Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)
1980-09-06 / 245. szám
1980. szeptember 6., szombat Dunánt últ napló 3 FILMJEGYZET Naplemente délben Különös római kori lelet Pécsett Koponyatemető H angzatos jelszavaknak még mindig bővében' vagyunk, mi sem jobb bizonyság rá, mint a hangzatos című Naplemente délben című új magyar film. „Alkotni, dolgozni kell életed utolsó percéig, még akkor is, ha tudod, holnap meghalsz. Mert e kettő; az alkotó munka és a haláltudat különböztet meg téged a többi élőlénytől ...” — valahogy imigyen szála a bölcs intelem. „Mit csinálna ön, ha tudná, hogy gyógyjíhatatlan beteg, s maximum még egy éve van vissza?” — az előre megválaszolhatatlan kérdésre keres választ a film rendezője, Hintsch György, írója is, Illés Endre. Akitől egyébként az idei Körkép antológiában olvasható egy rövidke novella, Az angyalarcú fiú cím alatt. A groteszkbe hajló írás lényege, hogy az angyalarcú fiú ezer forintért eladja nagybátyjának azt a magnókazettát, amelyre a nagybátty bátyjának és orvosának beszélgetését rögzítette: miszerint a nagybátty gyógyíthatatlan beteg, s csak fél éve van vissza. Addig is hazudni kell neki, jelentéktelen betegségeket. Pont. Vége. A filmnek sajnos nem. Hogy mi késztette a továbbírásra az írót? — csak találgathatjuk. S mi a rendezőt, hogy filmre vigye? Hát az a szép eszmei mondanivaló! Amit egyébként státusz szimbólumjául választhatna minden magyar filmrendező. Ez a bizonyos státusz szimbólum azután az egész filmre rányomja bélyegét. Lássuk csak! A főszereplő világhíres zongoraművész, egyben zeneszerző. Márpedig tudvalevő, Magyarország státusz szimbóluma az egész világon a világhíres zongoraművészek és zeneszerzők hada. Főhősünk is egész sor státusz szimbólummal (a továbbiakban: SSZ) rendelkezik: feleségével (a másodikkal, ez önmagában is SSZ), a sikeres színésznővel, budai villával, Volvo gépkocsival, Mercury csónakmotorral, orvosprofesszor baráttal. Az olyan apróságokat már nem is soroljuk, mint a szuper hi-fi music-center, a mátrai vadászház, a Malboro cigaretta, a megértő első feleség és a családi problémákkal teli bátty — hiszen ezekből jut már minden magyar családnak - s ilyesformán nem igazi SSZ-ek. De a legfőbb SSZ - kapaszkodj meg, ó, olvasó: főhősünknek tüdőrákja van! Nem tbc, mert az olyan pórias, nem hexensussza, mert az nevetséges, nem kézbénulása, mert az más filmekből ismerős, hanem kifejezetten tüdőrákja. A filmből ezek után minden magyar világhírű zongoraművész-zeneszerző, akinek luxusfelesége (második), luxusvillája, Volvója, music-centere stb., stb.-je és tüdőrákja van, megtudhatja, mi a teendője, ha megbizonyosodik betegségéről. Más aligha. Ezzel persze nem állítom, hogy csak a dán királyfik okulhatnak a Hamletból .. . De nemcsak a tartalom, a forma is csupa SSZ. Mintha műszaki kiadványhoz készített volna dokumentációs illusztrációt Somló Tamás operatőr. Ott, kérem, minden éles, jól világított, a kamera nem emel ki semmit, döntse el maga a néző, 'hogy mire irányuljon a figyelme! Bordán Irén valóban szép alakiára (a korhatár miatt fürdőruhában, igaz elég parányi bikiniben), a kocsikra, vagy a főhős lelki vívódásaira. Hogy ezt nem sikerült láttatnia Huszti Péternek (nem az ő hibája), ezt érezhette Hintsch György is, mert uraságoktól levetett filmtrükkökkel ábrázolja, meglepő módon zárva filmjét, a főhős lelki vívódásait. S van még egy SSZ, de ez már a rendezőé: a filmben játszik Hintsch Gyurika is. Aki különben helyes kis srác, s ha nem szerepeltetik több magyar filmben, a „papa mozijában", még beszédhibáját is kinőheti. Igazi felüdülés ezek után megnézni a Szentév című francia bűnügyi filmvígjátékot. Megcsodálhatjuk benne Jean Gabin játékát, akinek sajnos, ez volt az utolsó filmszerepe, mellette Jean Claude Brialy-ét s Danielle Darrieux-ét. S csodálhatjuk azt is, hogyan lehet egy csacska ötletből könnyedén, tanulsággal is szolgáló, kellemes másfél órát szerezni a nézőnek. (bodó) Egyelőre kérdések, találgatások özönét veti fel Pécs egyik legújabb régészeti lelete, a Móricz Zsigmond tér 9. sz előtt feltárt koponyatemető. Közműárok fektetése közben bukkantak elő a koponyák, és érkezett a bejelentés a megyei múezumhoz. A pár napig tartó leletmentés után a régész, Kárpáti Gábor a következőket állapíthatta meg: — Két méter hosszú, nyolcvan centi széles, tehát átlag sír- méretű volt az üreg, melynek végében a koponyákat elhelyezték, gondosan egymásra rakva. 40 koponyát sikerült a múzeum, ba szállítani - a többit a környékben lakó gyerekek szétdúlták, elhordták, bár a leletmentés idején éjszakára földdel, fóliával fedtük be a helyszínt. Jellemző, hogy a koponyákon a legkülönfélébb vágott sebek láthatók, tehát néni fejveszté- ses kivégzés áldozatairól van szó. Római kori a lelet, erre utalnak a sírban talált cserepek, azt viszont antropológiai felmérésnek kell megállapítania, férfi vagy női koponyákról van-e szó, és hogy milyen népcsoport A hatvanas évek végén alakult Pécsi Műhely tízéves működését bemutató retrospektív kiállítás nyílt tegnap a Miskolci Galériában. Székesfehérvárról érkezett a tárlat anyaga, ahol májustól augusztus végéig te; kintették meg sokon a nagyszabású gyűjteményt a Csók István Galériában. Ez év novemberében Paksort, majd 1981 januárjában a Pécs- ,Galériában lép a közönség elé a műhely öt művésze: Ficzek Ferenc, Kismányoki Károly, Halász Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán. A miskolci kiállítást Komlódi tagjai lehettek, akiket ide temettek. A szakmai tájékoztatás szűkszavú, nem mondhat többet, viszont megindítja a laikus fantáziáját. Miféle titok, micsoda halálnem rejtezik e különös sírban? Nem kivégzettek koponyái ezek, az áldozatok harcban estek el. Nem lehettek gazemberek, útonállók, mert akkor nem temetik el ilyen gondosan, kőlapokkal letakart sírba - a koponyáikat. És a testük? Kutyáknak vetették, elégették talán? Sírjuk mindenesetre mementóként szolgált a megmaradóitoknak, figyelmeztető jelként. Az antropológus majd megállapítja, férfiak voltak-e valamennyien, netán rómaiak. Esetleg egy lázadó katonai egység tagjait kaszabolták le. És ha nem rómaiak voltak, talán idegen, barbár támadók? Netán keresztények? . . . E kérdésekre a további kutatásoknak kell majd választ adniuk. A válasz mindenesetre közelebb hozza számunkra a kevéssé ismert római kori város, Sopianae történetét.. . G. O. Józsefné, Pécs város Tanácsa elnökhelyettese nyitotta meg, s ott volt Pécs-Baranya kulturális életét képviselő csoport is. Miskolc és Pécs gazdag képzőművészeti programokkal hívta fel magára az országos közvélemény figyelmét. Ezen- túlmenően a két város képzőművészei közvetlen kapcsolatot is teremtettek: például a Pécsi Grafikai Műhelyben idén már másodszor dolgozott Pető János miskolci grafikus. A miskolci képzőművészeknek novemberben nyílik majd kiállítása a Széchenyi téri galériában. Orbán György Jól láthatók a koponyákon ejtett vágott sebek. Zalka Éva felvétele Miskolcon: A Pécsi Műhely kiállítása A Jugoszláv képzőművészet élő klasszikusa Milan Konjevics kiállítása Mohácson M ohács és Pélmonostor közötti testvérvárosi kapcsolatnak köszönheti létrejöttét ez a kiállítás. A „kishátármenti” tárlat azonban jelentőségében messze túlnő a két terület szokásos kapcsolatán, hisz Konjovics személyében a jugoszláv képzőművészet egyik reprezentánsa, élő klasszikusa mutatkozik be Mohácson, a Kossuth filmszínház galériájában. 140-nél is több egyéni tárlatainak száma, Belgrádiéi Párizsig; Budapesttől New Yorkig. Sikeres nemzetközi szereplés mellett a hazai tárlatok, elsősorban is a szűkebb pátria, a Vajdaság kiállításainak is állandó szereplője, hangsúlyt adó résztvevője. Szülővárosa, Zombor is méltóképpen megbecsüli nagyhírű művészfiát: 1966 óta a zombori Konjovics Képtár változó anyaggal állandó kiállításon mutatja be művészetét. Az egyetemesnek és a hazaihoz való kötődésnek ez az egyidejű kettőssége sajátosan közép-, kelet-európai jelenség. Az itt élő népeket és nemzeteket,’bármily nyelven szólnak is, összeköti a közös sors azonossága, a történelmi összefonódások bonyolult láncolata. A szerb Milan Konjovics az egykori Bács-Bodrog vármegyében, Zomborban született. 21 éves, amikor megalakul az egységes délszláv állam. 1919-től Prágában tanul a Képzőművészeti Akadémián, Vlaho Bukovac osztályában. Két szemeszter után már önállóan folytatja tanulmányait, előbb Prágában, majd Bécsben. 1924- ben megy Párizsba, ahol ki- teljesedett a művészete, kialakult egyéni stílusa. Ezt az időszakot a húszas-harmincas évek fordulóján szokás ma „kék-korszakként" megjelölni. A szín ekkor vált festészetének lényegi elemévé. 1932-ig Párizsban, azóta Zomborban él. A lírai kék korszak a harmincas években izzó vörösre vált át nála. Témaválasztása már ekkor is sokoldalú, miként azt egy méltatója találóan megállapította: számára minden jelenség, legyen az táj, enteriőr, csendélet, embercsoport, vagy portré, egyformán fontos. 1945—1952 közötti un. „szürke korszakát” egy „kolorisztikus korszak" váltotta fel, a festő vásznán fellángolnak a tiszta, intenzív, égő színek. Expresszív stílusa a kortórsakkal egybevetve, ideértve Chagallt, Sou- tine-t, Kokoschkát, Guttusot is, leginkább a magyarokéval rokonítható. Elsősorban Czóbelre gondolok. Kettejük életútjában számos azonosság mutatható ki. Czóbel is Párizs és a francia piktúra bűvöletébe került fiatalon, de ő is minduntalan hazatért, vissza Szentendrére, új, ösztönző élményekkel telítődni. Mindketten átestek egy ifjúkori kubista perióduson és festészetük sok formai rokonságot is mutat. Konjovics, főként a harmincas években festett képein, a harmincas évek Czóbelé- hez hasonló vastag, sötét kontúrokkal fékezi meg, köti gúzsba a szétesni kész formát. Konjovics azonban a gesztus hevességében rob- banóbb belső indulatokat, feszültségeket vezet le későbbi festményein, melyek már inkább Holló László vagy Frank Frigyes, vagy akár Simon Béla képeivel rokoníthatók. Talán túlzott általánosításnak tűnik az a megállapítás, hogy e szellemi rokonságok, formai átfedések, tartalmi közelségek közös eredője az azonos földrajzi koordináta, a Duna-medence népeinek történelmi sorsközössége, az eltérések ellenére is lényegében azonos társadalmi viszonyok valósága. S tán ezért is érezzük, mi magyarok oly közelinek, szinte a magunkénak Konjovics művészetét, mert a festészet általános érvényű közös nyelvén a mi gondolatainkat, vágyainkat és érzéseinket is egyértelműen kifejezésre juttatja. A kiállítás szeptember 14- ig tart nyitva. Romváry Ferenc A nagy üzletember Ha jól értettem, a végösszeg 54 millió 700 ezer. De lehet, hogy nem jól értettem, ám ez a lényegen mit sem változtat, pár millió ide vagy oda — az egy ilyen monstre magánvállalkozásnál meg se kottyan. (Más lenne persze, ha állami pénzekről lenne szó, akkor nemcsak a millióknak, hanem a tízezreknek, sőt, a százasoknak is illene stimmelni.) Az ügy — talán az évtized, talán az évszázad ügye - kisfáján elkerülte a figyelmemet, hiszen mindnyájan ismerik ugye azt a „félszemmel-televízió- zást", amikor az ember mással foglalkozik, s a . televízió csordogáló szövegei egyik fülébe bemennek, a másikon ki. De a Kék fény nagy csempész attrakciójának egyik főszereplője kizökkentett bágyadt figyelmetlenségemből. Valami ilyesmit mondott: „Kérem, nálam ez úgy volt, mint a nagy üzletembereknél általában, nekem mindenem volt az üzlet, nekem amellett semmi sem létezett, se család, se semmi." Lehet, hogy nem így mondta, de a lényeg ez volt. A Nagy üzletembert teljesen lekötötte a monumentális vállalkozás, mindent föláldozott érte, beleadta egész tehetségét, személyiségét, ahogy nagy dolgokat rendszerint csinálni szokás, ahogy a zsenik átadják magukat a Nagy Műnek. Utána tudtam meg, hogy a Nagy Mű 54 millió 700 ezret jelentett, mintegy mellesleg. Mégsem a számok bűvöltek el (magamon kívül még sok embert ismerek, akinek képzelőereje messze alatta marad ennek az összegnek), hanem az önérzet. Mit is művelt hát ez a tehetséges és önérzetes fiatalember? Aki nem úgy élt, mint Marci Hevesen, hanem jobban. Még testőrt is tartott. Jól fizetett testőrt. Nem a rendőrök ellen persze, hanem az alvilág ellen. Mert az alvilág olyan al(jas), hogy a nagy üzletembernek tartania kellett tőlük. Ezek képesek lettek volna meglopni őt. Belepiszkítani a nem mindennapi levesbe, összekutyulni a dolgokat. Piti módszereikkel útjában voltak a nagy üzletembernek. Zavarták őt. Ezért tartott testőrt. De, mondom, mi is volt ez a nagy vállalkozás. Kvarcóra. Egydolláros hongkongi kvarcórákat hordtak be és adtak el potom négy-ötszáz forintokért. Valaki meg is magyarázta, azt mondta, volt orkán-korszak (ó, azok a szép régi idők!), aztán farmerkorszak, ma inkább kvarcóra-korszak van. Változik a világ. Ha kvarcóra, hát legyen kvarcóra. Azért elmeditálok ezen. Mivel nem működnek a toronyórák, az emberek lassan elfelejtik, hogyan lehet az időt leolvasni egy tizenkét-beosztá- sos óralapról. A számokat jobban ismerik. Máshonnan is, nemcsak az órák számlapjáról. Az órát annyira már nem ismerik, a számokat igen. Logikus, hogy kvarcórát szeretnének. De honnan? A boltokban nemigen van. Fenti fiatalember és társai tehát, amikor elhatározták, hogy ellátják az országot ezzel a nélkülözhetetlen népjóléti cikkel, egyben missziót i/ vállaltak. S ha egyszer nem kaptak állami támogatást, kénytelenek voltak néhány nem mindennapos ötlethez folyamodni. Nem nyerte meg a tetszésemet a bérelt gyerekek ötlete. Csúnya dolog, ha netán még altatót is adtak azoknak a szegény gyerekeknek. De mint ahogy a nagy üzletember mondotta: ők mindent alárendeltek . . . Csak azon tűnődöm, ha nekünk ennyi tehetségünk, ennyi ötletdús üzletemberünk van, miért nem ott és abban . . . így is a nyilvánosság elé kerülnek persze, de a Kék fényben. Ami enyhén szólva, nem ugyanaz. H. E.
