Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)

1980-09-20 / 259. szám

1980. szeptember 20., szombat Dunántúlt napló 3 „Nagyüzem" a próbatermekben Októberben négy premier Látogatóban a Pécsi Nemzeti Színházban (I.) ügyes, sima modorú japán ipa­ri-gazdasági ,kémszervezet áll. Tagjai egyetemi tanulmányok, illetve az európai viszonyok ta­nulmányozása mögött ismerked­nek a világuralmi törekvések európai formáival, eszközeivel. A Tájfun azonban nem szere­pel a bérleti felhívásban. Mi­lyen elképzeléssel került a mű­sortervbe s miért éppen most? — érdeklődöm Nógrádi Róbert rendezőtől: — Évek óta szeretnénk elját­szani — válaszolja —, a Tragé­diával kezdtük volna, de Sik Fe­renc rendező lábtörés-balesete miatt ez a darab most beugrás- szerűen készül. Benne a szá­zad eleji Japán erkölcsi elveit ütközteti az író egy sajátos európai morállal, bemutatva, hogyan teszi lelkileg rabbá az embereket a hazaszeretet, köte­lességtudat stb. értelmezése egy nagyralátö imperialista ha­talom szolgálatában, az I. vi­lágháború előtti években .. . A főbb szerepek két cso­portjában Faludy László egy si- nológust, berlini egyetemi ta­nárt; Bregyán Péter egy cini­kus, egzailtált német írót ala­kít. A japánok középponti alak­ja Győry Emil, környezetében többek között N. Szabó Sándor, Csikós Gábor, Pintér Gyula, Fü- löp Mihály, Vajek Róbert sze­repelnek majd. Bemutató: ok­tóber 11-én. ♦ Rövidesen két újabb színpadi mű próbái is elkezdődnek. No­vember 22-ére Sárospataky Ist­ván Tűzkút című új drómájá-' nak ősbemutatóját tervezik, no­vember 29-én pedig felújítják a nagy sikerű zenés vígjátékot, A szabin nők elrablását. Foly­nak Mozart Cosí fan tutte c. vígöperájának énekórái, a be­mutató december 20-án vár­ható. W. E. Tíz kicsi néger. Kovács Dénes, Schlégel Tamás és Takács Mar­git, középütt a rendező, Katona Imre. A kora ősz évelő tünetei két­séget kizáróan jelzik az évszak s vele a művészeti évad köze­ledtét. A tanévkezdéssel — ami­kor diákok, egyetemisták, főis­kolások üde csoportjai rajzanak a belvárosban — szinte egy idő. ben megjelennek a közelgő színházi bemutatók plakátjai, kinyílnak a próbatermek abla­kai. Zongoraszó, énekszó, zene­kari próbák dallamai áradnak szét a sohasem néptelen sétáló­utcában. Hetek óta négy da­rab próbái folynak a Pécsi Nemzeti Színházban, ezekre ko­pogtattunk be, hogy ízelítőt ad­junk a készülődő új évadról. ♦ A próbaterem színpaddá ki­nevezett része előtt 8 színész vár jelenésére; 8 szereplő a 11 közül. Agatha Christie Tíz kicsi néger c. bűnügyi játéka, I. felv. 1. jelenet. „Nézőtér sötét, szín­padi fény!” - hallom, s a szí­nész, komornyikféle alak — már­is bejön középütt. Matat, csö­rög a poharak közt, kapkodva iszik. Rövid párbeszéd a sze­mélyzet között s mór meg is ér­kezik az első két vendég a ti­tokzatos vacsoraestre. Katona Imre itt leállítja a próbát. Elő­játszik, néhány instrukciót ad. „Semmi bizonytalanság!... Be­jössz, leteszed, töltesz, iszol — három kemény koppanás. Jó?... Indulunk elölről!... Merész a dorabválasztós, hi­szen alighanem a világ legolva­sottabb krimijéről van szó, s a regény filmváltozatát is milliók látták. — Van azért egy kis ravasz­ság mögötte — mondja a ren­dező —, hiszen a mű három vál­tozatban ismert, de egyik se lö­vi le a másik poénjét. A film is eltér a regény befejezésétől és a színdarab — amely A. Christie saját adaptációja — ugyancsak. Én bizakodom, hogy a műfajnak ez a rendkívül izgalmas és szín­vonalas darabja fölkelti a spon­tán érdeklődést, és ha sokan látták, olvasták is *- sokan bi­zonyára még nem . . . Magyarán: bíznak a darab sikerében, ami viszont ezúttal nemcsak a színházon múlik. Egy kicsit rajtunk, a néző önfegyel­mén is. Szeretnénk jól szórakoz­ni. De vajon megálljuk-e, hogy ne mondjuk el, ki a titokzatos gyilkos? . . . Bemutató: október 5-én, va­sárnap este. ♦ A nagyszínház nézőtere sö­tét, a színpadon Lengyel Meny­hért Tájfun c. darabjának pró­bája folyik. A mű a maga korá­ban (1909), vígszínházi bemu­tatója után világszerte nagy si­kerszériát futott be, nem érdem­telenül. A század első évtizedé­ben, Berlinben játszódó darab középpontjában egy rendkívül Nógrádi Róbert beállít egy jelenetet a Tájfun próbáján To- manek Gábornak és Melis Gábornak. KIÁLLÍTÁS Molnár Sándor kerámiái M. S. — invitál a monogram a kiállítás megtekintésére a plakátról; a Színház téri te­remben pedig a fehérfalú pa­rasztházat éppúgy idéző tér- felosztás fogadja a belépőt, mint ahogy idézi az Schaár Erzsébet ablakait, Amerigo Tot Látogatóit — a fiatal Molnár Sándor bőséggel utal művé­szettörténeti előzményekre és példákra, holott nem festő, nem szobrász, hanem kerami­kus. A felhasznált anyagokat és megmunkálásuk hogyanját tekintve legalábbis az. Kiállítása akkor nyílt meg, amikor az országos kerámia- biennálé bezárt. Nem éppen előny egy fiatal művész szá­mára, hpgy első önálló tárla­tát óhatatlanul is a biennálé anyagával kell összemérnie,, annak változatosságával, sok­színűségével, a kerámia meg­újítási kísérleteinek variációi­val. Mert a hagyományos kerá­mia kereteit feszegeti Molnár Sándor, ha nem is oly látvá­nyosan, mint a biennálé sok résztvevője, de nem is keve­sebb eredménnyel. Ahogy kül­sőségekben megidézte a mű­vészettörténeti előzményeket és példákat, műveiben úgy idézi azokat az évezredeket, amikor a cserepesség és annak ter­méke egy volt készítőjével és használójával. Molnár Sándornak kedvelt formája a mély tál önálló te­ret ölelő alakja, ámbár gya­nítom, nem szívesen venné, ha táljait úgy vennék használat­ba mint az évezredek táljait; valaminek tárolására. Ezek a tólformák ugyanis „tele” van­nak, gyakran csak a máz or­ganikus rajzolataival, vagy ép­pen festett emberkékkel, de sokszor a kerámia saját anya­gából formázott „valamikkel". Egyszer völgybe futó dombol­dalak a tálak, máskor virágos rétek — de mindannyiszor a természet van bennük némi nosztalgiával érzékeltetve még a természettel összhangban levő embert is. Ez a nosztalgia fogalmazó­dik meg faliképéin is, amikor vadvirágok csokrát önti, pré­seli az anyagba: egyiken még jól felismerhető szerkezettel, az eredetire utaló színezéssel, hogy aztán szürkébe, éppen csak felismerhetőbe tűnjék, vagy az aranyba hajló emlék­ké. Ezekre a faliképekre utal a terem másik végében a tál­ba hányt állatfejek szomorú és döbbenetes látványa; a tár­gyak jó részének matt, kifa­kuló, elmúlást sugalló megje­lenése. A nagyszerű a kiállításban az, hogy Molnár Sándort még­sem a természeti kapcsolat el­vesztésén siránkozó, a techni­kai kultúra előtérbe kerülésén háborgó gondolkodóként is­merhetjük meg kerámiái által. Az elmúlandók feletti csen­des szomorúságát uralja mind­ennek megértő szeretete. Nem visszasír, he sír, hanem elsi­rat, s nyomban felfedezi azt, ami az újban, a talán kevés­bé kedvesben megszerethető — ez az alkotói magatartás ered­ményezi igazi humánumát s teremtő játékosságát. A hagyományos kerámia ke­reteit ő két oldalról, a már említett szobrászi térformáló igénytől indíttatva és a festé­szeti megjelenítés kényszeré­ből feszegeti. Munkái térbeli festmények — kerámia alapon, annak kötöttségeivel és lehe­tőségeivel, variációs gazdag­ságával. Molnár Sándor fiatal ember, még nem kapta fel az a di­vat, ami műfaját ma magasba lendítette, jó érzékkel kerüli ő is, ami divat e műfajban. El­ső önálló tárlata igazi tehet­ségről győzi meg a látogatót. Bodó László Három remek Kosztolányi- novellát fűz egybe a romanti­kus cím. A három film önma­gában is megállná a helyét — a Kínai kancsó meg is állta nemrégen a televízióban -— a keretjóték viszont kicsit kö­dössé, valamint szájbarágóssá teszi a költő kristálytiszta gon­dolatait. Kosztolányi műveit négyen dolgozták át, köztük a rendező, Ranódy László, aki most is mesterien választotta meg a film „alapanyagát”. A kulcs egy hamisítatlan csinovnyikról szól, aki odahaza a család feje, erős és feddhe­tetlen, nélkülözhetetlennek látszó férfiú, a hivatalban pe­dig alázatos tintakukac. A novella és a film alapkonflik­tusót ez a kettősség adja. Suhajda úr kisfia a saját sze­mével látja, hogyan változnak meg emberek a hatalom kö­zelében, és ezt a tíz év körüli gyermek még nem tudja meg­emészteni. A Fürdés tulajdonképpen ennek a történetnek a folyta­tása: Suhajda úr üdülni megy a családjával a Balatonra. Még az ebédnél is csepüli fiát, aki szerinte lusta .és rossz tanuló. Végül a felesége köz­benjárására mégis úgy dönt, hogy elviszi magával fürödni a gyereket. 'Á hangulat apa és fia között már-már feloldó­dik, de a történet mégsem ér véget heppienddel. A Kínai kancsó igen magas színvonalon megoldott filmes történet. Erről a televíziónézők is meggyőződhettek a közel­múltban. Egy házaspár kínai vázát őriz a lakásában - csa­ládi örökségként került hoz­zájuk, nem is értéktelen da­rab: 1500 aranykoronára be­csülte a régiségkereskedő. A férj banktisztviselő, s így kö­zelebbi kapcsolatba kerül egy dúsgazdag mágnással. Meg­hívják vacsorára, és az est folyamán a finom úriember véletlenül összetöri a vázát. A házaspár ezen mit sem bánkó­dik, hiszen búsás kárpótlást remélnek. Csakhogy a gazda­gok általában nem gavallé­rok . . . Mindhárom novella szereplő­it remek színészek jelenítik meg: Szirtes Adóm, Vass Éva, Darvas Iván, Törőcsik Mari, Ffaumann Péter. Kosztolányi műveinek drámai ereje mel­lett az ő alakításuk teszi sike­res filmmé Ranódy alkotását. Ha az alapmű megválasztá­sakor dicsértük a rendezőt, most a szereposztás miatt Js elismeréssel kell emlegetnünk. Mi sem természetesebb, hogy a rendezés is Ranódy-színvo- nalú, csak az a kár, hogy el­sősorban a zavaró elő és utó­játék miatt - amatőrfilmvetí­tés, de mikor és hol, és egy­általán: minek? — ez a ma­gyar film sem fog a nézők egyértelmű tetszésével talál­kozni. Pedig kár érte, mert a szépen fényképezett film végén elhangzó igazsággal a legtel­jesebb mértékben egyetérthe­tünk: „Mindaddig, amíg az emberek az önismeret által ki nem gyógyulnak eredendő hi­bájukból, illetve romboló ösz­tönüket nem tudják más mó­don kiélni, becsvággyá és munkává finomítani, semmi re­mény sincs arra, hogy a föl­dön vége szakad a tenger szenvedésnek." H. J. előír Életpályák R égi igazság, de igazság: a legizgalmasabb él­mény a képernyőn kor- társainkkal találkozni. Elbámul­ni azon, ami egy életútban rendkívüli, különös, rendhagyó, és rábólintani arra, ami tipi­kus, ami törvényszerű. Ebből is, abból is saját korunk megisme­réséhez jutunk közelebb. S ha ezek a kortársaink szellemi erőt sugárzó egyéniségek, ha szavuk hitelét az elvégzett teljesítmény szavatolja, a képernyő általi ta­lálkozás élménye, hatása fölér egy igazi találkozáséval. Kálnoky László halkszavú, fi­nom és udvarias ember, akiben örömét lelné minden iggzi ri­porter, mert ugyanakkor szo­katlanul fesztelen is. Zsinórok, kábelek, lámpák és közönség kellős közepén is arról beszél, ami eszébe jut, azt mondja, amit gondol. Játékossága, amely mögött egy érzékeny és gazdag költői világszemlélet fedezete van. elsöpri a művi környezet, az „irodalomtörténeti" hangu­lat feszengését. Köznapi derű­jét is megtölti a költői átlénye- gítés „szokása". Egy cipőhúzó kerül az asztalra, (nem csiyna ugyan, de mégis . . .) hogy egy körülményesen előadott, hét­köznapi történet hőse legyen és a történet végén megsemmisül­jön. De mindez — a versek hát­terében látva — egyszeresek olyanná válik, mint egy mese, a cipqhúzó szárnyra kél és elle­beg az időben, leereszkedik oz egykori malomkerék-kalapos hölgyek szoknyája elé, megmár­tózik a régi vasárnap délutáni korzó illataiban, és visszaszáll Kálnoky László asztalára, vagy egyszer- sosem lehet tudni - bebújik majd egy versbe is. A költő ismeri a valóság kemény és kérlelhetetlen vonásait is, ez abból a néhány, éppen csak érintett életrajzi tényből is ki­derült amit elmesélt, de inkább kiderült a verseiből — és kide­rül méginkább, ha néhányon a nézők közül majd ennek a mű­sornak a hatására kezükbe ve­szik Kálnoky László kötetét. Egy szenvedésekkel teli élet, hosszú évek aszkétikus fegye­lemmel teljesített műfordítói te­vékenysége, egy lassan kitelje­sedő, nagy költői életmű— és talán egy kései elismerés — ezqkben lehetne összefoglalni azt, amit Kálnoky Lászlóról megtudhattunk a televízió jó­voltából. K ovács István asztala fö­lött nem röpdöstek me­sebeli cipőhúzók, ő szá­razabb, tudóshoz illőbb(?) stí­lusban számolt be életpályájá­ról, amit aláhúzott Kardos Ist­ván ünnepélyes riporteri mód­szere is. S ha úgy szokták jelle­mezni a tudományt, hogy ott a tények beszélnek, hát igaz ez a tudósra is: a tények pre­cíz közlése néha többet mond sok magyarázatnál. Kovács Ist­ván egy szerény életszínvonalú lakatosmester fia volt, aki fia­tal korát családjával együtt egy szoba-konyhós bérházi lakásban töltötte. A gimnázium maga is csodaszámba ment így, de( hogy ez éppen a legendás Fa­sori Gimnázium volt, az külö­nösképp. Sokat hallottunk már erről a gimnáziumról, világhírességek tömege került ki innen néhány rövid év alatt, de most hallot­tam először, hogy az egyik ta­nár akadémiai tag is volt. A hír fél évszázad távolából is megdöbbent. Ha majd a mi kö­zépiskolai tanáraink is ilyen rangon-szinten oktatják tár­gyukat ... De visszatérve Kovács István­ra: nem az lett volna-e logikus, hogy miután elvégezte a tanári kart, sürgősen megkísérelte vol­na megalapozni anyagi helyze­tét? Ehelyett hosszú évekig dol­gozott fizetés és státus nélkül, csakis a tudományra koncent­rálva erőit. S később, miközben aktívan részt vett a Központi Fi­zikai Kutató Intézet megteremté­sében, azon az egyetemen vezet­hetett már atomfizikai tanszéket, amelyre annak idején „anyagi­ak hiányában” hallgatónak nem mehetett. Dióhéjban így fest ez az éjetpálya, kár, hogy sok minden egyebet nem tudhattunk meg róla. H. E. Színes tintákról álmodom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents