Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-30 / 299. szám
e Dunántúli napló 1980. október 30., csütörtök Őszi seta a temetőben M it keresek én itt? . . . Hiszen nincs itt senkim. . . Az én hű lottóim másfelé nyu- gosznak. Anyám egy budapesti temetőben, apám távol a hazától, ismeretlen sírban, más hozzámtartozók Nagykanizsán . . . Mit keresek én itt? . . . A temető útjait járva ez a kérdés visszhangzik bennem. Erőszakkal rekesztem ki, mert érzem motozni a nem kívánt választ: nem is vagy pécsi . . . Járom az utakat, nézem a híres-ismert pécsiek síremlékeit — Inczédy, Dischka, Egri, Nemes... - és kezdem látni: nem tudom megvalósítani elképzelésemet. ,,A temető — park” - ezt a címet érlelget- tem magamban és most azt látom, hogy nem park „a Su- rányi", egyszerűen, mert nem tud az lenni. Surányi ... A kanizsai temetőt Móger-kertnek hívtuk. A pécsit vajon miért Surányinak? Megtudom, hogy ez a köztemető 1904-ben létesült 65 kataszteri holdon, s hogy az akkori tulajdonost hívták Surányinak. Most tehát a temető 76. halottak napjára jönnek a pécsiek szeretteik sírjához. Tavaly 3085 temetés volt itt (2481 hagyományos és 604 hamvasztósos). Kérdezem: hány sírhely, halott lehet? Hosszas habozás a válasz, majd egy szám: 120 ezer... talán... A parcellákban egymást váltják a holtak, s az 1904-ben el- hantolt elsők fölött ma már a harmadik „generáció” porlad. Azt hiszem, negyedmilliónál többen temetkezhettek itt. Re- quiescant in pace . . . Már rég lemondtam a park kereséséről, s azt hiszem, más sem nagyon keresi. Kívülem nem is látok más céltalanul ődöngőt, ezért időnként el is fog a félszegség, amikor innen is, onnan is rám pillantanak. Szinte érzem a tekintetükből, hogy rám van írva: csak kíváncsiként járok itt. Kapával, ásóval, cserepes virággal, öntözőkannával felszerelt férfiak, nők jönnek-mennek, szedik le a sírról a gazzá hervadt virágot, s ültetik a frisset, hogy e napra szép legyen. Tisztogatják a sírt és a környékét, s viszik a hulladékot egy másikhoz, ahol ott a tábla: szemét- lerakó hely. Mily gyorsan szemétté válnak a kegyelet virágai! A minapi hármas temetés sírjai mellett mentem el: már csak a puszta hantok . . . • Miféle kegyelet? Pazar és pompás kripták épülnek a holtak emlékére, az élők dicsekvésére. A sok-sok sírt nézve azt az emléket találtam a legőszintébben • kegyeletesnek, amin csak ennyi állt: Szüleim. Körbe jártam, hátha megtudnám, kik is nyugosznak e szűkszavú tábla alatt. Nem tudtam meg, de különben is, semmi közöm hozzá, minek akarok beleavatkozni másnak a gyászába. Kegyelet... A gyermekparcellák a legmegindítób- bak. A héthetes Évike 50 körül halt meg, Jánoska („Emléked szívünkben örökké él”) 55- ben és látok még régebbieket is. Friss virágok és gondozott- ság. A szülők micsoda álmait vihették a sírba e csöppségek, hogy még évtizedek múltán sem halványult az emlékük .. . Kegyelet... A szépen gondozott parcellák között feltűnik egy, amit méteres gaz takar a kíváncsi szemek elől. Amennyire lehet, behatolok a bozótba; nézem az egyszerű fejfákat, olcsó sírköveket. E parcellában a 40-es években, a háború alatt temetkeztek. Próbálom megfejteni a talányt: ott az út túlsó oldalán tökéletes rend és gondozottság, itt fájdalmas elfeledettség. Ugyan miért oly mostoha generáció ez, aminek nem jut holtában olyan tisztesség, mint a másikaknak? Köny- nyű lenne a történelem viharával magyarázni. De csakugyan . . . lehet, hogy e mostoha generáció sírgondozó utódait szétsodorta innen a történelem? Egyszer majd összeszedik a fejfákat, a köveket, elegyengetik a meg-megsüppedt hantokat, s e parcellába újakat temetnek. Szép új sírkövek kerülnek ide is, mindjárt egy évvel a temetés után, mert mi már megengedhetjük magunknak, mert mi itt maradunk az elhunyt közelében . .. Sokan vannak, akiknek csak egy fehér márványlap jut, alig negyed négyzetméternyi. Mindössze, ennyi, ami elfedi az urnafülkét. A temető már nem sokat terjeszkedhet, s a holtak sem kívánják elvenni a földet az élőktől. A hamvasztás — jaj, majd azt írtam: egyre népszerűbb ... Az az igazság, hogy kezdünk megbarátkozni azzal, hogy porhüvelyünk ne évtizedekig porladjon; a „kimenet" után a teljes megsemmisüléshez pár perc is elegendő. Ha — megint egy kegyeledelen kifejezés — van rá kapacitás. Ügy néz ki, az évtized második felében Pécsett is lesz krematórium, s akkor csakugyan megváltozhatnak temetkezési szokásaink. Egyelőre azonban az van, hogy nem tudunk mit kezdeni a kolumbáriummal. Sem aki tervezi-építi, sem aki „használja". A Szent Mihály kápolna melletti kolumbgriu- mot nézegetem. Minden olyan szabályos. A táblák fölötti kis kampócskák is, amikre kis koszorúcskát lehet akasztani. Vajon ki agyalta ki, hogy a hozzátartozók mindig egy koszorúcskával jönnek az elhalt hamvaihoz? A táblákon különféle kreatúrák: a műanyagflakontól a befőttesüvegen át a rézdomborításig minden megtalálható, s mind azt sikoltja, hogy X is, Y is valami sajátot szeretne, a szülő, a házastárs, a gyermek hamvaihoz az „egyentáblára” tenni. Hát miért nem adjuk meg e lehetőséget? Most új kolumbárium épül a Nagyárpádi úti kijárat közelében. Szép lesz, modern lesz, de gyanítom, hogy a tábla egyéniségét itt is a madzagra akasztott befőttes üveg adja majd. A temető közepén hat-hat és fél évtizedes parcellák; a sírokban magyarok, olaszok, szerbek, oroszok, keresztények, pravoszlávok és mohamedánok ... Az első világháború katonasírjai. Már egyre tisztábbak, gondozottabbak. Szocialista brigádoké az érdem. Keresnék — tudom, hiába — egyetlen táblácskát, ami tudtomra adja, hogy a második világháború idején Pécs fiaiból ennyi meg ennyi ezren estek a fasizmus áldozatául a frontokon sorkatonákként és munkaszolgálatosokként, s a koncentrációs táborokban deportáltakként. Mind áldozatok voltak. Bár a szocialista brigádok sírgondozása egy kicsit azok emlékének is szól, mégis jó lenne gondolkodni méltóbb kereteken. Gerle száll a sírkőre. Szürke kövön szürke gerle. Tollászkodik, forgolódik, burukkol, aztán felröppen. De lám, itt is, ott is, meg amott, és amott is . . . Fehér galambok a szürke köveken. Mozdulatlanok, mint a kő. Kegyelet? Ki lehetett az első, aki fehér galambot hozott hozzátartozójának a sírkövére? És aki elsőként követte a példát? Idegenek, nem idevalók e fényes mázas fehér galambok. Krizantém, őszirózsa, lobogó gyertyaláng és - giccsgalamb. Nem illenek ösz- sze. Felerősödik ismét bennem a kérdés: mit keresek én itt?... És arra gondolok, de sokan is vagyunk pécsiek, akik az ország más tájairól kerültünk ide, s akik e napokon nem tehetünk le egy szál virágot,- nem gyújthatunk egy szál gyertyát szeretett halottunk sírján. Csak egy jelképes sírra. Hársfai István H«ic|yonnc>i*y Barangolás a régi Baranya útjain Útépítők, hidak, vamok Az épített utak, árkok, hidak, vízelvezetők készítése összefügg a hazai árutermelés XVIII. századi kibontakozásával. A piaci kapcsolatok alakulása a kapitalizmus irányába mutat ugyan, de az építés terheit még sokáig a jobbágynak kellett hordoznia. Ez a közmunka napokon, heteken át leköti, távoltartja családjától, megakadályozza földje művelésében. Ennek ellenére, ha jön a parancs, menni kell, mert kortársi leírás szerint az utak „Nedves idővel valódi értelemben posvánnyá válnak, a kocsik sokszor besüllyednek; ahol kövezetét rakni nem lehet, ott elsüllyed a fövény." (Magyar Gazda, 1842. 99. sz.) A munka azonban nem az úton kezdődik. Az erdész útmutatása, a hajdú felügyelete mellett fagyos időben hatalmas szálfák dőlnek a jobbágy fejszéje alatt, ebből lesz a hidak cölöpje, tartógerendája. Ekkor készül a megszámlálhatatlan mennyiségű hegyezett karó és a méretre vágott vessző is az árkok, omlások, vízmosások béleléséhez, rögzítéséhez. Mások építő követ bányásznak Mohács, Mogyoród, Versénd, Ké- ménd, Szabar határában; Pel- lérd és Pécsvárad viszont a kőfaragóknak ad finom homokkövet. Töméntelen apró kavics, sóder kell az utak terítéséhez, ilyet termel Szebény, A/éménd, Rácmecske, Fazekas-Boda jobbágysága. Ezeken a helyeken „Követs van a határban, de bánya nints, hanem különböző helyeken kell a földből kiásni.” A hidakhoz Nagy-Pali, Ó-Falu, Várkony, Siklós, Tapolca adják a mészet; Somberek, Szekcső, Mohács, Bozsok, Versend, Ber- kesd, Nádasd téglaégetői a téglát. Az utak nyomvonalát a természet szabja s kacskaringósan követik az árvízmentes hátakon a folyók árterét, az erdők nyiladékait. Az előbbire a Buda— Mohács—Eszék közötti, az utóbbira a Siklós—Vajszló—Bog- dása közötti út a legjobb példa. A megyei mérnökök csak a XVIII. század végétől kezdve avatkoznak a természet rendjébe. Ök mérik le a települések közötti távolságot (eleinte órában, később mérföldben), számolnak a lejtési viszonyokkal, kőomlásokkal, vízmosásokkal. Ök számítják ki a jobbágyok által végzendő földmunka mennyiségét, (ezt bontja le a megye járásokra, a szolgabíró meg falvakra) az esetleg szükségessé váló szakmunkát s ők tervezik a költségeket is. Ha azután elérkezik az építés ideje, tiszttartók parancsára, bírók, jegyzők ellenőrzése mellett elindulnak végtelen sorban a ro- botos szekerek az építőanyagokkal, s jönnek falvanként az ásás-lapátos jobbágyok és kezdetét veszi a kezdetleges technika miatt végtelennek tűnő munka . . . Eredményeiről a források egy-egy sora tájékoztat: Baranya területén a minőségéről is híres budai út „Eszékig kővel Van kirakva és sóderral meghintve." „Az úthoz a követ az adózó nép szállítja." Csak Nádasánál fordul elő, hogy az útviszonyokból hasznot húz a helyi lakosság, mert itt a meredek úton a rakott kocsik nem tudnak előfogat nélkül felmenni s egy-egy kocsi vontatásáért jobb útban 30 krajcárt, de rossz időben 1 forintot is elkérnek az élelmes parasztok. Rakott kocsi után Bonyhádtól Pécsig a pos- tojáratok is egy órával többet számolnak a nádasdi hegy meredeksége miatt. A rendkívül változatos felszínű Baranyában a közlekedés biztonsága jól épített hidakat követel. A levéltári anyagban a szolgabírói jelentések tömege foglalkozik a hidakkal: közli romlásukat vihar vagy elöregedés esetén, sürgeti építésüket, ha elakad tartósan a közlekedés, vagy jelenti a munka elkészültét. Az építés befejezéséről szóló jelentés melilékleteként mindig megtaláljuk a kivitelező kőműves vagy ács részletes számadását is a ténylegesen felhasznált anyagról, időről, esetleg napszámbérekrői. A panaszok ellenére Baranyában sokféle híd készült. Kelet- és Észak-Baranya a kőhi- dakat kedvelte. Mohács előtt pl. „a Csele vizén 3 öl nyílású, boltozatos kőhíd feszült", a város után pedig a sátorhelyi határban, a Borza vizén egy 2 öles nyílású kőhíd. 3 öles kőhíd ölel-, te át a nádasdi határvölgyet, a Vadvíz árkát pedig egy 4,5 öl nyílású híd. A hídjairól nevezetes Hidas községben egy 10 láb nyílású, a községen kívül pedig egy 8 láb nyílású kő- boltozatú híd volt. Ugyanitt a Malom-víz árkán vezetett át a 2 öl nyílású, „király hídja." Mánfán, Pellérden a kőhomlok- falú fahidakat kedvelték, a ba- ranyavári járásban lévő Izsép községben viszont kőhíd vitt át a Szent Péter templom közelében lévő Duna-szakadékon. Dél-Baranya árvízjárta, fában gazdag tájait a fahidak uralták. Közülük Lapáncsánál volt a 'legnagyobb, amely 12 öles nyílással ívelte át a Karasica- völgyet. Ki tudná ma már összeszámolni, hány fahíd ívelte át az ormánsági patakok medrét, meg a járhatatlan vizenyős mélyedéseket? Nehéz elszámolni a kanyargós Fekete-víz hídjait is. Adorjásnál volt pl. egy 2 öles fahíd, azután Sámod felé menet volt egy 10 öles, majd tovább Hídvégnél egy 8 öles. Páprádnál volt a víznek 2 db 3 öl nyílású hídja, a vajszlói töltésen meg egy 3 és egy 5 öl nyílású. A híres vejti csárda előtt azután ott volt a 10 öles fahíd, amely Koczián József megyei mérnök megjegyzése szerint ,,.. .mocsárok erein fekszik." Erre hajtották s komphajóval vitték át a disznók ezreit makkoltatni Szlavóniába az élelmes vállalkozók, meg a saját erdeikből kiszorított községek kanászai ... , Utak-hidak gyakran vezettek vámhelyeken át, ahol az utasnak fizetni kellett. De a fizetnivaló csak akkor volt igazán terhes, ha kompon át vezetett az út. A bellyei uradalom például a batinai révnél szedetett révpénzt. Ha a Duna befagyott és a komp nem járt, senki sem fizetett. Ha viszont annyira áradt, hogy a Kis tanyáig jártak a kompok, akkor kétszeres volt a fizetni való. Dr. Kiss Géza Mináré a főváros határában Viszonylag kevés műemlék maradt ránk a másfél százados török uralom idejéből, különösen templom. Ennek oka, hogy a templomok egy része váltotta a hitet: ahogy a török hódítással sok katolikus templomból mohamedán lett, akképpen a hódoltság után a mecsetekből keresztény templom. A legismertebb ilyen emlék Pécs közepén, a Széchenyi téren Gázi Kászim pasa dzsámija — ma is szépen őrzi a hazai török építészet emlékét, amelyről nemrég jelent meg egy kitűnő könyv a kor régész-szakértőjétől, Gerő Győzőtől, Csakhogy kevés emlék maradt meg átépítés nélkül! Hiszen, ha a mecsetből keresztény templom lett, előbb-utóbb átalakították ennek megfelelően. Sőt amint tehetősebb lett a gyülekezet, az egyház, átépítette, vagy még szívesebben belőle, helyette újat, a kor ízlésének megfelelőt, nagyobbat emelt. így aztán a török templom elr tűnt. Egy-két ilyen megszűnt templomból mégis maradt valami: a torony, a mináré. Ilyen magányos mináré jól ismert az országjárók előtt Egerben. Azt jóval kevesebben ismerik, hogy az ország közepén, a főváros határában is magaslik egy: Érden. Érd régi, ófalunak nevezett részén áll ez a sajátos, minárék megszokott karcsúságához képest némileg vaskos török templomtorony. Temploma elenyészett — az alapfalait az utóbbi évtizedekben tárta fel ifjú Fehér Géza. Nem tudni, ki alapította. A 17. században épült. Amikor a török világjáró és tapasztalatait tudós igyekezettel megörökítő Evlija Cselebi erre utazott, ezt a templomot is megemlítette szűkszavúan a „vár” húsz deszkatetejű — nyilván fazsindelyes — házával egyetemben, s följegyezte, hogy ezt a fából és földből való erődöt a simon- tornyai Hamza bég építtette. Ma betonlépcső vezet a ti- zenkétszög alaprajzú mináré bejáratához, amely nem a föld színén van: valaha nyilván a dzsámi karzatáról nyílott. Nem sokkal följebb faragott kőgyűrű- határolja. Ez ismétlődik följebb az erkély alatt is, ahol egyébként- stilizált tulipándíszítményt is faragtak. A már említett Gerő Győző a 16. század második felében épült jugoszláviai templomokban mutatja ki az érdi mináré építészeti rokonait. S a két leg- közelebbinek tartja a dalmáciai Drnis csonka mináréját, valamint a livnó Glavica dzsámi tornyát. Érdemes ezt a könnyen elérhető magyarországi rokonukat felkeresni! N. F.
