Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-24 / 232. szám
1980. AUGUSZTUS 24. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. M ereven nézett maga elé, szigorú vonallá vékonyodott Száját mintha mosolyra húzta volna valami. Verítéke összegyűlt arca -mély árkaiban, nagyot nyelt, de nem emelte kezét, hogy letörülje. Beszélt. — Megértelek én. Fáj neked, hogy az a férfi elhagyott. Fáj. Mégis, tudod mit mondok én neked? Most kell felállnod, drágám, éppen most kell erősnek lenned. Az élet (apró sóhajtás) még tud gyötörni bennünket. De mi, lásd, erősebbek vagyunk nála, ellent tudunk állni. Minden körülmények között. Kis szünetet tartott. Eligazgatta az asztali vázában az eredetiekhez meghökkentően hasonlító maűnyag rózsákat, gyönyörködött pár pillanatig bennük, majd ismét ugyanarra a pontra nézett. — Mit mondtál? Hangosabban beszélj, mert én mór nagyot hallok. Hol is tartottunk? Minden .körülmények között... meséltem már, nem? Annak idején nekem nagyon sokan udvaroltak. Szép voltam, karcsú, vékony derekú. Ha valahol megjelentem, minden férfi velem akart foglalkozni. Úgy ám! Szép szál legények voltak az udvarlóim, pirospozsgás arcúak, vállasak, szóval igazán derekak. Nekem meg választanom kellett volna. De melyiket a sok közül? Indulatosan rácsap tenyerével az asztal lapjára. — Egyiket azért jobban szerettem a többinél. Katona volt, fekete szemű — keleti éjszakának hívják az ilyen szemet. Azt nagyon tudtam volna szeretni. Száraz karjait fölemeli, majd nyomban vissza is ejti. Mint aki lázas, megnedvesíti nyelvével a szája szélét. Most kiabál. — Persze, azt hiszed, engedtem neki. Nagyon rosszul hiszed, és tiszteletlen vagy. Úriember volt, soha nem kért volna tőlem ilyet. Csak bámult egokkal a nagy, setét szemeivel. Egyszer,, tánc közben azért próbálkozott. Azt mondja: nem akar sétálni, Aranka? Én meg néztem, és gyűlöltem akkor. Mert akartam sétálni. És azt mondtam neki, mit képzel, még hírbe hoz! Odakint már este van, a parkból felhallatszik a szökőkút csobogása, a fák surrogása, ahogy jár a lombok között a szél. A tükör elé ül, kibontja a haját, mely leomlik a földre. Nézi magát, fejét hátra hajtja, végigsimít a nyakán. — Nem értheted te ezt. Nem voltam én életidegen, dehogyis. Hányszor álmodtam vele, hogy a fák között összetalálkozunk. Sötét ruha van rajta, az arca sápadt, kicsit zavart, ahogy így mosolyog. Nem szólunk, belékarolok, s elindulunk, végig a sétányon, kart karba felém kezdett tekergőzni, én meg el akartam futni, de nem bírtam, jaj istenem ...! Ujjaival belemarkol az arcába, könnye kicsordul, utat keres magának a ráncok barázdáiban, állóról fekete szoknyájára hullik. — Mit kezdenék én nélküled, mondd csak, mit kezdenék én nélküled? Miért kell neked Magyarországon élned? Mindened meglenne itt nálunk, találhatnál szép, gazdag férjet is magadnak! Hosszan hallgat, lehunyja a szemeit. A szoba már teljesen elmerült az esti homályban, s vele együtt ő is. — Néha azt álmodom, otthon vagyok megint. A nagy kerti székben ül apám, hallgat, nagyokat szív a pipájából, anyám pedig sárga napernyőjét a feje fölé tartva, virágot szed az árok partján. És azt álmodtam, hogy én ott vagyok, de engem nem látnatlc, és szólok hozzájuk, és nem válaszolnak, mert nem hallanak, és megérintem őket, és nem reagálnak, mert nem érzik az érintésemet, és akkor elkezdek mindig sírni, nagyon sokáig sírok olyankor, mert azt hiszem, hogy a sírásomat legalább meghallgatják azok, akiket szeretnék szeretni, és téged is hiába találtalak ki, fal mögött lakó kicsi húgom, mert te is csak kinevetsz, és gonosz is vagy, és nem is szeretlek .. . Beleüt a vázába, az megbillen, s a földre zuhan. A csörömpölésre fehér ruhás, magas férfi lép be, rosszallóan csóválja a fejét. Halkan szólal meg mégis, hogy meg ne riasz- sza az öregasszonyt: — Möchten Sie spazieren gehen, Aranka? — Akar sétálni, Aranka? kvt Révész Napsugár rajza Zelk Zoltán Tengernél erősebb Az udvaron hol Lajcsi sántikálva spárgán húzta a papírskatulyát, a két utcára nyíló vaskapu közt hány tenger dördült át! hány ország partja, hány égbolt beomlott, de állnak azok a templomfalak és soha semmi tenger le nem mossa a falakról a gyermekárnyakat — élünk mig élünk, de gyermekkorunk az istennél is halhatatlanabb! Bényi László rajza fonva. Lábunk alatt alig hajlik a fűszál. Ő megáll most, illatos szivarra gyújt, s az alkonyi csöndben a lenyugvó nap felé int. Nézzük a naplementét, egymáshoz húzódva, így sokáig. S a szivartól bagószaga van, de mit bánom én, legyen bagósza- gc, férfihoz ez amúgy is illik. Arca mostanra megnyugszik, elmosódnak a vonásai a puha fényben. — Meglátogatott. Nem hiszed el? Pedig úgy igaz, ahogy itt vagyok. Hercegnőm, mondtogatott. Mindegyiken szürke öltöny volt, s volt mindnek arany óralánca. Jártunk a kertben, meg-megálltak, illatos szivarokra gyújtottak, fújták a füstöt, karikára. És amikor elmeritek, mindnek a hajtókájára tűztem egy szál őszirózsát. Néztek, néztek, s visszanézték a régi arcomat, s ők is visszaváltoztak fiatal nézésemtől, az öregek meg csak csodálkoztak, s az igazgató is azt mondta, ha sokáig ilyen fiatal tudok maradni, elvesz feleségül. Pedig neki már Zalán Tibor Akar sétálni, Aranka? ta, hercegnőm, és sokáig tartotta markában a kezemet. Meglátogatott. Kicsit már őszül, de még mindig mutatós a szürke öltönyében. De hiszen ön régen meghalt, mondtam neki, ön már meghalt a második világháborúban, Görz alatt esett el ön. És csóválta szelíden a fejét, hogy hát nem hiszem el neki, hogy él. Mondtam a többi öregnek is, hogy ő az, aki annyiszor megdobogtatta szívemet. Ellenségesen hajol előre, csak sziszegi a szavakat. — Most meg mit nevetsz? Nem hiszed el? Itt voltak mind, mind eljött hozzám és megláhárom gyereke is van, meg felesége. Hűvösödik, a verejték fölszárad az arcán, tekintete mind távolibb, kezét öszekulcsolja az ölében. — Hiába, nem maradtam fiatal. Nem sikerült. Mit mondasz? Jó, hogy eljöttél, örülök neked. Tegnap leejtettem a „szemüvegemet. Most szüntelenül homályban botorkálok. Azt mondják az öregek, a kert végében, a nagy kövek között kígyó lakik. Elmentem oda kora reggel, s tudod mit láttam? Szarvast evett a kígyó, mert óriási nagy kígyó, s az öregek nem hazudtak. S amikor meglátott engem, Tarhosi családok találkozásának pillanatait pergeti elénk a Tv-Híradó, s érzem, hogy valami mázsával nem mérhető homokzsák csúszik ki belőlem. Ami bennem volt jó egy hónapja már, akármit csináltam is, nem szabadultam tőle. Békés vidéke szűkebb hazám .. . Akkor, épp a legkritikusabb napokban Szegedre, Gyulára szólított a munkám, ölök a Várszínház nézőterén és kellemesen szórakozom, miközben pillanatokra belém-belém- hasít a félsz: mi lehet a gátakon?... Ma estére várják — illetve várjuk mi, ők erejükön túl megfeszülve elvégzik — a hosszúfoki áttörés betömését. Ha sikerül. És ha nem?... Tarhost szorongatja a roppant víztömeg körös-körül. Dobozt nem kevésbé. Meddig tartják magukat, hiszen az ártenger jót két méterrel magasabb a falu szintjénél. Kísérteties. Emberek százai, ezrei birkóznak az anyaggal, az elemekkel, a zsákokkal, a fa- kadásokkal. Csabán jó hajnalban költe- tem magam, s lesem a Reggeli Krónikát. Első helyen közük: Tegnap 22 óra 20 perckor sikerrel járt a hosszúfoki áttörés elzárása. De a veszély nem szűnt meg. Azonnal hozzákezdtek a gát megerősítéséhez ..." A Népújság szerkesztőségében a kolléga a fotós kislánnyal fél éjszaka kint volt, frissen informál a helyzetről. Pécsiekkel is találkoztak: Mezőberényben a bázisuk. Irány Berény . .. Hatalmas alföldi falu. Az emeletes tanácsháza zsongó méhkas. Eligazító táblák erdeje: árvízi szolgálat, ügyelet, segélyezés, mi hol, Pillanatok alatt megtudom, a pécsi vízügyesek vagy még a gáton, vagy alszanak, mert éjszaka dolgoztak. Volánosaik a legelőterületen, készenlétben. Látom is okét kifelé menet a körtöltés előtt. A töltésnél a gátőrházban pécsiekről nem tudnak, de kapok két nevet: gyulai vízügyi vezetőik, Hosszúfokon. Felkaptatok a töltésre, akkor jut eszembe, hogy se árvizes T úl a körtöltésen popírom, se a SAJTÓ-felirait a kocsi ablakában. A híd elején rendőr köröz a gumibotjával: nyomás, nyomás... Köszönöm, .s vonulok tovább vadonatúj Trabantomon, alig kéthetes vezetői gyakorlatommal, rá a töltés egysávos betonjára. Atyaisten! Balra, mélyen a kukoricás, jobbra az ártéren hömpölygő sárga áradat . . . Óvatos gondolatomra — „jó lesz itt kettesben ballagni” — mögöttem dudakon- cert harsán. Nyolc-tíz „bil- lencs” tépne, ha tudna, homokzsákkal tele. Nincs mese, kapcsolok, adom a gázt, ez a nyomorult töltés kanyarog, mint Julcsa a legények tenyere alatt: patakzik a víz a hátamon, amikor a távolban feltűnik egy' megváltó leágazás a gátőrházhoz. Lekanyarodok, s lassan „szlalomozok" a dömperek, ZIL-ek, daruskocsik, pontonok, miegyebek törne. gében. Ahogy megállók, „szózat" zendül a „mennyből": „Hát maga mia jóisten.. — itt egy cirkalmas birtokos szerkezet tárgyraggal a végén — keres itt ezzel a kis kék izével!?..." A szózat egy toronyháznyi kétéltű szállító nem-tu- dom-mi ablakából szól, a kézi hangosbeszélő mögött széles vigyorral egy főhadnagy... A fene egyen meg, nincs elég bajom? — morgok — s nevet a katona is, aki zászlóval balra irányít. Végre kiszállhatok. Mondom a gátőrházban a két nevet, őket keresem, vagy valakit, illetve a pécsieket. Huszonéves kislány, Kotroczó Juli- ka üzemmérnök mosolyog rám az URH mellől: „Kint vannak a szakadásnál, most én vagyok a „valaki"... Mindjárt! 12/112. Itt a 12/112, Hosszúfok. Vétel!... A fóliák elmentek; üzemanyagkocsi megjött, bemenni nem bír, jöjjenek érte. Vétel!... Pécsi ÁKSZ-cso- port kint van-e még? Mit tudnak róluk? Vételi..." Itt voltak — ennyit tudok meg. Az áttörés innen pár száz méter, de szandálban nem javasolják, gumicsizma nincs. Megköszönöm. Útközben, visszamenet legalább tízen leállítanak. Tudják, mindenki tudja: a pécsieket keresem: rendőrök, vízügyesek, nyíregyháziak, szegediek, dömperesek, elnyűtt arcú munkások, mindenki segíteni akar. Berény felé integetnek. A hídon túl jobbra 15-20 pécsi VOLÁN-szállítójármű. Sebtében váltunk néhány szót: készenléti szolgálatban állnak. Az első. három nap volt a nagy próbájuk: zuhogó esőben, olykor egyméteres vízen át csúszkálva szállították a töltésen az anyagot: szádfalakat, homokot, gépeket, ami kellett. Oszlopvezetőjük, Tóvári Antal mellém ül, bekísér az is- iskolába, ott a vízügyesek bázisa. Végre! Az iskola udvarán fő a gulyásleves: az egyik tanteremben ágyak, takarók, emberek néhányon, s köztük kollégám a DN-től, aki a vasárnapi riportot írta róluk. Egymás nyakába borulunk. „Hát te? ... Hát te? ..Én ugyanis előbb jöttem el, ő négy napja itt az első vonalban. Van három tekercs filmje is, de engem az üzenet már nem ért el, hisz minden nap másutt aludtam.) Fölléiegzem, s a mázsás kő? vei együtt lehuppanok az egyik ágyra. Valaki tejesköcsögben hideg szódavizet nyom a kezembe. Mohón iszom, ez a királyok itala. Delet harangoznak, indulok is tovább. Most már kisimultqbb érzésekkel. Ennyi erő, akarat, szaktudás ,és áldozat nem lehet hiába! Tarhos, Doboz megmenekül. Az emberi segítőkészség, összefogás határtalan. Wallinger Endre /
