Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-02 / 211. szám
1980. augusztus 2., szombat Dunántúli rtanlo 3 Kinek a kútfúrója?*** Szakadton és villogón Gondolatok a pop-zenei koncertekről o Magánál az együttesnél — pop zenei együtteseknél — szá- momro jóval érdekesebb a közönség, amely jó megközelítéssel három részre osztható. Az elsőben kopaszra nyírtak között hosszú hajúak, a „szakadtak” divatszerelésben, baboskendővel. Ez a harmadik, ha lehet, ott tolong a színpad előtt, valódi vagy imitált extázisbán hajladozik, ujjong, sikong és sír, s alkohol (vagy más) rögzíti szemüket a kedvencekre. A második részüket az' előbbiekkel egyívású közömbös érdeklődők alkotják. Zömükben középiskolások, akik a mai könnyűzenei, szórakoztató zenei, beat-, rock-, punk-, funky-, diszkó- s ki tudja milyen zenei műveltségük szélesítésére érkeztek. A harmadik csoportot azok alkotják, akik valaha a Beotles, a Rolling Stones, a Cream vagy a régi Omega, Illés és Metró számait szerették. Most többnyire értelmiségi foglalkozásúak, irodalmi lapokat olvasnak, s még nem vetkőztek ki a farmerből. Figyelmük megoszlik a közönség és a zenekar között, elnéző, szánakozó, fennhéjázó, gúnyos, lenéző, megértő, atyáskodó mosolyukat álarcként húzzák ijedt, döbbent maga- maguk elé. Olvasmányaik hozták ide őket: ellenőrizendő azokat, s kiegészítendő tájékozottságukat a magyar valóság eme szeletéről. Túlságosan jól emlékszem tíz-húsz évvel ezelőtti sajtócikkekre ahhoz, hogy megdöbbenjek, felháborodjam a koncerteken tapasztaltakon, s ennek következtében elítéljek együtteseket, s el a közönségüket, noha félelmetes a régiekhez viszonyítva egy mai pop-koncert. De csak annyival, amennyivel — mondjuk — tizenöt éve biztonságosabb volt közlekedni oz utakon. A közönség harmadik harmadába tartozónak érzem magam is: megtudni miféle kultúrát képvisél a „szakadtok", a csövesek kultúrája. Mert képvisel, úgy tudja az ember, ha újságolvasó, s ha hallgatja a zenekarvezetőket. Felületes ember őzt gondolná, üzlet az egész: ha egy gyenge zenekar nem arat sikert a diszkó „királynős” kategóriájában, akkor keres magának „lumpen" közönséget, amely majd eltartja. Megerősíteni látszik ezt az a tény, hogy a leg- hírhedettebb zenekar vezetője ezzel csitítja a „gyerekeket”: „Viselkedjetek rendesen, hogy máskor is eljöhessünk ide” ... De nem szabad adni csak a látszatra: tudni illik nyilatkozatokból, cikkekből, ezek a zenekarok kifejezik zenéjükben azt, amit a közönség érthető kifejezési eszköz híján csak öltözékében juttathat nyilvánosságra. (Mert az öltözék legalább azóta nem kifejezési eszköz ifjúsági körökben, mióta a farmereseket kitiltó zakós-nyakken- dős ifjúságipark-vezető törvénybe ütközött.) o Kezdetben, a beat korában volt a látszólagos nagy egység, a beat kifejezett valamit a fiatalság érzéseiből — ezt elismerte mindenki. Ám emlékezzünk: a régi nagy együttesek nálunk mind egyetemi klubokban kezdték pályafutásukat, ott teremtették meg hírüket. Nem sokat, s s nem lényegileg tévedünk, ha véljük: a beatben az ifjúságnak csak igen kis része látott és érzett kifejeződési lehetőséget. Alkalmasint azt is mondhatjuk, arisztokratikus volt a beat, ha ezzel nem önmagunknak, akkori hivőknek és híveknek hízelegnénk. Azután a mozgalom népsze- rűsödött, s a műfaj számtalan ágra való szakadása kétségtelenül új és új rétegeit hódította meg az ifjúságnak. De a1 nép- szerűsödéssel, a számbeli gyarapodással értéktelenedett is: a ma (még) a legnagyobb tömeget vonzó diszkó műfaj, noha abból eredeztethető, vajmi keveset őrzött meg magában a beat tényleges zenei értékeiből, ugyanígy a punk sem. Vagy a közbeeső irányzatok bármelyike. Egy volamif azonban mindegyik magáénak vall az őstől, mégpedig azt, hogy ő „ellen- kultúra". Csakhogy ennek az ellenkultúrának a tartalma nem tisztázott eléggé. Mindegyik a beat ellenkultúra-tartal- mára gondol, arra, hogy a „hivatalos”, az „uralkodó”, az „elfogadott” (zenei, irodalmi stb.) kultúra ellentéte, vagy az azt nem akarók kifejeződése. o Hajlok inkább afelé, hogy e különféle irányzatok csupán egymás ellenkultúráját jelentik. Legfeljebb annyiban a „hivatalos" ellenit, amennyire az látszólagosan vagy ténylegesen adoptálta közülük némelyiket. A „szakadtak” zenekara és a közönség maga a diszkóstílus és közönsége ellenkultúráját képviselik inkább, semmint a társadalmonkívüliséget. Az ő „társadalmonkívüliségük" csak olyan mértékű, amennyire a társadalom befogadta például a diszkót. A tévé és a rádió több, mint elég helyet biztosít az utóbbinak, nem csodálkozhatunk, ha megszületik a zenei és közönség-„ellenzék” ezzel szemben. Az „ellenzék” apostolainak népszerűsége persze csak emelkedik, ha ízlés-ellen- zékiességüket kiterjesztik más területekre is. Mindaddig persze, amíg el nem érik azt, amit a zenei ellenzék elért: lemezt, tévé-műsort, filmet. 0 Némely vélemény szerint még a magyar foci helyzete is hatással van a könnyűzenei közönségre: azok, akik eddig egy-egy meccsen kiüvölthették magukat, ma inkább pop-koncertekre járnak. Von benne valami, ha arra gondolunk, itt még a lagymatag, gyenge játékot is „el lehet adni", csak kellően fel kell csavarni az erősítőt. Megoldás? Megoldás már az is, hogy vannak ilyen koncertek. Tartalomban olyasmit adnak, mint mondjuk a Boney M. vagy az ABBA. Azok fényének árnyékát láthatjuk ezekben . . . S azt, hogy a tartalmatlan szórakozás és szórakoztatás megtalálja a modern for-- máit, hiszen egyazon dolog két oldala a csillogás is, a rongyosság is — csak üzleti szempontok tehetnek különbséget a kettő között. A kultúrpolitika feladata a régi —: megszüntetni a kulturális különbségeket -, de bonyolultabb . . . Bodó László Pécsi fiatalok egy popzenei koncerten Fotó: Körtvélyesi L. FI LM JEGYZET A jó film tanít is. Ez alól kivétel Dabray György Az áldozat című alkotása, ami nem jó film, de azért megtanított arra, hogyan nem szabad alkalmazni a viktimológiát, a mind divatosabbá váló bűnügyi tudományágat a krimi műfajában. A gyanútlan, ábrándos szemű néző fütyörészve megfésül- ködik, zsebébe tesz egy húszast, és mit sem sejtve megváltja a mozijegyet. „Színes magyar bűnügyi film" —- olvassa a plakátokon, és már előre dörzsöli a kezét a várható izgalmak felett érzett örömében. A nézőtér elsötétül, vége a Híradónak, kezdődik a nagyfilm. Mintha csak Antonioni híres filmjét látnánk: itt is fényképek száradnak a falon, s rajtuk kinagyított női arcok. A fotók hátlapján hátborzongató felirat: „kéjgyilkosság.” Eltelik tíz perc, negyedóra, és még mindig a fényképek a főszereplők , legfeljebb néhány célzás hangzik el valami nagy elméletről, amit Kristály nyomozónak — szakmai presztízse érdekében — igazolnia kell. Delejes szempillantásokat lövell egy közértes eladónőre. Felismerte benne a leendő áldozatot, d# nincs ereje végigvinni az elmélet kínálta megoldást: követni a lehetséges áldozatot és megakadályozni az újabb kéjgyilkosságot. Az eredmény — újabb hulla, ugyanazon a helyen, valahol a budai erdőkben. A néző feszeng a széken, mert egy kukkot sem ért az egészből. Fogalma sincs, mi az a viktimológia, és sejteni kezdi, hogy a film alkotói is valahogy így vannak ezzel. Az elmélet „atyja”, dr. Aszaló, misztikus homályba burkolt figura, akiről csak annyit tudunk meg, hogy valami miatt csalódott a rendőrökben. Kristállyal mégis szövetkezik, és útmutatásai alapján — valamint megérzéseire hagyatkozva a nyomozó mégis sikereket ér el a potenciális áldozatok felismerésében. A film végét — mert állítólag krimiről van szó — nem mondom el, elég az hozzá, hogy az igazi áldozat a néző. Bár a nyakát nem vágták el borotvával — ez kétségtelenül előny — egy jó ötlet elpuskázott megfilmesítésével értékes idejét rabolták el. Hajdanában egy Lombroso nevű úr azt tanította, hogy vannak bűnöző alkatú emberek, ezek felismerhetők a fejformájukról, arckifejezésükről, egyszóval külsődleges jelekből. Dobray György és stábja ezt az egyébként már reges régen megcáfolt elméletet megfordította, és kitalálta, hogy a viktimológia azzal foglalkozik, hogy bizonyos magatartásbeli és testi jegyek alapján felismerje egy bűncselekmény-sorozat lehetséges következő áldozatait. Ez azonban durva leegyszerűsítése és aprópénzre váltása a viktimológia (victime franciául áldozatot jelent) tudományának, amely lényegében azt vizsgálja, hogy a bűncselekmény sértettjének magatartása mennyiben járult hozzá a cselekmény elkövetéséhez. Az, hogy a forgatókönyvet író Juhász Sándor és Dobray György fantáziája e valóban érdekes tudományág kapcsán meglódult, még nem volna baj. Hiszen végeredményben ez is „szobor és nem lú”. De legalább kihasználták volna a témában rejlő lehetőségeket I Ezzel szemben ezt a filmet is elérte a magyar betegség: „nagy filmet csinálni". Moralizálni, tépelódni, a bizonyításra kényszerülő nyomozó belső vívódását ábrázolni ... Az eredmény pedig kidolgozatlan, érthetetlen jelenetek egész sora. Amikor például feltűnik a gyilkos, abból kell megtudnunk, hogy a karcsú, ámde vérbő metróslány kamaszkori szerelme, hogy néhány ütemet el- dünnyög valami sejtelmes dalból. S ezzel már minden meg van magyarázva, miért megyei vele mindenhová, még oda is, ahol „ordítani és sikongatni lehet". A filmből jószerivel csak Presser Gábor zenéje emelhető ki, mint művészproduktum. Kállai Ferenc küzd dr. Aszaló Ádám szerepével — minden részvétünk az övé. Reviczky Gábor leginkább, ábrándos, néha kísérteties szemeivel él a vásznon, Sáfár Anikó pedig köny- nyen szórt vetkőző jeleneteivel, önmagában azonban ez vajmi kevés a néző ellen elkövetett merénylet megakadályozásához. H. J. Sikeres pécsi szereplés Kovács Kati és az Universal együttes A Káptalan utcai szabadtéri színpadon rengetegen voltak. Akinek nem jutott ülőhely —. mert soknak nem jutott, hiába volt meg a jegye, padok ugyanis olyan sűrűn szá- mozottak, hogy két helyen fér el egy ember —, azok álltak, de álltak még sokan mások is, sőt ültek hátul a kőkerítésen, a fűvön, és ott, ahol csak lehetett. Kovács Kati és az Universal-együttes koncertjére vártak. Ahogy ilyen rendezvényeken szokás, a műsorban mások is szerepeltek, s csak az est második felében lépett színpadra Kovács Kati. Először is az Universal-együttes mutatkozott be önálló félórában. Saját szerzeményeket játszottak, köztük az „Olyan voltam” című dalukat, mely a heti slágerlistára is fölkerült. A jól képzett, s önálló előadónak és kísérőnek egyaránt színvonalasnak bizonyult együttesből külön ki kell emelnem a dobos, Király Tamás személyét, aki elkápráztatta remek dobszólójával a közönséget. Király Tamás énekesként is nagyon jó teljesítményt nyújtott, különösen a világhírű „összegabalyodva" dal tolmácsolásában, amit Kovács Katival együtt, angol nyelven adtak elő. Fellépett még Boncz Géza és a Gúnya-együttes egyik tagja, majd ezután került sor Kovács Kati műsorára. Az énekesnő régebbi és újabb dalaiból válogatott műsorába, s emellett világslágereket is tolmácsolt. Új — legalábbis számomra új - oldaláról is bemutatkozott: az egyik világslágernek, a Sun of Jamaicának magyar szövegét ő maga írta, s emellett még két hazai dal szövegírására is vállalkozott. Műsorainak színvonalas- sága, hangjának érdekessége és izgalmassága mindenki előtt ismeretes, én inkább egy dolgot emelnék ki: úgy érzem, az ő hangja és alkata igen alkalmas külföldi, nagy sikerű diszkó-számok magyar és angol nyelvű, hazai népszerűsítésére. Diicső Csilla
