit egymással, ötven év alatt mi már mindenről beszélget­tünk. A nővéred csak sürgönyt küldött, mert jelenleg üdül. Ti soha nem szerettétek egy­mást, pedig Hilda jó lány. Azért utáltad őt mindig, mert megalkuvó. Ez nem így van. Minket szeret, amennyire tehe­ti, törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem ... Kedves lányom, most abba­hagyom az írást. Megyek a kórházba. Engem délelőtt is beengednek. Esténként pedig jobb szeretek én már itthon lenni.” Jó, hogy az autóbusz épp a kórházig viszi. Az első ajtó mellett ült le. Bérletét a kezé­ben szorongatta, ha jön az el­lenőr, mindjárt fel tudja mu­tatni. Kinézett az ablakon, a villanyóra fél tízet mutatott. Mégis előbb szállt le, majd gyalog megy a kórházig. Tíz­kor van vizit, ne találják ak­kor ott. Megkért valakit, jelez­zen. Leszállt a buszról, de nem várta meg, amíg kimegy a meg­állóból. Sietve lelépett a jár­dáról. Dudálást, fékcsikorgást, kiáltozásokat hallott. Látta ő az autót, de nem ütheti el, hi­szen a férje várja. Őt egyszer már elütötték, de csak a kar­ja zúzódott össze, mert akkor is figyelmetlenül ment át az úttesten. A biztosítótól pénzt is kapott. Ha most nagyobb a baleset, talán több pénzt... Istenem, el kellene ugrani, el kell . . . Aztán hirtelen a földön feküdt, valami fellökhette, de fájdalmat nem érzett. Ismerős volt neki az érzés, ezt már egyszer átélte . . . Igen, tudja, a vaddisznóval. És azt meg­úszta, talán ezt is ... Emberek csoportosulnak köré, valamit mondtak is neki, de a sziréna minden zajt elnyomott és az elsősegélynyújtóknak erős a fogásuk. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. Még a mentőautóban is görcsösen szorongatta kis szatyrát, benne alma, keksz, kis tábla csoko­ládé. Az orvos egészen közel hajolt hozzá, hogy megértse, amit beszél. István Kórház ... a férjem . .. első emelet ... a szíve, miért pont most doktor úr, miért pont most... Az öregember hiába várta aznap a feleségét. Harmad­nap kapott csak hírt a baleset­ről. „Nincs nagyobb baj, bá­csika, a felesége már túl van a nehezén." Mindenáron haza akart menni, de csak egy hét múlva engedték el. Hazaérve körbejárta a la­kást. Végre itthon. A mama is hamarosan itthon lesz. Kinyi­tott minden ablakot, áporo- dott volt a levegő. A szobá­ban, az asztalon megtalálta felesége levelét. Mellette a tol­lat és a kiszáradt tintásüveget, amelyre elfelejtette rázárni a kupakot. Az öreg elolvasta a levelet, dühbe jött. Haszonta­lan vénasszony. Kiteszem a lá­bam itthonról, ő azonnal kese­reg. Nem mintha neki nem fájna, de erről soha nem fog beszélni, legkevésbé annak, aki a fájdalmat okozta. Mér­gesen zsebre gyűrte a kockás irkalapot. A szekrényből kiszedte fele­Borsányi Vera: „Kedves lányom!” sége holmiját, amelyről gon­dolta, hogy szüksége lehet rá, összecsomagolta. Még két óra volt a látogatásig. Addig el­megy a körzeti orvoshoz, fel­íratni a gyógyszereit. A rendelőben nem voltak sokan, két férfi és egy asz- szony várakozott. Leült ő is, a pad végére. Zakója zsebéből elővette a levelet, elolvasta újra. „Akkor azt felelted, ad­dig be sem teszed a lábad, amíg apád él ..." Ezt mondta volna Anna?! Többször is szólították, mire meghallotta. Az orvos figyel­mesen elolvasta a kórházi el- bocsátót, azután felírta a ja- vallt gyógyszereket. — Mi van magával? Már harmadszor kérem, hogy deré­kig vetkőzzék le. — Tudja, doktor úr, most meg a feleségem ... baleset érte. Kórházban van. Az orvos meg kopogtatta az öregember sovány hátát, a mellkasát, sóhajtson, lépjen a mérlegre. — Vannak gyerekei? Vagy aki gondoskodik magukról? — Nincsen, doktor úr. Ket­ten vagyunk. — Két hét múlva jöjjön is­mét ... Ha kimegy, szóljon a következőnek. A kórházban össze-vissza bolyongott a kórtermekben. A sok bepólyált, begipszelt be­teg közt sehogy sem találta a feleségét. — Kérem szépen — állított meg egy nővért a folyosón —, a feleségem . .. A nővér ránézett, kezében észrevette a kis motyót. — Hogy hívták a feleségét? Az öregember felkapta a fe­jét. Hogy hívták? A nővér ka­ron fogta, leültette egy padra. — Bocsásson meg, tapintat­lan voltam. Reggel táviratoz- tattunk a lakására. Azt hittem, megkapta .. . Kérem, ha rosz- szul érzi magát... Ha a fő­orvos úrral kíván beszélni... Az öregember megsimogatta a nővér kezét. — Ne fáradjon, kedves. Nincs szükségem semmire... De ezt nem tudom hazavin­ni ... — Átadta a felesége holmiját. Felállt, lassan elindult a lépcsőn lefelé. — Holnap, majd holnap visszajövök. A halálhír annyira váratla­nul érte, hogy azonnal nem is fájt. Meg hihetetlen is volt. Naponta érdeklődtetett a fele­sége állapota felől, mindig azt mondták, jól van. Becsapták. Csúnyán becsapták. Otthon újra elővette a gyű­rött irkalapot. Úgy tekintett a levélre, mint egy végrendelet­re. Akkor pedig el kell kül­deni, az öregasszony úgyis elküldte volna az ő tudta nél­kül. „Kedves lányom, most ab­bahagyom az írást. Megyek a kórházba ..." A levelet neki kell befejez­nie A kiszáradt tintatartóba kis vizet csöpögtetett, arra a pár mondatra elég lesz. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád." A levelet csak a temetés után adta postára. Katona Judit Elégia Nyújtsd ót kezed a takarón, fagytól félnek a kertek. Tükrét leejti, úgy oson, az ifjúság holnap elmegy. Köszönj el tőlem este. Kinn várágok arca sápad. Dér csipkéz egek bokrain s holdkés siklik az ágnak. Elmegy holnap az ifjúság, közelebb lép az este s gerincem széthullt gyöngyeit nem lesz ki összeszedje. Rózsa Endre A Fekete-tenger morajában Kioltó szél puhatolja a part izzó-nagy mészfalait. Mohazsindelyeit már mályvalilára cserélte az ég — tengerzöld kanca nyerít. Márványremegésben a csődör csők áll, villámerezésű a bőre (patadöngés kél valahonnan) s homok tömi kőfüleit! Bényi László: Kút / Zalán Tibor: KÁRTYÁZOK V áratlanul megzörren há­ta mögött az avar„ÖK AZOK". Ferkó felkapja a fejét, szimatol. Óvatosan hát­rál, hajlítgatja útjából a zöld kukoricaszárakat, szeme ide- oda rebben. A zörgés köze­lebbről hallatszik, kétségtelen, valaki követi őt. „Az ANYÁ­TOK”. Rozsdás vascsövet szo­rongat a kezében, megmere­vedik, minden idegszálával a zajra koncentrál. Ha közelebb ér, ha meglátja . . . „ÜTÖK”. A kutya lehajtott fejjel kö­zeledik, sárgás bundáján iszap­foltok fehérlenek, fél szemét valaki kiverte. Amikor a ten- geiiszálak közül Ferkó elébe toppan, ijedten lapul a föld­höz. Fél is tőle, szeretne is a lábához gömbölyödni. „NO, TE BOLONDKA.” A fiú körbe-körbe járja az álla­tot, alaposan szem ügyre veszi, nem csorog-e a nyála, pró­bálja megállapítani, veszett-e, kóborló vagy árva-e a csúnya kis korcs. „NO, TE." Az állat a nyomába szegődik, nem tö­rődik vele. Esteledik. A levegő megtelik apró bogarakkal, szüntelenül az arcába csapód­nak, könnyű, viszkető nyomot hagynak maguk után. Ferkó nagy léptekkel halad, a város­ka házait elérve maga mellé parancsolja a kutyát. „TE, ITT LEGYÉL MELLETTEM." Mennek határozottan, a kivilágított kocsma felé. „ÉRTED?" A kutya egy asztal alá hem- peredik, Ferkó a kártyázókat nézi. Hárman játsszák az ultit, egy kövér, veres ember, egy siheder és egy öregember. Ko­pott zakóik zsebéből mind több és több pénz kerül a nedves asztalra. Vörösek a szemek a cigaretta füstjétől', bortól izza­nak a ráncos, puffadt arcok.- Te gyerek, mit bámészko­dói itt? Éreggyél haza innen! Ereggyél már! Kinek a fia vagy? Ferkó eloldalog onnan, de fél szemmel a kártyát figyeli tovább is. „VÉN SÁTÁN." A szomszéd asztalnál hatalmas kolbászt fal egy kocsisforma ember. Zsíros lé csordul az ál­lóra, kezefejével letörli. — Mi költ, gyerök? A fiú elfordul, sírhatnékja támad az éhségtől. Utoljára a saját vérét érezte — ételként — a szájában. Amikor megszö­kött, akkor. Az intézet keríté­sének a peremét, szökés ellen, üvegcserepekkel szórták be. Csuklóját hasította fel az egyik kiálló üvegszilánk, éppen a főér mellett. Szája azóta is tele van ezzel az undorító, sós ízzel. A kártyázok már káromkod­nak, csapkodják a lapokat, ve­rik a poharakat. A verekedés mégis a sarokban tör ki, két békésen beszélgető ember kö­zött. A magasabbik veri a fal­hoz a másikat, összeakaszkod­nak, hemperegnek. A kártyá­zok feléjük fordulnak, röhög­nek, biztatják őket. Ferkó szeme ekkor megakad egy kézen, mely villámgyorsan besöpri bőrkötényébe a kár­tyaasztalról a százasokat. „TOLVAJ A PINCÉR.” A ke­mény arcú, magas férfi vissza­siet a pult mögé. — Hé, hol a pénzem? A tekintetek Ferkóra szege- ződnek, ő iszonyodva hátrál az ajtó felé. — Megállj! Futna, de valaki elgáncsol­ja, rázuhan egy asztalra, fel­dönti a bort, rögtön kap két pofont, visszalökik a kártyázok elé. — Hol a pénzem, te koszos? Ferkó értetlenül rázza a fe­jét. „A PINCÉR VOLT.” A kö­vér áll fel először, a fülét kez­di el húzni. — Hallgatsz, az anyád ...? A fiúnak csorognak a köny- nyei, koponyájának a bal fele belülről lángokban áll. Elő- somfordál a kutya, a lábához kuporodik. — A tied ez a dög? Na, majd beszélni fogsz te! A siheder fölugrik az asztal mellől, hatalmas bőrcsizmája meglendül, pofán rúgja az ál­latot, az a pulthoz repül. — Na, beszélsz már? Meg­döglik a kutyád, ha nem po­fázol ! Rúgja, tiporja a sárga kis vakarcsot, a kocsma elnémul, csak a kutya nyüszítése és csontjainak a ropogása hal­latszik. „MEGÖLI, MEGÖLI." — Utoljára kérdezzük, hol a pénz? Ferkó néma szája megtelik parázzsal, agyát vörös üvöltés borítja el. A legény egy pilla­natig nézi a rángatózó fiút, majd elmosolyodik, s csizmája sarkával széttapossa a kutya fejét. Roppanás, és ismét ha­talmas csöndben a kocsma. „MEGÖLTÉK, JAJ." — Most te következel, pici csöves! Megtanítunk beszélni. A kövér üti a fiú fejét, Fer­kó térdei megroggyannak, mint a kiütött bokszolóké, bi­zonytalan mozdulatot tesz, s a fal mellett lecsúszik az olajos padlóra. — Nem beszélsz, te roha­dék? Már rúgják, ketten rúgdos- sák az oldalát, a vézna test némán rázkódik. Már csak ez, már csak az a rázkódás kü­lönbözteti meg az agyonvert kutya véres maradványától.- Nem látjátok, hogy néma a szerencsétlen! — szól most közbe az öregember. Arcok takarják el a plafont a szeme elől, fölemelik, lebeg az asztal fölött, leültetik, pá­linkát töltenek a szájába, majd ismét pálinka.- Igyál, szegény kis kuka. Máskor szóljál ... HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents