Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)
1980-07-10 / 188. szám
e Dunántúlt napló 1980. július 10., csütörtök Aki az artisták között: Vallai Péter, a balszélen Güth János (Túli. zenebohóc) Üj balettszín házat!,,, Beszélgetés Bén Teodórával és Keveházi Gáborral Aki a poíonokat kapja Amatőrök és hivatásos színészek együttműködése Leonyid Andrejev Aki a pofonokat kapja című drámájából készült musicalt hirdet a színlap és a Pécsi Nyári Színház idei programja a Tettyei Játékszínen. Előre kell bocsátanunk: ez az előadás nem musical, noha bizonyos elemeiben emlékeztet rá. Ami viszont semmit nem von le a vállalkozás értékeiből. Az Andrejev-darab olyan előadásáról van szó, ahol itt-ott a cselekmény több jól kiválasztott pontján a prózai szöveg, illetve a játék menete zenében, énekkel vagy énekbeszéddel folytatódik. Tehát az eredeti prózai művet látjuk, gondos dramaturgiai átfésülés, húzások, kiemelések után (dramaturg: Péter Anna), némi zenével átszőve. Mai színházi gondolkodást tükröző rendezésében egy jelentékeny író egyébként rossz darabja színpadképessé, előadhatóvá, helyenként élvezetessé válhatott, megajándékozva az igényes színházat kedvelő pécsi* nézőket néhány emlékezetes színészi alakítással. Mindez azért fontos, mert vitatkozom a lekezelő nézetekkel, miszerint musical lehet bármi, amiben van zene, ének, tánc - és annak tekintjük... A műfaj pontos megfogalmazására, úgy gondolom, évtizedek után is kevesen vállalkoznának, néhányon azért mégis gondoskodtak arról (pl. C. Porter, Leigh, Loewe, Bernstein, Herman, Bock, Ránki György és mások), hogy legyenek róla bizonyos képzeteink. Félreértés ne essék, nem a „nagyokhoz” hasonló remekművet vártunk, s bennem legalábbis nem túl sok hiányérzet maradt efőadás után. (Bár a zenéje arányaiban lehetett volna több is valamivel.) Csupán alapfogalmakat szerettem volna tisztázni. Andrejev írónak, embernek egyaránt labilis alkatú. Permanens kiábrándultságot, a világ megismerhetetlenségét és benne az emberi ész „szánalmas tehetetlenségét" sugárzó filozófiája nagyon nem rokonszenves számomra, jóllehet poézise olykor szíven üt, s mi tagadás, hatalmába kerít. A Világirodalmi Lexikonban olvastam róla: „Mély pesszimizmus borítja el utolsó munkáit is, elnyomva fel-feltörő nosztalgikus rajongását a szépség, a líra varázsa iránt, amelyben támaszt próbált találni". Ez a textus egyértelműen áll az Aki a pofonokat kapja című drámájára is. Valaki megcsömörlik az élet csapásaitól, kudarcaitól, csalárdságaitól, hogy bohócként — „Aki" néven — ezután a manézs közepén kapja a pofonokat — annak legalább van értelme: röhög a közönség. Viszonzatlanul és halálosan beleszeret a műlovarnőbe, majd megbizonyosodva arról, hogy a kislányt kizárólag egy szerelemnélküli, de gazdag házasság érdekli, megöli őt is, magát is, hogy szerelmét — utolsó értelmét, reményét a világban - megmenthesse a prostituálódástól. Szokványos szerelmi história lenne ez, ha nem szőné át az író -tényleg nagyon szép lírájában a vágy a tisztaság, a szépség iránt. Mindez egy cirkuszi kulisszák mögötti világban, emberi viszonylatok és határozott, erőteljes kontúrokkal megrajzolt figurák, jellemek rendszerében tárul elénk - ami viszont már elsősorban a rendezés érdeme. Bagossy László rendezése az emberi kapcsolatok felől közelít a dráma lényegéhez, ami ebben az értelmezésben azt kívánja hangsúlyozni, hogy itt valami nagyon fontos tényező nincs rendben közöttünk. így a produkció korta- lansága mellett is sok mai tanulságot nyújthat. Jól, világosan kiemeli a tragikum felé hajló cselekmény lélektani elemeit; a baljós feszültséget nagyon szép lírai pillanatokkal és néhol a szituációk fanyar humorával oldja, miközben kellő figyelemmel teremti meg a játék reális közegét, e ,,Bitteres világ" atmoszféráját. Stílusában mégsem teljesen egységes az előadás; néhány szerep felfogása a súlytalanság állapotában lebeg. A sokszereplős produkció gerincében Vallai Péter címszerep-alakítását emelhetjük ki, mint egyik legnagyobb eddigi teljesítményét. Egy kivételes intellektusnak a bohóci játékból a tragikus valóság pillanataiba és vissza áttűnő mély emberi valóságát tárja elénk sokregiszterű alakításában. Erre a kettős játékra egyéniségétől függően különbözőképp reagál a többi szereplő személy. Csutora Ferenc (Mancini gróf) egy levitézlett arisztokratát játszik. Szerepfelfogása egy elhangzó mondatra épül, miszerint ő olyan, mintha műlovarnő lánya szedte volna fel az utcán és nem fordítva. Ezt kissé túl komolyan vette. Clown-szerű figura, „leimoló" cukrosbácsi — sok külső eszközzel jelzi ezt —, aki asszimilálódott a cirkuszi világhoz. Játéka így is szórakoztató, miközben az embernek azon jár az esze, hogy ez a tehetséges amatőr micsoda Hegedűs lehetne a háztetőn, vagy Harpagon (ja, ez már volt) vagy lembergi csodarabbi, vagy akármi. De nem hajdani gróf és nem Mancini. Vallai partnere Mester Edit vonzó, dekoratív és nőies jelenség. Eminens a színészmesterség tudásában, nagyon szépen beszél magyarul (ritka erény!), de a színpad varázslatából csupán pillanatokat nyújt. (Például, amikor Aki-Lo- hóc látomásában Vénusz születéséhez hasonlítja lényét, ott képes felforrósodni ő is.) Az előadás másik színészi erőssége Sólyom Katalin hisztero- id, nimfomániás oroszlánszelí- dítője. Tartása, erőt sugárzó karaktere, ugyanakkor sóvárgása, kielégületlensége, vulkánszerű kirobbanása és porig alázottsága megkapóan emberi pillanatokat teremt. Bán János szerelmes Jovászfiúja csupán pillanatokra jelenik meg a színpadon s kevés szóval is egy teljes embert ábrázol. IIj. Kőmives Sándor (Briquet) teljesítette a feladatát. Ott voltak még a színpadon Juhász László (Egy úr), Stenczer Béla (Regnard báró), Keres- nyei János (Bohóc). Güth János és Kötődi Andrea zenebohócai apró kis színeket, életet villantottak fel az epizódisták szürke, jellegtelen masszájában. Erdős János díszlete a tety- tyei romok valamennyi lehetőségét kihasználja. Ötletes, gazdag környezetrajz. Újabb jelzés, hogy Erdős színpadi vénája mennyire kihasználatlan. Kircsi László zenéje in- venciózus, hangulatteremtő. Jól ötvözi a cirkuszi stíluselemeket a song-szerű énekszámokkal - énekes szereplők hiányában a lehetőségek határain belül maradva. Szépek, igényesek a dalszövegek, jól illeszkednek a szituációkhoz. Szerzőjük: Péter Anna. Uherkovich Ágnes jelmezei fölfedező erejűek. Ismét egy értékünk a színház hatósugarában, amire érdemes lenne figyelnünk. A táncokat Majoros István tervezte. Ez a tettyei bemutató értékeiben nem érte el a tavalyit, az Álszentek összeesküvése borzongatóan szép színházi élményét. Mégis: hibáival együtt jó színházat láttunk az újkeresés, az amatőr—hivatásos együttműködés imponáló következetességével. Wallinger Endre Régi ismerőseink közé tartozik a népszerű budapesti balett-táncos házaspár, Bán Teodóra és Keveházi Gábor. Évről évre visszatérnek a Pécsi Nyári Színház előadásaira, annak ellenére is, hogy egész évben színpadon vannak, külföldi vendégszereplésre járnak. Nyárra is csak két hét pihenést engedélyeznek majd maguknak, de előbb a nyári színház után még Róma várja őket. — Keveházi Gábor különösen sokat utazik. Merre járt az utóbbi időben? Fel lehet-e sorolni egyáltalán? — Az Operában kétszáz előadást táncoltam végig, háromszor szerepeltem Japánban, ahol egy nemzetközi versenyen második lettem. Kubában, Franciaországban, Olaszországban javarészt koncertműsorokban léptem föl és nemrégiben a müncheni nemzetközi gálaesten. — Nem ártalmas ez a sok fellépés? — Olyan rövid a táncos pálya, annyira tiszavirágéletű, hogy minden percét ki kell használni a színpadon való létnek. Természetesen csak annyit legyen színpadon egy táncos, hogy ez saját színvonala rovására ne menjen, hanem maradjon idő a fejlődést előkészítő gyakorlásra, pihenésre is. Úgy érzem eddig sikerült megtalálnom a helyes arányokat. Huszonhét éves vagyok, technikailag nem nagyon hiszem, hogy tovább tudok fejlődni, de művészileg igen, hiszen ennek nincs korhatára. Még kilencvenéves korban is lehetséges az érzelmi fejlődés — válaszolja Keveházi Gábor, kinek művészetét méltán ismerik el szerte a világban. Közben Dóra is megérkezik a próbáról, s elmondja, hogy elég fárasztó, de eredményes is volt az elmúlt évad a számára: — Különösen a Bejárt koreográfiájára készült darab és a Balanchine-estből az Apolló című balettmü emlékezetes nekem. De szinte mindennap táncoltam valamelyik darabban, úgy hogy gyakorlatilag reggeltől estig bent voltunk az Operában. Utána futás haza a kislányunkhoz. — Emellett, úgy tudom, önök önálló koreográfiakészi- tésre is vállalkoztak, ilyen a már látott Bolero is. Terveznek-e további koreográfiákat? — Novemberben a pécsi közönség is megismerkedhet újabb önálló munkánkkal, ugyanis a Pécsi Balett számára készítünk egy estet, amelyben mi egy lépést sem táncolunk, hanem mi írjuk a koreográfiáját. Nagyor örülünk ennek a lehetőségnek, mert erre másutt nem nyílna mód, holott nagyon nagy szükség lenne ró, hogy fiatalok is szóhoz jussanak, jó értelemben kísérletezhessenek ezen a területen. Mi úgy érezzük, sok mondanivaló és óriási lépésanyag halmozódott fel bennünk, amit érdemes átadni. Újfajta színházat szeretnénk csinálni, amelyben vállaljuk a látvány nyújtását és a szórakoztatást is. A balett is elfordult egy kicsit a közönségtől, átfordult önimádatba, ami mindenképpen helytelen. S ami még igen fontos: a klasszikus balett alapjait nem szabad mellőzni! Azok az ún. modern együttesek, amelyek teljesen lemondtak róla, egy idő után megtorpantak. Jellemző, ami 1980-ban a nemzetközi versenyeken is látható volt, hogy a világ balettművészete visszakanyarodott a klasszikus alapokhoz, a klasszikus baletthez. Természetesen a modern és a klasszikus nem üti egymást, ha jól illesztik őket együvé. Ahogy Alonso is mondta, mindegy hogy mit és hogyan írnak meg, csak jó legyen a mű! Mi is ennek szellemében szeretnénk alkotni, dolgozni, táncolni — mondta búcsúzóul mindkettőjük nevében Keveházi Gábor. Barlahidai Andrea Nyári (kéz-) táncszínház Állati dolgok. A szerelmes béka... Fotó: Cseri Bóbita-show a Csontváry-udvarban A Pécsi Nyári Színház állandó vendége a Bóbita Bábegyüttes. Azt hiszem, a puszta tény regisztrálása önmagában is sok mindent elmond: Pécs mű. vészi életének a bábművészet szerves része, és reprezentáns együttesünk a profilját alapvetően meghatározó kézpantomim stílussal szervesen beépül a Pécsi Nyári Színház táncok fémjelezte arculatába. Az elmúlt évek filozófikusabb gondolatot hordozó programjai után a most bemutatott műsor fölelevenítette azt a könnyedebb hangvétele ellenére is mindig gondolatgazdag, parodisztikus, kesernyés fintorokkal tarkított, zenére épülő; a zene nyelvét kézmozgásra lefordító bábjátékot, amely az együttes indulását jellemezte, és első sikereinek kovácsa volt. • Elsőként Ravel Bolero-jára táncolt(?l) „revűkép kezekkel" műfajú jelenetet láthattunk. Kós Lajos koreográfiája híven követte a zenemű monotonításá. ban is felfelé építkező vonulatát a vizuális élmény dimenziójával is megajándékozva a nézőt. Ezt lettek volna hivatottak hangsúlyozni az op-art és konstruktivista jegyeket hordozó diszletelemek. Sajnos ezek sem a zenemű, sem a kézpantomim vonulatához nem idomultak — szín. és formavilágukban egymáshoz sem. Emellett világítási vagy(és) szzíndinamikai problémák miatt az egyes motívumokat hordozó kezek időnként belevesztek a háttérbe. A műsor második felében „állati dolgok" következtek. A könnyűzene nehezebb fajsúlyú, mindig szívesen hallgatott darabjai szólaltak meg Bréhm természetrajzát is túlhaladó fantáziával tobzódó állatsereglet „tolmácsolásában". A bábjáték hagyományosan direkt eszközeivel, a harsányságot művészi hatásként használva elevenedtek meg komikumban pácolt minitragédiák, s állati mivoltukban az emberi jellemek teljes tárházát hordozó figurák. Két példa csak: — a kutyakórus egyszerre tudott tökéletesen „ku- tyálkodni” s ugyanakkor az „énekes morál" színfal mögötti intim dolgaiba is betekintést nyújtott; a Boney M-paródia gilisztafigurája és halai „maszkjukkal” tulajdonképpen már mindent el is mondtak önmagukról. A bábokról külön kell megemlékeznünk: Harmat Mária, Tresz Zsuzsanna, Eiter István, Pál Zoltán és Kós Lajos munkái. A műfaj lényegéből következően meghatározó szerepük van, s ennek maradéktalanul meg is feleltek. A felhasznált anyagok (műanyagkannától a für- dőszobaszőnyeqig) már önmagukban is jellemformáló erejűek. A kesztyűbábok után meg. jelentek a zoknibábok, a kézpantomim „továbbfejlődött" lábfej-pantomimmá. Kós Lajos a jelenetek során a bábművészet technikájának is széles skáláját játszotta végig; az együttes tagjainak tudását dicséri néhány bonyolult megoldás (pl. lábfej-sztriptíz). Az estnek ez a része a bábmművészet örök, mindig is meghatározó jegyeire épült, azt modern tartalmi, formai elemekkel újítva fel bizonyítva a pécsi Bóbita kvalitá. sait. Szilárd István