Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)
1980-09-19 / 258. szám
1980. szeptember 19., péntek Dunántúlt napló 3 Kell valaki, aki elöl megy... Sásd, Felszabadulás téri játszótér A társadalmi munkás és segítőtársai A sásdi példa és eredményei Ötven év - és továbbra is Mozsgón Aranydiploma Lengyeltóti Jánosnak Eredményt elérni az egy helyen építők tudnak Kertváros lakat alatt Közlekedési csőd vásáros napokon Minden új városrésznek akadnak gondjai, s ez valahol természetes is. Az út egyik oldalán lakók rendre, parkra, csendre vágynak, az út másik oldalán sártenger, motor- zúgás, éjjel-nappal dolgoznak az építők. Kertváros viseli az új városrészek minden örömét és gondját. Most egy égető problémát szeretnék szóvá tenni; a közlekedő ember szemével nézve a harmincezres lakótelepet. Azokról a gyengéknek tűnő köldökzsinórokról gondolkodom, amelyek összekötik Kertvárost a külvilággal. Néhanapján egyszerűen lehetetlen kijutni a lakótelepről, lehetetlen bemenni a lakótelepre, hacsak nem gyalogszerrel próbálja az ember. Gondoljunk csak a vásár-vasárnapokra. Egy-egy vásár idején a közlekedést irányító - és hiába izzadó — rendőrök legnagyobb jóindulata és felkészültsége is kevés. Legutóbb 32 percre volt szükségem, amig az Anikó utcából az Árnyas utcai szűk zsilipen átvergődve kikeveredtem a Bolgár Néphadsereg útjára. Kínlódó, szenvedő autóstársaimmal fogalmaztuk meg a kérdést: kit terhel vajon ilyen esetben egy esetleges vészhelyzet felelőssége? Hogy jut kórházba, klinikára az, akinek perceken múlik az élete? Például tűz esetén hogyan biztosítható a gyors segítségnyújtás? Nézzük a legutóbbi vásárvasárnapot! Kertváros jószerével két kijáratot nyitott. A már említett Árnyas utca volt az egyik, s annak, aki tud róla, még megmaradt a Keszü-Pel- lérd kerülő ... Ilyen helyzetbe hozni egy városrészt — köny- nyelműség. Mondják az illetékesek: vásár havonta csak egy van. Különösen nagy autós forgalomra nem lehet tervezni. így igaz. De mi van a többi nap csúcsforgalmi időszakával? Á réggé, li és délutáni küzdésekkel? Ha a városrészben lakóktól kapott — és kapható — információ nem elég. érdeklődjünk az autóbusz-sofőröktől. Ők nem tehetik meg, hogy a kocsijukat a parkolóban hagyják. Belátom: az is nyilvánvaló, hogy most minden összejött. A legjobb köldökzsinór, a Táncsics Mihály utca közműmunkálatok miatt a gépjárműforgalmat nem segíthette, a Megyeri úti felüljáró még csak épül, s a tervekben szereplő tehermentesítő utak — úgy mint az Egri Gyula és a Sarohin tábornok utak kivezetése az 58-as főközlekedési útra — még csak a legújabb pécsi várostérképen szerepelnek. (Pécs város Tanácsa tervosztályától és építési-közlekedési osztályától kapott információk szerint a felüljáró jövőre elkészül, s az egyik útkikötés építését szintén jövőre kezdik). Mindezek jó hírek, ámbár minimum egy évig állandósulni látszanak az imént felvetett problémák. Úgy vélem, nem az újságíró feladata, hogy megoldást találjon, hogy a mára kialakult helyzet okozóinak tanácsot adjon. De egyet szeretne leszögezni: ahhoz, hogy egy lakótelep maradéktalanul ellássa funkcióit, valamivel több kell, mint kényelmes lakások. El kell tudni jutni a lakásokig. A számára nagyszerű élményt jelentő első munka 1977-hez kötődik. Az Állami Ifjúsági Bizottság tervpályázatot hirdetett játszóterek létesítésére. Ekkor készítette el kollégájával közösen az újtelepi játszótér terveit. Az ÁlB-től 40 000 forint támogatást kaptak a megvalósítására. Induláshoz elég volt ez a pénz. Utcán, munka-, illetve lakóhelyen, sportpályán és művelődési házban egyaránt agitálták az embereket, fogjanak össze, építsenek közösen játszóterei a sásdi gyerekeknek. A szervezésbe a legkisebbeket is bevonták. Meghívóleveleket sokszorosítottak, csokoládét vettek a srácoknak és ők cserébe örömmel továbbították a leveleket a környéken lakóknak. Végül is száznál többen voltak azok, akik több napon át dolgoztak az újtelepi játszótér építésén. — Egy alkalommal zuhogott az eső — emlékezik Gáspár János, a nagyközségi közös tanács dolgozója. — Szombat, vasárnapra hirdettük a munkát, féltünk, hogy az eső miatt nem lesz belőle semmi. De reggel 6 órakor, mikor kimentem az utcára, már várt rám az akkor V. osztályos Pintér Gábor. Esőkabátban, kislapáttal, vödörrel. Ahogy elindultunk, sorra nyíltak az ajtók, jöttek velünk az emberek. Volt olyan, aki megígérte, hogy jön, közbejött neki egy munkahelyi elfoglaltság, erre két láda sört kütdött azoknak, akik dolgoztak. — Kell, hogy legyen valaki, aki elöl megy — véli Kovács Sándorné, a sásdi Nagyközségi Közös Tanács vb-titkára. — Aki szervez, irányít, aki a lapát nyelét is elsőként fogja meg. Gáspár János ilyen. Hallgatnak rá az emberek és követik., Nem pörgetjük vissza túlságosan az éveket, csak az elmúlt három év társadalmi munkáit tekintjük át. Közülük is a legkiemelkedőbbeket. A 220 000 forint értékű újtelepi játszótér építését 1978-ban az óvoda bővítése követte. A tanácsi vezetés kezdeményezésére összefogtak a helybeli üzemek és a lakosság. Pénzzel és munkával támogatták a gyermekintézmény nagyobbítását. A következő évben hozzáláttak a közlekedési parkjuk építéséhez. Sokat dolgoztak itt a víztórsu- lás, a költségvetési üzem dolgozói, a község sportolói, az iskolások, a pártalapszervezetek. A megyei Közlekedésbiztonsági Tanács megígérte, ha kész lesz, teljesen felszereli. így is történt. Tavaly építették a nagyközség második játszóterét, a Felszabadulás térit. — Kik azok, akikre mindig számíthatnak a társadalmi munkában? — Elsősorban annak a területnek a lakóira, ahol épül a létesítmény — válaszolja Gáspár János. — De vannak kollektívák, egyének, akiknek teljesen mindegy, hogy a község mely részén kell dolgozni, mindig ott vannak. Példaként említeném az Építőipari Szövetkezet Ságvári Endre nevét viselő vasas szocialista brigádját, a költségvetési üzem Bem József szocialista brigádját. Benedek Imre festő és Gálfi Béla kőfaragó is aligha tudná összeszámolni, hogy hány napot dolgozott a közösségnek. — Az idén mit dolgoztak? — Parkosítottuk az óvoda udvarát, újrafestettük a játékokat és újakat is készítettünk. A tsz brigádjai a földes utakat tették rendbe, a költségvetési üzem dolgozói felújították a fonyódligeti gyermeküdülőt. Elkészült a faház-klubszobánk a sportpályán, most szerelik a hangosítást. A Marx és a Móricz utcában járda épült az ott lakók összefogásával, elültettünk 800 fát a volt piactéren és a község utcáin. Az ültetést kizárólag úttörők és KISZ-tagok végezték. A közelmúltban épült a Jókai utca téglatörmelékből készült útja is, amit egy hétvégén építettek meg maguknak az ott lakók. Gáspár János szervezte és irányította a munkát. Ami az utakat illeti, a nagyközség 13 földútjának építési tervein jelenleg dolgozik a Mecseki Ércbányászati Vállalat KISZ-bizottsága, társadalmi munkában. Orfűn, a járási úttörő váltótáborban találkoztak velük, itt beszélték meg a segítséget. Gáspár János 30 éves. Felesége Baranyajenőn tanít, két gyermekük van. Hatéves kora ótd él Sásdon. Dolgozott a művelődési házban, a sportegyesületben, melynek jelenleg elnöke. A fiatal munkáskezeket elsősorban az itteni ismeretségi köréből szervezi. Hét évvel ezelőtt került a tanácsra. Elvégezte a tanács- akadémiát, jelenleg az Állam- igazgatási Főiskola kiegészítő tagozatán tanul. Három év óta a nagyközségi tanács pénzügyi csoportjának vezetője. Én minden pedagógusnak, aki falun töltötte le szolgálati idejét, aranydiplomát adnék. A fél évszázados munkáért nem egyet, hanem kettőt. Igaz, hogy az egy helyben maradó falusi tanító csak ma számít hősnek, jobban mondva, ritkaságnak. Régen természetes volt, hogy oki kiválaszt egy falut — ott is marad. Persze, akkor még nem használták a világ szó mellé a ,.mai, rohanó” jelzőt. De az is lehet, hogy a tanító urat is jobbon megbecsülték, mint most Ilyen „tanító úr” volt ötven esztendőn át Lengyeltóti János Mozsgón. Pontosabban: nemcsak volt, hanem az mo is, jóllehet a havi illetményét már jó ideje a Nyugdíj Intézet folyósítja. Azzal, hogy o művelődési ház igazgatói irodájában végleg átadta az íróasztal kulcsait utódának, még nem szűnt meg népművelőnek lenni. Hogyon is tehetné, hiszen ott él továbbra is Mozsgón a tanítványai között. Már a most 60 éveseket is tanította! Naplóíró ember, a lakásán szekrényeket töltenek meg o teleírt füzetkék. „Majd, ho meghaltam, akkor belenézhetnek.” A naplók közül talán a legjelesebbik az, amelyikben a doni élményeket örökítette meg. „Édes fiam, minden elveszhet, de a napló nem!" — hagyta meg a tisztiszolgájának. Nem is veszett el. Itthon úgy folytatta, ahogy abbahagyta, önképzőkört szervezett, népszínműveket tanított be a diákoknak, s mivel akkoriban még nem a külső segítőkkel dicsekedett az iskola, maga festette a díszleteket is. Aranydiploma átadását ünnepelték a napokban: 1930-ban végzett a pécsi püspöki elemi népiskolai tanítóképző intézetben, Volt tanítványa — maga is tanárnő — az ünnepi asztalnál kívülről fújta az 1946-bon megtanult, s dramatizálva előadott Vörösmarty-vers strófáit. — Miért maradt egész életében Mozsgón? — Nevelési elképzeléssel jöttem ide. Úgy gondoltam, hogy a kisgyerekeknél kell „megfogni” a falut, hogy mire felnőnek, különb emberek legyenek, mint az akkori vezetők. Ügy tapasztaltam ugyanis, hogy a falu intelligenciája keveset törődött a mozsgói néppel, s én szerettem volna egy új értelmiségi magot kinevelni. Az ifjúság számára klubszerű összejöveteleket szerveztem, színdarabokat tanítottam. Az ifjú- házasoknak például neves pécsi előadókat hoztam ki, akik az egészséges életmódról beszéltek esténként. Lengyeltóti János nemcsak naplót, hanem tudományos publikációkat is ír. A régi és az újabb kori napilapok mellett számos folyóiratban is olvashatjuk helytörténeti, néprajzi témájú cikkeit. Negyvén éve ír egy regényt szülővárosa, Szigetvár történetéből; most a nyolcszázadik oldal körül tart. Jé lenne talán befejezni, hogy ne csak a vendéqek nézhessenek bele a felső lapokbo. Sötét, dohos lakásban él. Azt mondta, hogy a Biedermann- kastélyhoz tartozó cselédeké volt valamikor. Megint csak előtalakszik a kérdés: miért? Miért rparadt itt? Az egyébként szenvedélyes ember most szokatlanul csendesen mondja: — Eredményt elérni nem a madárként fészekről fészekre repülők, hanem az egy helyben építők tudnak. A . . . hogy is mondják most? Fluktuáció! A fluktuáció nem lehet eredmény szülője. S hogy miért vándorol mindenki? Én annak idején ne- gyedmagammal tanítottam a gyerekeket, most 15 pedagógusunk van. Hogyan képes a község ennyi embert eltartani? Szükség van rájuk, ez nem vitás, de ahhoz, hogy itt maradjanak, lakás kellene, biztos egzisztencia. És ezt ma a falu nem tudja biztosítani, tehát mindenki oda megy, ahol a jobb körülményeket sejti. Azt már nem teszi hozzá János bácsi, hogy régen sem volt fenékig tejföl a pedagógus élete, s valahogy mégis többen maradtak a pályán. Minek mondja? Ő ottmaradt, és kész. T. É. Lassan rövidülnek a napok, kevesebb lesz a verőfény, hamarosan itt az ősz. A napfény a Balatont és a medencéket juttatja az emberek eszébe, az ősz pedig a nagy kirándúlásokat, az avart, a hegyeket, az új tájakat. Már 1939-ben gondoltak arra a vasiak, hogy szabadtéri múzeumot hozzanak létre. Húsz éve vetődött fel ismételten a gondolat. A Vas megyei Tanács 1965- ben kijelölte a múzeum helyét Szombathelyen, és hogy ez a legjobb hely, azt bizonyítja a meglepően szép környezet. A háttérben, a falu utcájából egy tóra látunk. A csendet semmi sem zavarja. A múzeum környéke rendezett, előtte parkoló várja a messzebbről gépkocsival érkezőket. Sokat dolgoztak, mire hét évvel ezelőtt — megnyithatták a múzeumfalut. Ugyanis a legértékesebb népi emlékek több kilométeres távolságban voltak egymástól, és egy-egy ház „elhoza- tala" — valamint visszaállítása korhű állapotába — nem kis munkába került. Mit is láthpl a régmúlt időkre kíváncsi ember? Harminchat „építményt", a tíz berendezett portán tíz lakóházat, öt 'pajtát, öt tyúkólat és sertésólat, egy méhest, négy kutat és három galambdúcot. Egy kéttorkú pajtát a pajtáskertben. Az idementett értékek 27 községből származnak, zömében a XIX. századból. A bejárat mellett megtalálhatjuk egy térképen, hogy melyik épületet honnan hozták. Jobbra fordulva az úton, egy szentkirályi vízimalmot láthatunk, bejárata előtt egy 100 lyukú galambdúccal. A malom gyaloghídjánál egy 18. századbeli harangláb áll, mely Molnaszecsőd- ről származik. A múzeumfalu „rendezői" tökéletes képet akarnak mutatni. Külön gondot fordítottak arra is, hogy a megyében élő nemzetiségiek építészetét is bemutassák egy-egy portán. így találhatunk kémény nélküli, füstös-konyhás, kontyos hor- vát lakóházat Szentpéterfá- ról, és kisnemesi lakóházat Nemesládonyból. A házaktól távolabb érdekességre bukkanunk, egy kovácsműhelyre, melyet Cák- ról szállítottak ide, és amelyben még nem is olyan régen dolgoztak. A múzeumfalu minden házát, portáját élethűen rendezték be. A szoba olyan, mintha a gazda most kelt volna fel az asztaltól, és az asszony is csak azért ment volna ki, hogy az állatokat ellássa. Kissé a múltba ré- vedve, járva a „falu" utcáját, gyönyörű zsúpfedeles házak közt, hozzáképzeljük az embert is. Érdemes megnézni ezt a múltat megörökítő múzeumfalut. (Bódi) Kozma Ferenc Havasi János
