Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)

1980-10-12 / 281. szám

F

ölnyírt haj, elálló fülek, fekete torpedó-gatya klottból, akár madár- < ijesztőnek is elmehettem I

volna így, tizenévesen riogatni a seregélyeket, meg a mit tudom én miféle gyümölcsrabló madarakat, csakhogy felénk semmi gyümölcs nem termett meg; a gatyaszíj- széles udvarban ócska kocátok tornyosodtak, azt meg nem kellett őrizni, úgyse vitte el senki.

így hát hiába vágytam szabad-vidám madárijesztő-életre, nem lett belőle semmi. Megmaradtam Csusztinak, így hívtak a környékbeli srácok, s riogathattam magamat, ha este lett, s kísértetárnyakkal lett teli az udvar. A görnyedt, udvari klozet szakállt növesztett, s mintha varázsló lenne, érthetetlen szavakat nyöszörgött a szélben.

Csak a klozet nyikorog, hes- segette el lidérces képzelődésemet ilyenkor nagyapám, aki még az árnyaktól sem félt. Közéjük rontott, s taposta szét őket, nekem mutatva meg, hogy nincs mitől rezelnem. De én nem hit. tem neki, hisz ő maga is szellem volt. spárga-vékony, magában dudogó, hadaró, kampós- botos árnyalak, az éjszakai, ud. vari kísértetek cimborája.

Állandóan dolgoztatott, percnyi nyugtom sem volt tőle. Anyámat sokszor kértem, szóljon az öregre, hiába; a fáradtságtól még veszekedni sem tudott. A Beszkártnál volt kalauz, nő esténként hazahozta bátyú nagyságú bőrtáskáját, s asztalra öntve az aprópénzhalmot. álmos szemekkel építette belőle az egyre magasodó tornyokat.

Engem nem engedett sosem közel, csak a kissámliról ülve nézhettem a minden esti kincset, élveztem, ahogy zörgésük, kel tele lett a konyha, mintha kitárult volna a mesebeli sziklaajtó, s már küzdöttem is verejtékezve, életre-halálra a kincset őrző bestiákkal, hogy enyém lehessen mind. Arra sosem gondoltam, mit is vennék rajta csak azt éreztem, hogy kell. '

Ha egy-kettő elgurult, én ug. róttam utána, hogy fölvegyem, s tettem az asztalra1, a tornyok hegyébe azzal a tudattal, hogy ez már az enyém, hiszen megérintettem, a markomba szorítottam. Olykor éjszaka fölriadtam, s a sötétben kitapogattam tenyeremben a belészorí- tott pénz helyét.

Nekünk sosem volt semmiből elég, talán ezért vágyakoztam annyira a minden után, s ezért nem fogadtam el anyámtól sosem, amit néha fagylaltra vagy cukorkára adni akart.

Egyszóval én voltam a' Csusz- ti, a Beszkárt kalauznő fia, elvetélt madárijesztő, ezen a ma. dártalan, szárnyatlan földön.

Nyaralni sem mentünk soha. Anyám dolgozott, én meg hordtam neki az ebédet. Délben megmelegítettem, ételhordóba raktam s vittem ki az utcai végébe, ahol áthaladt a villamos. Az utcakőre ülve vártam mindig, mikor fordul be a sarkon, fémvállaival szinte széttól- va a házakat, s jön jobbra-bal- ra dőlve, részegen, lassan, bizonytalanul, ütközőjén cipelve a bliccelő srácokat. Az Imreut. cánál lelassított, hogy anyám fölvehesse az ebédet, s máris tántorgott tovább.

A srácok mindig kiröhögtek, mikor megláttak ételhordót cipelve. Legjobban persze Berci nevetett. A sarkon laktak, hatalmas kőházban. A kerítésen esténként sárgára festett villanykörték világoltak. Kutyájuk is volt, meg vagy négy macskájuk, s annyi pénze, hogy a nagyobbakkal mindig le tudott állni snúrozni. Nem volt erősebb nálam, csakhogy neki ha. verjai voltak. Marékszám hordta nekik a cukrot, meg a csokoládét, narancsot, amit én akkor még csak nem is kóstolhattam, s azok örömmel álltak mellé, kiérdemelve a holnapi, meg az azutáni újabb adagokat.

Apját alig láttuk, ügyvédféle lehetett, folyton fekete, tömött aktatáskával mászkált. Hajnalban kocsi jött érte, s csak este hozta haza. Anyja egész nap otthon ténfergett, szőke, rúzsos szájú nő volt, pongyolában mászkált reggeltől estig. Nem állt szóba senkivel. Utálta a környéket, s a lakóit is, legszívesebben azzal a tüzes szájával fölégette volna oz egészet.

Egyszer hallottam, ahogyan porolt a férjével, hogy miért nem viszi el innen, hisz itt csak

meg koszosod i k, ezen az átkozott helyen. Nem értettem, miért átkozza, egészen jó környék ez, csak éppen élni nem lehet benne, csak kell.

Berci az egyetlen gyerekük volt, kényeztették, ahogy csak belefért, mindent megadtak neki, hogy ha már itt kell élniük, különb legyen, mint mi, kiríjon közülünk. Hát ő igyekezett is, bandát szervezett, gyerek-zsoldosokat, s jó vezérhez illőn meg is fizette őket.

Hamar rátalált azokra, akik egy-két zacskó cukorért, sosem evett narancsért, fügéért, melléálltak, máshogy hogyan is jutottak volna1 hozzá.

Engem is be akart vonni, de én nem álltam közéjük, nem kellett nekem a narancs, ha annak szolgaság az ára1. Mert ő nemcsak adott, hanem kért is,

sen sem ettem belőle, de ez akkor nem számított. Nem a kellemetlen íz volt, ami fájt, hanem a szégyen; nem ismert ezt csinálhatta velem, hisz legfeljebb majd lemosakszom, hanem, hogy nem tudtam megvédeni anyám ebédjét.

Láttam a sarkon lelassítani a villamost, egy pillanatra még meg is állt, hogy aztán dolga- végezetlenül induljon tovább, az annyira várt ebéd nélkül.

Nem sírtam, pedig Berci azt várta tőlem, hogy bőgve könyörögjek, de én nem mondtam semmit, csak tűrtem a szégyent, a bemocskolást, s megfogadtam magamban, ha tehetem, visszafizetem neki.

Ők is látták az ellibegő villamost, s amint eltűnt, el is engedtek, jót röhögve megcsúfolásomon.

követelt, mint egy hübérúr, velük végeztetett a házukban mindent. Büszke is volt rá az anyja.

Én nem sokat törődtem velük. Volt nekem csapatom, mégha nem is valódi, csak képzelt, dehát az is valami.

Berci igyekezett belém kötni, de mindig kitértem előle. Gyá. vának hittek mindannyian, mert nem hagytam magam véresre veretni.

Egy nap azonban mégis elkaptak. Nem számítottam rá, vittem az ebédet anyámnak, zöldbabfőzeléket pörköltszafttal. Észre sem vettem őket, magam elé hebegtem éppen valami hülyeséget, gyakran beszéltem magamban, mikor egyedül voltam, már körülvettek, akkor eszméltem föl, s állt meg ajkamon az utolsó mondat.

— Na, Csuszti mi jót főztél mára? — lökte meg az ételhordót Berci. — Viszed a mamának?

Nem válaszoltam, tudtam, semmi értelme. Megpróbáltam elmenni, de nem engedtek.

— Na Jocó, mi lennél, ha hülye lennél? — szólt oda az egyiknek kérdőn.

— Kalauz — vágta rá, s mind. nyáján röhögni kezdtek.

— És a kalauz fiából mi lesz?

— Süsükalauz.

— Jól van, Jocó — veregette meg a vállát Berci.

— Na látod, kisfiam — fordult újra felém. — Nincs mire fölvágnod. Süsükalauz leszel és kész, ez eí van döntve.

Újrai el akartam menni, de megintcsak visszafogtak.

— Kérsz cukrot? — vett elő egy morékkal. - Na mondd, ha kérsz, ad a bácsi! - nyomta arcom elé az öklét.

— Engedj el, sietnem kell.

— Mert kihűl a: mama ebédje.

— Igen — hagytam rá.

— És mit fog enni a mama?

Elgondolkodtam, mit is feleljek, aztán rávágtam:

— Rántott csirkét.

— Csakugyan? ... Na mutasd !

— Nincs mit nézni azon.

— Mutasd, ha mondom! — rántotta ki kezemből az ételhordót. Utána kaptam, de gyorsabb volt, nem tudtam visszaszerezni.

A többiek látva, hogy neki akarok menni, lefogtak, s hátracsavarták a karomat.

Berci leszedte a fedőt, s elégedett mosollyal bámult a vörös szafttal leöntött zöldbabfőzelékre.

— Csusztikám, ez neked rántott csirke? — hozta közelebb a lábost. — És ugye te nem ettél belőle, mert kell a mamának?

— Add ide!

— Nono! — kapta el előlem. — Majd én szépen megetetlek, mert ugye éhes vagy?

— Ne hülyéskedj, anyám várja.

— Hát csak várja — mondta, s fölemelte a lábost; lassan önteni kezdte a főzeléket a fejemre. Rácsorgott az arcomra, az ajkaimra. Az ízét is éreztem, ahogy belefutott a számba. Utáltam mindég, még éheLevetetíem az ingemet, abba töröltem az arcomat.

Hónom alá rejtve baktattam haza. Nagyapám a vackait rendezgette, egy ócska létra fokait próbálta összedrótozni, hogy tartson.

— Mi van, kölök? — kérdezte, mikor meglátott. — Neked ment a stráfkocsi?

Ledobtam a cuccot a rozoga lugas alá. Teleöntöttem a lavórt hideg vízzel, s locsolni kezdtem magamra. Oldalra sandítva láttam, az öreg az ingemet babrálja. Két ujjal megfogta, fölemelte, mintha nyulat tartana, s most akarná tarkón vágni. Zöldesbarna kavicsként peregtek le róla . a zöldbabszemek.

— Mi ez, kölök? — jött közelebb. - Mi a rossebet csináltál?

— Semmit.. . elestem.

— A franc a pofádat! Hát így tudsz te vigyázni anyád ebédjére! — vágta nyakam közé az inget. — Sose jön már meg az eszed?

— Hagyjon már! - ugrottam arrébb.

— így viszed te az ebédet anyádnak, mi! — hadarta, s megint rám vágott.

— üssön, ha akar - álltam elé. — üssön! Azt hiszi, elér valamit vele? Jobb lesz attól magának, mi?

Egy pillanatra meghökkent, de aztán mit se törődve a beszédemmel, csak megütött me- gint.

— Hagyja már abba, úgyse fáj, mit strapálja magát.

— Bántott valaki? — eresztette le a kezét.

— Hagyjon már, úgyse mondok semmit.

Dudogott még valamit, nem is értettem mit, lecsapta az inget a földre, aztán ment visz- sza a vackai közé babrálódni.

Anyámnak sem mondtam semmit, mit is mondhattam volna, s ha megmondtam vol-J na is, ugyan mit, hogy rám öntötték, bekentek vele ... Maradjon ez csak az én titkom, az én keserűségem, úgyis van baja elég.

Persze ő azt hitte, hogy elcsavarodtam. Elővette a fakanalat, s elvert vele, aztán az asztalra öntve az aznapi bevételt, tornyozni kezdte.

Másnap este egy darab szalonnával magamhoz édesgettem Berci kedvenc macskáját, a Skodrit, amivel aludni szokott, s az ölembe kapva hazaszaladtam vele.

Nagy, kövér, agyonhizlalt kandúr volt. Otthon belevágtam a klozetba, hadd füröd- jön. Nem kellett félteni, hogy kipurcan, egyszer-kétszer azért jól belehempergett, mire ki tudott mászni, s úgy, ahogy volt, szaroson hazaiszkolt.

A kerítéshez lapulva hallottam, amint az ajtón kaparászva bekéredzkedik, s hallottam Berci hangját is, ahogyan nyávogó hdfigon hívja magához az ágyba, s az ordítását is hal-' lottam, amint segítségért kiál - tozik. i

Kivilágosodtak a szobák. Anyja eszeveszetten sivított, átkozva azt, aki ilyet merészelt tenni velük. Hát csak átkozzon, gondoltam magamban, úgyse fog rajtam más átok, mint saját születésem, létem átka.

Többet nem törődtem velük, majd kimossák magukat, ha ugyan tudják, ha meg nem, büdösödhetnek ítéletnapig.

Otthagytam a kőházat, a kerítésen villogó sárga lámpasort, s hazaindultam.

Senkinek nem beszéltem el a dolgot, mégis mindenki megtudta. Hamar híre ment felénk a dolgoknak, titka nem is lehetett senkinek.

A srácok is röhögtek rajta, nem is fogadták el a narancsot tőle többé, féltek, hogy annak is olyan szaga van.

Én meg hordtam tovább, magamat riogató madárijesztőként, egész nyáron az ebédet anyámnak, míg a többiek a strandon fociztak, úsztak, vagy éppen csak napoztak, s vártam az estéket, mikor zörögve az asztalra ömlött a barlang- nyi bőrtáskából a kincs, az én nagy-nagy vágyakozásom, az én nagy-nagy hiányom.

Mohácsi Regős Ferenc rajza

Mester Attila

Jutok mind mélyebbre

Évek rakódnak rám rétegeződnek

jutok mind mélyebbre az időben szűzföldek ölét vérző ekevasak nem fordítanak ki a fényre

elmerülök

befejezetlen dolgaim félig sem gondolt gondolataim korhadó sirmellékletek körülöttem széthullajtott szavaim filléreit nem díszíti királyi arcmás kardot nem viselek s koponyámon buzogányütötte sebet

Körülöttem meghunyászkodott szándékok csonttöredékei hevernek be nem telt vágyaim korsói földdel tömődnek telítődnek rakódnak rám az évek

elmerülök

arccal Keletnek mint a hunok — lovatlan Attila

enmagam ostora csak — számban hazám keserű homokja koponyám homokóra

halállal lassan megtelik

Tudunk-e jók lenni másokhoz?...

Bemutató előtt Mihail Rosesin új drámája Pécsett

Volt egy háziasszonyom, aki ha nagy ritkán — kéretlenül — valami szívességet, mondjuk jót tett másoknak (függetlenül attól, hogy az valóban jó lett-e másoknak) mindig elérzékenyült, elcsuklott a hangja. Meghatódott a saját nagylelkűségétől ... Ez ju. tott eszembe Mihail Rosesin Olga című drámájának alapeszméjén elgondolkodva. (A darabot október 18-án, szombaton este mutatja be a Pécsi Nemzeti Színház társulata).

Valóban: ki a jó ember, tudunk-e jók lenni másokhoz önzetlenül, másokért, nem önmagunkért; egyáltalán milyen kapcsolatban vagyunk a közvetlen környezetünkkel? A kérdés nem új a világirodalomban. A legnagyobbakat is mindig foglalkoztatta az emberi jóság nagyon is bonyolult kérdése az ó-görög klasz- szikusoktó! Shakespearen át Brechtig és napjainkig. És olyan kvalitású, mindig is a mai emberekkel foglalkozó alkotónak, mint a moszkvai Ros. csin, nehéz lett volna nem drámát írni ezekről a kérdésekről, amelyek úgy gondolom,. kivétel nélkül fölmerülnek bennünk. Moszkvában,

Budapesten, Lajosmizsén vagy Pécsett, vagy a világ bármelyik pontján.

Egy barátom, aki a próbákra is bejárt, a Sirály-beli Nyi- na küzdelmes sorsú, költői szépségű alakjához hasonlította a Roscsin-darab emberi melegséggel megrajzolt középponti hősét, Olgát. Lehetséges.

Az író jellemábrázoló készségéről — mindig sarkított, őszinte, szókimondó emberi viszonylatok közepette fölrajzolt jellemek révén — már meggyőződhettünk két év előtti pécsi bemutatója alkalmával.

Rosesin új művét már tavaly Moszkvában sikerrel bemutatták, s rendezője ezúttal is Galina Volcsek. Egyik nyilatkozatából tudom, hogy nem a moszkvai előadás másolatát kívánja elkészíteni Pécsett, hiszen a pécsi színészek másfajta színházi tapasztalatokkal rendelkeznek, ami a rendezőt is arra készteti, hogy a másfajta emberi akcentusokat figyelembe vegye. Csakúgy, mint a közönség igényeit isr, hiszen arról sem kíván megfeledkezni (ezúttal sem), hogy

Pécs nem Moszkva. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenben eltér a korábbi, hazai rendezésétől. Amit jónak látott, fölhasználta itt is. „Minden különbözőség ellenére az azonosságok az érdekesek. Lehet, hogy néhány külsőség más nálunk és más itt. Embernek lenni azonban egyforma problémát jelent mindkét helyen" — mondotta, s úgy gondolom, ez a dolgok lényege.

De hát végül is ki ez a Ros- csin, akiről bár második darabját láthatjuk, alig vagy keveset tudunk. írói „befutása" a moszkvai Szovremennyik („Kortárs”) Színházhoz fűződik, amely 1956 után alakult meg, s kezdettől az egész világon a legizgalmasabb, legfontosabb színházi műhelyek közt említik, ismerik, mint az új szovjet dráma messze hangzó és messze világító, szívesen kísérletező színházát. Csak kortárs szerzőket játszanak. Rozovtól és Szimonov- tól Salingerig, de Steinbeck- től, Hemingwaytől vagy A. Weskertől, Albee-től, Örkény Istvánig nagyon hosszú a sor, akiket rendre bemutatnak.

Ebben a sorban szinte háziszerzőként van jelen Mihail Rosesin. 1933-ban született Kazánban, dolgozott munkásként, vidéki újságíróként, majd a főiskola elvégzése után a Novij Mir folyóirat prózai rovatát szerkeszti. Első regénye Kisváros címmel jelent meg, de több novelláskötet után igazi sikerét az Egy Hú és egy lány című kisregényéből készült színműve jelentette.

A darabot előadták Magyarországon, Romániában, Lengyelországban, az NSZK- ban, Finnországban és Japánban. Egy másik kiugró sikerű darabja a Régi újesztendő, amely egy kispolgár természetrajzát, önérzését, altruizmusát, az önmagunkért való életet mutatja be. Jelentősebb színpadi művei: a Hol lakói, kislány?; Férj, feleség szobát keres; Szivárvány télen; illetve a Szerelvény a hátországba, amit két éve láthattunk és a Siessetek jót tenni!, amit Olga címmel most láthatunk Galina Volcsek rendezésében a Pécsi Nemzeti Színházban.

W. E.

Pető Sándor

Szégyen