Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)
1980-09-21 / 260. szám
19 980. SZEPTEMBER 21. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. A tömegkommunikáció és az olvasás Vajon elősegíti vagy gátolja a tömegkommunikáció a könyvolvasást? Vajon az újság, a rádió, a televízió, barátja vagy ellensége az irodalomnak? A vita évtizedek óta tart. Ugyanolyan biztonsággal hangoztatják némely szakemberek azt, hogy például a televízió' eltávolít a könyvtől, mintahogyan mások az ellenkezőjét állítják, mondván: a televízió olvasásra, művelődésre késztet. Milyen egyszerű lenne, ha az egyik vagy a másik megállapítás egyértelműen igaznak bizonyulna! Egyrészt azért lenne egyszerű, mert nem kellene tovább vitatkozni, másrészt az olvasó emberek lelkiismeretfurdalás nélkül bekapcsolhatnák vagy kikapcsolhatnák a televízióit. (Csak az olvasókról szólók, hiszen a nem olvasóknak nem okozhat szorongást, hogy egy arra érdemesnek tartott könyv kézbevétele helyett középszerű, vagy annál is rosszabb tévéfilmet néz.) A két álláspont között azonban nincs szakadék, sajnos, mind a kettő igaz. Sajnos — írom —, mert ez a kettős igazság sokkal bonyolultabbá teszi a helyzetet és ezzel együtt a sok évtizedes vitát. A tömegkommunikációs eszközök ugyanúgy gátolhatják, mint amennyire elősegíthetik az olvasást. Nyilván az olvasott, halott, látott műtől függ — mondhatnánk —, hogy elvezet-e a könyvekhez, vagy elvisz azok. tói. És , gyorsan példával meg is erősíthetnénk ezt a gondolatot. Jogosan. Hiszen való igaz: a Gyökerek vagy az Anna Karenina képernyőre kerülése után, e könyvek olvasóinak száma rekordmagasságokba szökött, míg a Colombo vagy a Kojak sorozat filmjei — hogy finoman fogalmazzak —1 nem ébresztettek bennünk ellenállhatalan vágyat a betű iránt. Az újságban olvasott, rádióban hallgatott, vagy a televízióban- nézett művek tartalma tehát önmagában nem határozza meg az emberek viszonyát a könyvolvasáshoz. Azt is tudnunk kell, hogy ki a befogadó — az újságolvasó, a rádióhallgató, a tévénéző. Vissza kell térnünk tehát az írás elején említett olvasó és nem olvasó emberekhez. Sőt! Még ennél is tovább kell lépnünk és az olvasók táborában különbséget kell tennünk értékes irodalmat olvasó és értő, értékest és értéktelent vegyítő, valamint csak könnyű könyvekhez — kri. mikhez, szentimentális regényekhez — vonzódó embertársaink között. Ezen a felosztáson belül még sokféle finomítást végezhetnénk, Különösen annak a szempontnak a figyelembevételével. hogy egy könyvet is sokféleképpen lehet olvasni: műveltségünk, világképünk, érzékenységünk szerint. Ebből a bonyolult helyzetből következik, hogy a tömegkommunikációs eszközök munkatársai nehéz helyzetben vannak. Ök — reméljük — mindenkinek értékes, de legalábbis színvonalas szórakoztató élményeket szeretnének nyújtani. „Mindenki" azonban nem létezik, csak különböző befogadói rétegek összessége. Ezért initalában megpróbálnak sokfélét adni és rábízzák a befogadóra, hogy válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet. Csakhogy ez nem könnyű feladat. A puding próbája az, hogy megeszik. De például, a televízió esetében, egy címből vagy a kétsoros ismertetőből nemigen derül ki. hogy a megnézésre szánt mű éppen a mi pudingunk-e? A cél az lenne — ideális esetben —, hogy mindenki azokkal a tömegkommunikációs alkotásokkal randevúzzon, amelyek műveltségének megfejelnek és amelyek továbbművelő- désre ösztönöznek. Ezt a célt a különböző társadalmi rétegeknek szóló képeslapok és magazinok, valamint a rádió napi hatvan órányi széles választékú műsorával elősegíti. Nógrádi Gábor m a is üres kézzel ment haza a prémiumosztásról. A felesége már nem is szólt, csak ránézett, és legyintett. Rég érezte ő, hogy ez így nincsen rendjén, de olyan áldott jó természet volt, hogy el sem tudta képzelni, mit tehetne az érvényesülésért. — Hivatalnok vagyok, és nem moziszínész — tárta szét a karját, ha úgy érezte, hogy hitestársa elmarasztalja családapai minőségében. Szerencsére most az ünnep után szabad szombat következett, így nem sokáig kellett hallgatnia az asz- szony sóhajtozósát. Fogta reggel a gyerekeket, és elindultak d múzeumba. Még örülhetett, hogy a kölykök nem voltak nagyratörpk. Nem nyafogtak a Vidámparkért, beérték a hegyekkel és a múzeumokkal. Ö maga talán azért részesítette előnyben a természettel szemben is a múzeumokat, mert még a HÉV- megállókban is irtózott a tülekedéstől. Lélegzete is könnyebbé vált, amikor kitették hazulról a lábukat, hát még, amikor a város szombat délelőtti forgatagából a múzeum hűvös csendjébe léptek. Kölykei nem voltak elveszett emberek. Ha egyikük felfedezett egy kardot valamelyik teremben, a következő pillanatban mind a hárman ott nyüzsögtek, és méricskélték szemmel, hány törököt lehetne vele egy csapásra lefejezni. A leg- nagyobbik már azt is tudta, ki volt Mátyás 'király, a legkisebbik még ott tartott, hogy ,,hoj vannak most a töjökök?“, a középső pedig meg volt ráta győződve, hogy ezt a kardot ő is föl tudná emelni. Gépiesen hümmögött a gyerkőcök csivitelésére, közben önkéntelenül többször vissza-visz- szatért ahhoz a lovagi páncélzathoz, amelyik nyitott sisakrostélyával árulta csak el. hogy üres, különben teljesen emberformán állt egy ajtó mellett. — Ez milyen bácsi? — kérdezte a legkisebbik. Hiába válaszolta, hogy nem bácsi, csak páncél, a kisfiú tovább firtatta, hogy miért nincs arca... Közben már a középsőre kellett figyelnie, aki az iránt érdeklődött, hogy régen mindönkinek ilyen ruhája volt-e? — Dehogy volt, fiam! —sóhajtott ő, és arra gondolt, ha akkoc él, bizonyosan madzagos gatyában járt volna ... Tapintatosan kérdezni csak a legnagyobbik tudott. Csupán a páncélruha részeit kérdezgette, és megpróbálta párhuzamba állítani azokat d" mai ruházkodás.. darabjaival. Amikor a könyökvédőnél tartottak, az apa előtt hirtelen megnyílt egy másik világ, amelyben minden lehetséges. Elképzelte magát, amint efféle könyökvédőben jelenik meg a munkahelyén. —■ Mi van abban — rántotta meg a vállát. — Egészen modern lenne! Ma nem a zakó ujját kell védeni, m'mt öregapánk idejében... — Az boldogul, akinek keményebb a könyöke — csendült a fülébe, és keze önkéntelenül ökölbe rándult. Majd két fürge vadászlegény ámuldozó hitestársa lábaihoz vonszolja a pompás prémiumot, hogy a következő pillanatban mély meghajlással köszönjék meg az odavetett ezüstöket, amelyeket ő hanyagul lök nekik vaskesztyűs kezével. Hitestárs mosolyog, büszkén, és végre egyszer elégedetten mosolyog ... Ekkor ő leoldaná a bűvös páncélholmit, átölelné gondjaitól megszabadított asz- szonykáját, és fel sem öltené a páncélt másnap reggelig, amikor ismét meg kell jelennie a csatatéren, az elszánt könyöklők közt. Odabent — mármint a csatatéren — először senki sem venne észre semmit. Egészen addig, amíg valaki — a könyöklők hamis mosollyal leplezett konok erőszakosságával —, félre nem akarná tolni őt az útból. Ekkor ő csupán kifelé fordítaná a könyökét, és a törtető fájdalmas szisszenéssel kapna az oldalához. Ö pedig őszinte, tiszta mosollyal lépne a főnök szobájába, és zavartalanul adhatná elő legújabb elképzeléseit . . . Lassan aztán elterjedne, hogy van itt egy kolléga, akit nem lehet félretolni, mert noha szelíd és előzékeny, TRENCSÉNYI IMRE jaj annak, aki összeakasztja vele könyökét!... Miért is ne? Hisz viselhetne ilyet az ember, legföljebb ráhúzna egy afféle fekete, bugy- gvos alkalmatosságot, amilyent régebben az idősebb hivatalnokok viseltek... De minek is takargatná?! Akinek nem tetszik, vigyázzon az oldalára . . . A gyerekek már a félelmetesen hegyes orrú lábbeliket vizs- gálgatták. A középső, szokása szerint, megint csak fején találta a szöget, mondván, hogy „ezzel nehéz lehetett focizni.” Az apa azonban most mit sem hallott fiai realitásérzéktől csöpögő tanakodásából. Azon morfondírozott, hogyan szerezhetne egy ilyen könyökvédőt. Annyi bizonyos volt, hogy ehhez semmiképpen sem nyúlhat. Ámbár... Miért ne? Hogyan is csinálják a képrablók, akik a festményeket emelik el a híresebb külföldi múzeumokból? Ma már ez nem gond. Belopakodnak éjszaka, álkulccsal, kötéllel, robbantással — szakértelemmel és hallatlan szervezettséggel. Hát ez az, ami reménytelen. Hacsak ... Még ez látszik a legjárhatóbb útnak! Elrejtőznek az épületben zárás előtt, aztán már csak ki kell jutniuk valahogy ... No, hagyjuk ezt a gengsztereknek!... De hol lehetne itt egyáltalán elrejtőzni? Az illemhely annyira kézenfekvő, hogy azt bizonyára ellenőrzik zárás előtt a teremőrök. Különben nálunk is egymást taposnák a műkincsrablók... A cserépkályha? Szűk. A kandalló? Teljesen alkalmatlan. Márpedig kell lennie megoldásnak! Egyszer csak majd látjuk a tévében, hogy megfúj- tók a könyökvédőt... azaz, csők halljuk, mert akkor már ki tudja, hol lesz!... Miért mindenről nekem kell lemaradnom? Miért mindig én' legyek a gyámoltalan? Miért mindig engem gyilkoljon a feleségem a sóhajtásaival?!... Nekem is jogom van az éléthezP'Ki beszél itt a könyökvédőről?! Nekem minden kell! Igenis, például a könyökvédő! Vagy- vagy! Nem-alkuszunk!... De akkor miért csak a könyökvédő? Itt az egész páncél!... Jó-jó, persze-persze, ez csak játék, ez csők játék ... De hisz ' itt a megoldás! A legjobb búvóhely éppen maga a páncél!... Hogy nem egészen énrám szabták? Annál jobban elférek benne! Csak az alkalmas pillanatot kell kilesni.. . meg a gyerekeket hazapaterolni. .. — Apu, süket vagy?! Egyikük a kabátujját is olyan erősen találta megrántani, hogy reccsent a hóna alatt. —• Tünés! — riadt a hátra- mozdítókra kombinációi ködbevesző csúcsairól. Azok odalent tovább zajongtak. — Máris láthatatlan volnék? — vigyorodott el hitetlen-bol- dogan. Minden hihetőbb volt ebben a pillanatban, mint, hogy szerencsétlenjei egy kukkot sem hallottak szavaiból, amelyeket pedig ő a saját fülével teljesen tisztán hallott. Pontosan elmagyarázta nekik, hogyan találnak haza, és még ajándékokat is ígért... Ha nem hallották, nem hallották! Annál jobban fognak ujjongani! Munkára!... Próbaképpen néhány lépést tett a teremőr felé. Az idős ember nem vett tudomást jelenlétéről. A láthatatlanság boldog inkognitójában egyre felszabadultabban forgolódott a teremben. A páncélruhához egyelőre nem nyúlt, de újabb és újabb próbákat tett az emberekkel. Kiválasztott magának egy-egy rokonszenves, vagy éppen ellenszenves alakot, úgy intézte, hogy szembe haladjon vele, azután könyökével alaposan oldalba lökte. Egyre inkább meg kellett győződnie róla, hogy valóban láthatatlan, mert senki sem lökte vissza, nem utasította rendre, nem rúgta bokán — még csak pofákat sem vágott senki. Most már teljes mellszélességben célozta meg a látogatókat. így jött rá, hogy nemcsak láthatatlan, hanem testetlen is. Az emberek elfolytak, ellebegtek mellette, senkibe nem sikerült beleütköznie ... Egyedül maradt a teremben. Csak a páncél állt az egyik ajtónál, a teremőr a másiknál. Sejtette már, hogy a közömbös maszk az öreg arcán csak taktika. Az ilyen sasorrú, kemény öregemberekkel mindig vigyázni kell. Szeretett volna kisurranni, de az öreg túl közel állt az ajtóhoz. így hát inkább lecöve- kelt a terem közepén, és igyekezett maga is minél közömbö- Sebb arckifejezést ölteni. .. Mindez késő volt már. Az őr kimozdult leshelyéről, és a terem közepe felé indult. Ő ugyanekkor kifelé próbált húzódni, de amikor észrevette, hogy csapdába került, ismét mozdulatlanságba merevedett. Az öreg néhány szórakozottnak álcázott lépés után éppen vele szemben állapodott meg: — Kihűl az ebédje, uram . . . Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de a gyerekeit is, gondolom, csak magának kellene hazavinnie .. . — Már jól vagyok — szerette volna minél gyorsabban válaszolni, de az a két valaki közben hátulról már megfogta a karját... Ki hitte volna, hogy ez a vékonyarcú kis ember, épp a legszelídebb szavaktól fog megvadulni, és éhgyomorra ekkora monoklikat tud osztogatni! ... NYÁR. Reich Károly rajza Pátkai Tivadar Délután, rozsda-délután Csak kinézni a pince ablakán, mint rakja hanglemez tűjét a Napra e szeptember délután. A pince ablakán nézni csak kifelé a vetkőző karó-tőke párra s idemotyogni elé; HOSSZÚ, MADARAS ŐSZT KÍVÁNOK VALAHANY KÉTKEZI GAZDANAK, NEM ILY SEREGÉLYORSZAGOSTI Csak megkérdeni az asszonyoktól: No, mennyi must lesz? No, milyen must lesz? «T'v. „Mennyi-milyen?! Hát ennyi-ilyen!” Már a nevetésünknek is örülni, a kádakból megfúlt darazsakat halászni és ámulni és ámulni e Méz Asszonyokat, lábikrájuk fölött a visszereket — mielőtt idillbe vált a délutáni Zelei Miklós Triptichon EGO még álldogálnék de veszélyesen közelítnek a fényképezőgéppel egyetlen vonással áthúzom magam CARDIOLÖGIA medicinpuska steril puffogás A FÉNYKÉP lelkében váratlan grundok temetetlen bombatölcsérek foghíjas idejében lábukat lógatják halottai A városi tűzoltóság már ötödször vonult ki, majd vissza. Minden alkalommal kiderült, hogy csak a hír terjed futótűzként a térségben. A hír pedig arról szólt, hogy a hét végén felavatják a létesítményt. Minden ekörül forgott, kivált, mivel illetékes helyeken a nagy eseményre forgatókönyv is készül. A program felelős gazdáit külön is jóleső érzéssel töltötte el, hogy a szalag átvágására szóló felkérést elfogadta Vinkó Ivó, a város hajdani szülöttje, a nagyvállalat mai igazgatóhelyettese. Az ünnepi eseményt lebonyolítandó, kezdettől csak az ő neve forgott szóban. Hiszen az előkészítő bizottságba beválasztott könyvelőnő, történetesen a nagy ember egykori felesége, oly meggyőzően hangoztatta: - Átvágásban messzi földön nem találni párját. — És ugye, az asszony, aki lányukat egyedül felnevelte: ezt csak tudhatta ... A forgatókönyvben külön program célozta, hogy Vinkó Ivó minden perce kellemes legyen. Ujjairól méretet venni például külön szakember utazott a fővárosba, nehogy az utolsó pillanatban derüljön ki, hogy az oly szeretettel és tisztelettel várt vendég kisebb vagy nagyobb ollót tud hordani annál, mint amekkorát az Ásó-Kapa Művek helyi üzemének brigádja ez alkalomra külön vállalásban elkészített. Az átvágandó szalagot rendhagyó módon a személyiség kedvenc futballcsapatának színeivel ékítették, miközben a halászati szövetkezet által felkért könnyűbúvárok már egy hete javában treníroztál? a legértelmesebb gilisztát, hogyan kell ellenállhatatlan csípőmozdulattal odapattanni a járási bajnok súlyú harcsa szája elé. Magát a halat ezalatt természetesen távol tartották az eseményektől, nehogy az véletlenül idő előtt ráharapjon megtisztelő megbizatására. Az egyéb programok sorában külön passzust szenteltek a helyi borbélymester ötletének, amelynek fedőneve „faló” volt. A titulus személyesen a férfifaló Bárházy Jucikát takarta, aki másodállásban énekesnőként üzemelt a lokálpatrióták kedvenc találkozóhelyén, a legjobb és egyszersmind egyetlen lokálban. (Arról, hogy Jucikának főállása is lett volna, nemigen tudott senki.) A műsor után neki kellett mintegy spontán odatévednie a nagy ember asztalához, aki a tervek szerint barátságosan elbeszélget vele, majd - ugyancsak az előzetes koncepció értelmében - szó szót követ köztük. A többi jószerével magánügy, hiszen, ahogy a tradicionális helyi szólás tartja: híres ember nem vén ember. És elkövetkezett a jeles nap, és hála a minden részletre kiterjedő forgatókönyvnek, az avatás is zökkenő- mentesen lezajlott. Az egyéb programok tetőpontján Ju- cika bizalmasan a díszvendég fülébe rebegte: — Sokat hallottam ám magáról!- Hát igen, mi híres emberek, szüntelen reflektor- fényben állunk — szerénykedett amaz. — Bocsánat, én egyszerű dalnoklány vagyok, ezt nem tudhatom — susogta vissza a hölgy. — Nekem a lánya mesélt sokat magáról, aki osztálytársam volt a gimnó- ziurVban. S az előzetes elképzelések e pillanatban felborultak. Tudniillik, szó szót nem követett. Rác T. János
