Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-26 / 295. szám
Á metálkék surrogva vette a kanyarokat. Az út csatakos, szürke szalagja mentén havas volt a táj, a fákon is megült o puha, álszent fehérség, mint egy kórházi lepedő, amivel letakarják a halottakat. — Három év Afrikában — bő. lintott a férfi a kormánykerék mögött. — Két hét gondolkodósí időt kaptam. Mi tartana itt? Hidat fogok építeni. Amit a folyók szétválasztottak, én összekötöm. A természettel lehet sikeresen hadakozni, az emberekkel bajosan. Ezt megtanultam ötven év alatt. Nem valami sok, ugye? A fiú nézte az apját. A dús, fekete szakáll elrejtette az áll markáns vonalát, ismeretlen derűt kölcsönzött az arcnak, amely mosolygott. De csak az arc; a szemek fáradtan, fegyelmezetten figyelték az út kanyarulatait. — Renaes tőled, hogy eljöttél elbúcsúzni. — Nem azért! — rázta meg a fejét a férfi. — Tudod, hogy sose törődtem azzal, mi a rendes dolog. Az ember éljen a hajlamai szerint. Ne haragudj — nevetett fel —, túl sok bölcsességgel tömöm a fejedet. Inkább mesélj, mi van veled? Messze előttük biciklis kerekezett az úton. Elhagyták, a kis szürke pont elenyészett a hátsó szélvédő üveg keretébe zárt képen. — A lovardához megyünk — mondta a férfi. — Régen jártam erre. — Régen - bólintott a fiú. — Akkor is karácsony volt. — Véletlen! — nevetett ismét a férfi —, hidd el, hogy véletlen! Nem hiszek az ünnepekben. Nevetséges is volna, nem gondolod? Persze, lehet, hogy te még nem érzed ezt. Ha az ember onnyi mindenen keresztülvergődött, mint én, nem hihet az ilyesmiben. Ha mégis, akkor oz annyi, mintha beismerné, hogy veszített. — Hogy érted ezt? — Csak úgy, fiam . .. Nézd, itt is vagyunk! — A metálkék bekanyarodott o parkolóba. A férfi leállította a zümmögő motort, de a kulcsot nem vette ki a kapcsolóból. — Vedd fel a kabátodat, kiülünk a teraszra. A kastélycukrászda öreg kávéfőzőnője összecsapta a kezét: — Ez nem lehet igaz, Békefi úr! Cézár mennyire fog örülni! — Szeretnénk kiülni a teraszra a fiammal, Évike. Lehet? — Hogyne lehetne! Istenem! — ‘Két könnyű széket kapott a hóna aló. — Nem, nem, bírom én, tessék csak hagyni! — szólt a fiúra. — Nahát! Cézár iskolázik a lovasokkal, nemsokára végez. Istenem, Békefi úr! Tessék csak, nem fognak fázni, hozok két forró teát. Istenem! A hótól tisztára sepert terasz körül ragyogott a fehérség. Néhány méternyire a terasz előtt tizenkét lovas' ügetett a körpályán felállított akadályok között. A férfi a lovasokat nézte, miközben cigarettára gyújtott. — Igaz is — fordult a fiához —, dohányzol? A fiú megrázta a fejét. A férfi most figyelmesen nézett rá, s mint minden apa, ki hosszabb idő múltán látja viszont a gyerekét, láthatóan megörült az egyre jellegzetesebbé váló, hasonló vonásoknak. — Az óllad az anyádé. A lovak fejüket fel-felvetve ügettek a körben, orrlikaikbál páralabdák repültek a magasba. A lovasok vezetője rövid, pattogó vezényszavakat kiáltott hátra, a csapat szétvált, s három kisebb kört formálva ügetett tovább. — Anya azt mondta, nem akartad, hogy megszülessek. A férfi most egész felsőtestével a fia felé fordult, hosszon, tűnődve nézett rá. — Butaság — mondta végül. — Persze — visszakozott a fiú. — Nem érdekes. Csak eszembe jutott. — Egyébként — szívta meg a cigarettát a férfi —, ha úgy lett volna is .. . Dehát szamárság. — Kevés rumot is tettem bele! — Az öregasszony a kezükbe adta a forró teáscsészéket. — Istenem, Békefi úr! És mekkora fia van! Nem éhesek? Készítek valamit. — Köszönjük — mondta a férfi. — Ne fáradjon, Évike. Az öregasszony visszament a cukrászdába. A lovasok ismét egy kört alkottak, majd egyenként átugrattak o legalacsonyabb akadályon. Vezetőjük kiállt a sorból, észrevette a teraszon ülőket, barátságosan intett nekik. A férfi viszonozta az üdvözlést. — Ezredes volt — magyarázta c fiának. — De nézd csak meg. csupa egészség és életöröm most is! Nem hagyta, hogy összetörjék. — Ne haragudj, apa ... — szólalt meg a fiú —, nem akartalak megbántani. Csak ... — Hagyd el! — nevetett a férfi — Finom ez a tea. — Tudod, mostanában ... — folytatta o fiú —, magam sem értem ... valahogy semmi nem érdekel igazán, és... — Sportolsz valamit? Pedig az jó volna. Erőt ad, kitartást. Abban a korban, amiben te vagy, nagy szükség van a kitartásra ahhoz, hogy az ember át tudja vészelni ezt az időszakot. Meg kell találnod azt a valamit, amiért mindent feláldoznál. Egy dolgot, érted, egyetlen egyet, mindenek felett. Mindegy, hogy mit, komolyan mondom. Engem nem zavarna, ha a fiamból nem lenne mérnök, hanem, mondjuk, gombatenyésztő, vagy asztalos, ács, csavargó. .. — Vagy lovardafőnök. — Miért ne? Az a baj, hogy ebben a korban az ember túl könnyen mónd ítéletet mások felett. Cézárral mi valamikor történelmet csináltunk. Nem a partok közé, hanem az emberek közé akartunk hidat emelni. — Szavak. — Ügy gondolod? A lovasok befejezték a gyakorlatot, felsorakoztak. A vezetőjük leugrott a lováról, valahonnan előkerült egy lovószfiú, átvette tőle a szárat. A lovasok a fiú vezetésével indultak az istálló felé. A tagboszakadt, pirospozsgás ember felszaladt a lépcsőn a teraszra: — Nahát! férfi átölelte egymást, a fiú felállt, megvárta, amíg kibontakoznak egymás karjaihól, aztán bemutatkozott. — Nahát! — ragyogott a lovarda főnöke. — Stramm kölyök! De miért itt ültetek le? Gyertek, iszunk valamit az irodámban.- Nem lehet, csak néhány percre jöttünk. Elintéződött az afrikai utam, egy hónap múlva indulok. Említetted, hogy vannak Ghánában ismerőseid . . . — Persze, hogy vannak, de te, idefigyelj, a címek odahaza vannak, végül is beköltöztem a városba, ezer ok, szóval, a hét végén feladom neked a címeket, most sehogy nem tudok veletek menni, németek vannak itt, tereplovaglásra kell vinnem őket, megígértem nekik, hogy én megyek, személyesen. Nahát! Nagyszerű apád van ám, kölyök! Tudsz róla? — Tudok. . — Volt egy-két ügyem apáddal, korrekt, tiszta ügyek, mindketten ráfaragtunk becsületesen, de mi ketten az elpusztít- hatotlanok fajtájából valók vagyunk. — Tudom — bólintott a fiú. — Történelmet csináltak. — Cézár, hoztam neked is egy teát és egy széket. Mit szólsz - mosolygott az öregasz- szony —, hogy Békefi úr nem feledkezett meg rólunk? — Vannak még emberek, Éva, akik soha semmit nem felejtenek - felelte a lovarda vezetője. — No, menj be, mert meghűlsz. Az öregasszony visszavonult a cukrászdába, maga elé engedve a lovasokat, akik nagy hanggal nevetgélve jöttek az istállóból. Cézár leült, beleivott a teába. — Szép ez o hely — mutatott körbe. — Szeretek itt lenni. Meg aztán — nevetett —, a lovakat is szeretem. Szebbek, mint mi vagyunk — tette hozzá. — Ha nekem fiam volna, nem engedném, hogy mást csináljon. Te is hidakat fogsz építeni, mi? — fordult a fiúhoz. — Épp olyan vagy, akár az apád. Le se tagadhatnád ai körlyköt, Ervin. — Arról nincs is szó! - Mind. hárman mosolyogtak. A fiú felállt. — Menjünk innen — mondta oz apjának. — Neked is dolgod van? — kérdezte a férfi. — Nem — felelte a fia. — Csak elegem. A két férfi megütközve nézett a kamaszra. A hirtelen megnyúlt fiú lágy álla fölött furcsa grimaszba gyúródott az apjáéhoz hasonló, keskeny ajkak, szemében összesűrűsödött a kékség. A havat nézte, amely makulátlanul ragyogott a napsütésben. — Miért kellett így viselkedned? Mi értelme volt, azt mondd meg?! — A férfi nagy sebességgel vezette a kocsit, szinte folyamatosan az út baloldalán haladtak, a Mercedes motorja halkan zümmögött. — Mondtam, hogy Cézár régi barátom, meg akartalak mutatni neki, hadd lássa, milyen nagyszerű fiam van, te meg . .. Hová vigyelek? — Már készen van a történelem — mondta a fia. — Mi van? — Elkészült, .passz. Lehet lovagolni, hidat építeni, és megpengetni az érzelmes húrokat. A férfi fékezett, beállt a járda mellé, leállította a motort. — Van a kesztyűtartóban egy boríték. Kétezer forint van benne. Vedd ki. A tied. — Nem kell. — Ne szamárkodj. Mi bajod van? Nézd, én megértem, hogy neheztelsz rám, amiért... Nehogy azt hidd, hoav nem értelek. De te is próbáli megérteni engem. — A férfi már nem mosolygott, hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak tetszett, a szakálla ellenére. — Nem erről van szó, apa, félreértesz, és félreérteni mindig könnyebb, mint meqérteni. Nem az a baj, hogy otthagytál minket, ostobaság ez az elvált szülők gyermeke című halandzsa, így mozgalmasabb volt az egész, és te akkor azt tetted, amit tehettél ... De most. .. Hagyj ki engem ebből. — Miből? — A hídépítésből, a lovardafőnökségből, a mosolyaidból, a tanácsaidból, hogy sportoljak, meg hogy egy valami, mindenek fölött. — Miért beszélsz így? — Nem akartam — mondta a fiú. — Hidd el. De valahogy nagyon elegem lett. Mindenki ilyen, és méq te is... — Milyen? — kérdezte a férfi. — Mit kellene csinálnom? Jó néhányszor beverettem már a fejem. Elég volt, semmi értelme. A hidak viszont állnak. — Persze — bólintott a fiú. - Lehet sétálni a partok között. A férfi kinézett az autó üvegén, az újságosbódé előtt hosz- szúkabátos nő állt, a táskájában keresgélt valamit. A járókelők kikerülték. Távolabb a tér fái alatt idős pár baktatott, bot bot mellett. — Nézd, Andris - szólalt meg a férfi, még mindig az üveg mögötti világot figyelve. — A dolgok ma nem úgy állnak .. . És én sem vagyok már fiatal. Te viszont még nagyon is az vagy. — Ne haragudj, apa. Nem kellett volna. — Te viszont rnég nagyon is az vagy, így nem tudhatod ... Na, vedd ki a pénzt, mégiscsak karácsony lesz holnap. — Visz- szafordult a fiához: — Ennyit adhatok neked. Ezt. Hogy mire költöd, az már a te dolgod. - Lenézett, maga elé. — És hidd el, a hidak is fontosak. Miközben megcsókolták egymást, a fiú orrát megütötte a férfikölni kesernyés illata, s arra gondolt, ezt a szagot ugyanúgy nem fogja elfelejteni, mint azt a másikat, o sok évvel ezelőttit. Akkor is búcsúzni kellett, a férfira két másik várt az ajtóban, zsebredugott kézzel, felhajtott qalléras ballonkabátban, — Félsz — kérdezte súgva az apját. — Nem — felelte a férfi —, csak izzadok. Megvárta, amíg a metálkék bekanyarodott a sarkon, aztán elindult a folyó felé. A szürkés, rózsaszín felhők megnyíltak, szitált a há, a fehérség eltüntette a sebeket, amelyeket a járókelők léptei vágtak a földet borító hótakaróba. A folyó fölött átívelő híd vaspántján is megült a hó, s a fehér lepel alatt már a másnapra várt a város. Horváth Péter: Ezer éve! Édes öregem! — A két Varga Hajdú István Köbe zárt zene I. Marosi Ilona Játékos kagylók Keszeli Ferenc Mirákulum A kimondhatatlanság üszkös roncsain, tengődöm, várlak pévécé-hóhullásban. Szenvedlek, szánlak, számban jégvirág van, ájult tavirósza, pityergő kankalin. Csörtetsz árkon-bokron, küszöb a kezedben, parázs ég a szádban, hónod alatt csók van. Hideg garasaid szétszórtad a hóban ... ki hagyhatna nyomot lábaidnál szebben? Barlangtemplomomban remetévé válék, hét istent káromolva áldom a tavaszt, s szegényes mondatokkal megidézem azt, ki utat tör ott, hol úttolan a szándék. Küszöbbel kezében, elnyűtt sarujában — győztes próféta lesz saját falujában. Bárdosi Németh János Evek, számok Oly gyors madarak már az évek, szállnak, mintha nem is lennének, pár év, mintha az erdő zúgna irdatlan mély, messzi vadonban. Villanás egy régi házfalon, esti fényben a szép Balaton, búcsú minden tűnő pillanat, vissza többé egy szikrát sem ad. Eltűnik az egész láthatár, se fény, se lomb, se füttyös madár, egyre szomorúbb ami közel, mint a mágnes magához ölel. Évek, számok meg ne csaljatok, jöjjenek még szép fényes napok, pillanatra még a régi nyár édes ízét érezze a szám. Bezzeg János Csak a versekben nem csak a versekben van így hogy várnak az utak és hajóra szállunk hiszen még vitorla sincs s a földön is csak féllábbal állunk s a túlsó part hát persze az is csak álom — Eurüdiké se értünk jön el — csak a papír talán csak az súgja ezt mint ki dadogni mást se tud Makay Ida: Készülődöm Szeptember ez már. Búcsúzás. Utakra készülődés; Csöndes számvetés. Madárszárnyvarázs villog fölöttünk. Égi csönd lesz. Indulok én is. Készülődöm. Lombok suttognak: Mondd, minek? Déli hazámban rablók járnak, leütötték a fészkeket. w '
