Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)

1980-08-10 / 219. szám

1980. AUGUSZTUS 10. KULTÚRA DN HÉTVÉGE 9. Carmen es Horthy Miklós Jó évtizede mór, hogy a DN törzslótogatóként számol be olvasóinak az ország nyári szín­házainak néhány produkciójá­ról. Felettébb izgalmas és ta­nulságos látogatások ezek, el­sősorban két valóban „törzs­helyünkön”, Gyulán és Sze­geden. S mivel rendszeres szín­házi levelek küldésére nincs módunk, általában a kiválasz­táson múlik elsősorban a szín­házi élményünk ereje. Három darabot láttam, az eredmény - sportnyelven szólva — 2:1 a „saccra" szerencsés választás javára. Szeged kivételes lehetősé­geiről, úgy gondolom, minden évben megemlékezünk valami­lyen formában. Hogy elismerő- en-e vagy sem, az viszont már nem a mi kiválasztásunkon mú­lik. A Dóm tér — sokszor le­írtuk — küldetést teljesít, öt­hatezer ember szerezhet ma­gának életre emlékezetes szín­házi élményt, ahogyan a ma­gaméi közt ápolom a Hunyadi László, az Aida, a Tragédia, a Porgy és Bess vagy most a Carmen előadását, de sorol­hatnám is hosszan. Egy biztos: a Dóm tér a maga sajátos lehetőségeivel sajátos, monu­mentális színházi élményt kell nyújtson, tehát itt nem lehet bármit színpadra vinni. Ebben tévedtek nagyot azok, akik a Kálmán király ősbemutatóját ide tervezték. Páskándi Géza Kálmán királya Szegeden — c tökéletes bukás. Méghozzá sajátos módon: telt házak előtt, egy talán jobb sorsra érdemes lélektani dráma tö­mény unalomba, ásító közöny­be fulladásának lehettünk a tanúi. Milyen volt? — kérdez­ték barátaim, ismerőseim. Rös- telkedve válaszolhattam: nem tudom ... A mű nem „jött át”, noha a 3. sorban ültem. Ez a mű ebben a formájában, ezen a helyen megmérhetetlen. Ezt előbb látni kellene egy normál-méretű színpadon, ahol a színész legapróbb rezdülé­seire is figyelhetek. Itt a cím­szereplő történelmi személy té- pelődései, önigazoló monológ­jai ellenpontozó dialógusok és „terzettek" láncolatába kap­csolódtak, s amikor a „vég- képp-nem történik-semmi" szi­tuációkat már fokozni nem le­hetett, akkor hatalmas töme­gek tódultak a hatalmas szín­padra fáklyákkal. Zúgtak a harangok, dübörögtek a wal- kürök és a zenébe úsztatott gépfegyversorozatok, majd a tömegek kivonultak. Páskándi drámája nem tudott dráma lenni. Némely kritikai vélemé­nyek szerint egyébként se tud­na. Erről ennyit. A Carmen - ellenpélda. Igaz, 11 évvel ezelőtt már próbálkoztak vele itt, ám a közönség a világhírű „kis kar­mester", Roberto Benzi vezény­Nyárí színházi esték Szegeden és Gyulán „Cigánylányt úgy szeress..." Carmen: Mészöly Katalin Fotó: Nagy László révén. Azóta kiteljesedett, csil­logó, fényes altja megtelt, és jelenléte átfoírósítja a mo­numentális játékteret. Élmény! Gyulán Hernádi Gyula „vi­téz nagybányai Horthy Mik­lóst" aposztrofáló V. N. H. M. című abszurdba hajló törté­nelmi groteszk játékát láttam. A mű a „Szörnyek évadja" al­címet viseli. Lényege elmesél- hetetlen. Filmszerűen pergő je­lenetsor: Kenderesen a „lo­vastengerész" szülei egy mito­lógiai mozzanat révén szörnyet hoznak a világra: Miklóst, aki rövidesen diktátor-továbbképző tanfolyamot indít a Várban. A bennlakásos tanfolyam kerete egy arisztokrata bordélyház, ahová meghívja Hitlert, Mus­solinit és Lindhberget. Ámde mindhárman Horthyba szerel­mesek, vele kívánnak szeret­kezni. Hitler „felcsinálja" Horthyt, aki egy dézsában megszüli a gyermeket. Szép szálas haja van a gyermek­nek, legyen a neve Ferike: Szálasi Ferike ... S így to­vább körülbelül ebben a stí­lusban. Vidám, pergő, ötletes, horrorba oltott történelmi re­vü mai reklámdalokkal és ko­rabeli slágerekkel; paródiával és blödIizéssel; nagyon szép meztelen lányokkal és itt-ott az ötvenes évek mozgalmi da­laival. Kitűnően szórakoztam, velem együtt a közönség is, már aki vette a „lapot" ... A címszereplő Márkus László mellett parádés szereposztás emelte az est fényét; a darab rendezője: Jancsó Miklós. Wallinger Endre lése ellenére hűvösen fogadta. Szinetár Miklós viszont szeren­csére hitt ebben az operá­ban. Abban, mint egy nyilat­kozatában jelezte, hogy „jól áll neki a Dóm tér. . Igaza lett. Szinetárnak ebben a fel­újításban -, amellett, hogy ez a zenedráma összetett és tel­jes élményt tudott adni —, még az is sikerült, ami Ruszt Jó­zsefnek a Kálmán királyban semmiképp se. Kiteljesedtek a mű lélektani konfliktusai, a szi­tuációk hiteles atmoszférája szétáradt a hatalmas lelátón, a színház varázsa a hatalmá­ba kerített. Igaz, itt minden adott volt: nagyszerű zenekar, (Pál Tamás vezényelte), kitűnő énekesek, remek színpadkép és látványosan megkomponált kó- rusos tömegjelenetek. Az elő­adás lelke a címszerepben: Mészöly Katalin. Soha ilyen szép és ennyire színpadra ter­mett Carment még nem lát­tam és nem hallottam. Őrá jól emlékszünk pécsi szerepei „V. N. H. M.” Iglódi István (Chaplin), Tordai Teri (Horthyné), Job­ba Gabi (Auguszta főhercegasszony) és Maros Gábor (Löw rabbi és — itt éppen — Lehár Ferenc) Fotó: Martin Gábor Pákolitz István Előzetes Hátamegett kicsit megmosolyogják a köpcös ópapa-jelöltet, ki a várakozás rügyező napjaiban minden érzékszervét mozgósitja: virágbaborult almafákat nézdegél, zsonduló méhek muzsikájára fülel, emberszabásúbb holnapot szimatol, el-elbóbiskálva rózsatestű kisdedet simogat, leány- és fiúneveket Ízlelget-------­r ejtezkedö hatodik érzékével napra-nap módosítja a dátumokat, jósolgatva a várvavárt Érkező eljövetelét. Galambosi László Földet csókoló Sziromkabátban lépked, mohás odúba süpped a madár. Meg-meglobbanó rozmaringpalástban állnak aranyfejü fiúk. Citerálnak a lányok barkafüggönyü ablakainál. Öregek fölött szélfútta kendőkként kavarognak a dalok, akár havasok öbleiben bokrokon rázkódó alkonyotok. Ülök a hegyen. A mélyben seregek fáklyái ragyognak. Rabszolgák emelnek magasba királyi halottat. Kisérik Annák, Máráik, Magdolnák, lángokba-öltözött Madonnák. Kék szalagok csavarodnak a fákra, fehérek a naphajú szüzek búzavirág-ingü derekára, barnák az asszonyok karmokkal-tépett homlokára. Sip-sirás, dob-zokogás feszíti az üvegkoronás eget. Gyászolnak a lovak bóbitáiban rezgő tollak, habokban veszteglő lombok, földet csókoló levelek. Füstölőt himbáló sas röppen, bölcsöt ringató kezemre, farkába fojtja a Napot. Sziklabarlangból sziklabarlangba csoszognak a viaszba-mártott csontokat temető papok. A sötétség csillagkagylós korallpalotájából sebhelyes kövek gördülnek elém, szegények gyémántkoponyái. Levágott csikófej: bársonyba pólyáit lámpa dereng Isten füvel-puhított tenyerén. Búgnak a Sátán bedöntött kútja fölött a hála gyöngyházbillentyűs orgonái. Mohás odúból sziromkabátban lépked a fiókát becéző madár. Meg-meglobbanó ibolyapclástban állnak aranyfejű fiúk. Citerálnak a lányok kaláccsal-teli ablakainál. Liliomszárnyú Anya! Simogass gyolcsba-ölelő tolláiddal. Kardokból-kalapált hajléké Atya! Oltalmazz sárkányt is száműző, virágsüvegü madaraiddal. örök fény forog örök árny fölött. Fénykunyhó, árnykunyhó befogad. Isten füvel-puhitott tenyerén csipegetjük a hatalom kalászait, beomló kemencéink mögött harangok konganak. Az ismeretlen történet A tízemeletes házak közötti füves területen egy 45—50 év körüli asszony szaladt át. Ha­ja kibontva, lábán zárt pa­pucs, köntöse fel-fellebbent, s kimutatta kékeres combjait. Éppen írni készültem^. Ép­pen — már órák óta. És szo­kás szerint ez a cikk sem tűrt halasztást. Bezártam füle­met a világ elől. Mert ugye­bár azonnal meg kellett ol­dani valamit. Nyilván egy problémát. Egy elodázhatatlan ügyet. Mint amilyen egy hiány­cikk, vagy netán egy gyön­gébb minőségű árucikk gond­ja. Már nem emlékszem. De valószínűleg életbevágóan fon­tos lehetett. Mint minden, amit mi csinálunk. A kiáltás riasztott fel. A ta­golatlan, magánhangzókat rep­tető jelzés átszökkent az üve­gen, s ez ablakhoz állított. Az asszony futáshoz nem szo­kott teste torz mozdulatokkal haladt előre. Nem értettem, mit kiált. Talán a hangja nem volt annyira erős. Vagy az üveg miatt. De nem akartam kinyitni az ablakot. Nehogy azt higgye valaki, mások ma­gánügyeit akarom kilesni. Ha kiabál, hát kiabál. Az ő dol­ga. Nekem egyébként is dol­goznom kell. Legfeljebb né­hány másodpercig álldogálha­tok itt. Míg meg nem szűnik a zavaró momentum, el nem hal a kiáltás, és az asszony el nem tűnik a sarkon. Mi­lyen furcsán fut! Vajon . . . Vajon miért igyekszik annyi­ra? Hova? És mit kiabál? Ki­nek? Végül is ez egy lakó­telep. Itt nem szokás hálókön­tösben és papucsban szalad­gálni az utcán. Valami külö­nösnek és rossznak kellett tör­ténnie, ha ez az asszony ezt teszi. Tulajdonképpen melyik házból futott ki? A szomszéd­ból? Vagy éppen abból, ahol lakom ? Távolabb kutya ódalgott. A kiáltásra felkapta a fejét, mint aki érti, de legalábbis érzi a vészjelzést. Aztán szimatolva a közelben csoszogó öregember botjához törlészkedett. A buszmegállóban hárman álltak. Egy öltönyös, enyhén "kopaszodó férfi, kezében la­pos aktatáskával, és egy ap­rómintás ruhájú nő óvodásko­rú kisfiát kézenfogva. Ők is a futó asszonyt nézték, de moccanatlanul. Mint szélcsend­ben figyelik egymást a fák. Ez az asszony miért fut át a tízemeletes házak között a parkon? A férje — mondjuk — egy tömzsi, gülüszemü ember,, aki minden szabadidejét az autó­ja szerelésével tölti. Huszonöt évi házasság után beleesett egy kis szőke nőbe, aki nem­rég került a vállalat bérosz­tályára, s bár nem divat már, miniszoknyát hord. A férfi ma reggel megmondta az asszony­nak, hogy mást szeret és el­költözik otthonról. Aztán két bőröndbe beledobálta a hol­miját és elrohant. Az asszony teljesen elvesztette a fejét. Ügy, ahogy volt, papucsban, hálóköntösben szaladt a férfi után. De az is lehet, hogy a fia után fut. Aki már megint ösz- szeveszett az apjával valami apróságon. Azazhogy valami aprósággal kezdődött a ve­szekedés, de a végén eldur­vult, amint szokás. És a leg­kegyetlenebb dolgokat vagdos­ták a másik fejéhez. Amit csak az egymáshoz egészen köze! élő emberek tudhatnak egy­másról. Például apa és fia. A fiú dühében kést fogott az apjára. Vagy az apa a fiára. Végül is mindegy. A kés recés élű volt, „stainless steel" fel­irattal. Egyébként a kenyeret szokták vágni vele. „Engedi többet nem láttok" — vicsor­gott.'a fiú, és az anya most fut utána. Micsoda közhelyek! ötlette­lenség! Emlékek, olvasmányok cserepeit hiába ragasztgatom. Dehát nincs semmi fogódzóm? Nem tudok a körülöttem élők­ről semmit? Nem tudok sem­mit. Bezzeg valamikor! A gyer­mekkoromban! A kisvárosban, ahol éltünk! Ha éjszaka fel­csendült egy jajkiáltás, tud­tuk, a második szomszédban megütötte Erzsiké nénit a fér­je, aki kocsikísérő volt, és nagyon féltékeny. Mellesleg joggal. Ha a piccon, a ko­saras Berta néni mosolygott, levelet kapott Amerikában élő fiától. S az az öregasszony, aki mocskos ruhájában, ron­gyokkal tömött batyuja mellett ült a dombra vezető lépcsőn, a gyermekét ölte meg harminc évvel azelőtt. Álltam az ablaknál. Az is­meretlen asszony kiáltozása el­halkult, lassuló futással köze­ledett a sarok felé. S akkor hirtelen eszembe jutott, hogy hozzám hasonlóan állhatnak felettem is ablakaiknál a la­kók, akik velem együtt öt év­vel ezelőtt költöztek ide. Ott áll a rövidhajú szőke nő, aki egyszer előttem ült a buszon, s megéreztem az általa hasz­nált spray illatát. Talán a fu­tó asszonyt figyeli az idősebb néni is, aki nehéz szatyrokkal várakozik reggelente a liftnél. S a férfi, aki folyton részeg, a mentő is elvitte egyszer. Ta­lán ott állnak a többiek, akik­ről még ennyit sem tudok, és akik megpróbálják történetté formálni a látványt, emberi tar­talmat adni egy jelenségnek. Állunk az óriási kirakatüveg­ben. Mint a próbababák. A jövő próbababái. Az asszony aztán eltűnt a sarkon, a ház mögött. Vajon most már sohasem ismerhetjük meg futása történetét? Nógrádi Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents