Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)

1980-07-27 / 205. szám

DN HÉTVÉGE 8. MŰVÉSZET 1980. JÚLIUS 27. Zinida, a Briquet cirkusz oroszlánszelídítője szinte önkí­vületben támolyog le a lép­csőn. A porondról jön, o szeme furcsán csillog. Hatalmas kesz­tyűit, ostorát ledobja, reszket a sokktól s ezt sikoltja: „Lát­játok?! Szeretnek az oroszlán­jaim! ..." Hátborzongató értelmetlenül vakmerő műsoron kívüli számot produkált, roncsolt élete, meg­tiport szerelme minden keserű­ségével provokálva az életve­szélyt. Az artisták tömege döb­benten rámered, körülveszik, Briquet papa őrjöng: „Meg vagy őrülve?! Ezt nem lehet csinálni!... De sikerült!... De minek?... Királynői tartása megroggyan, didereg, foga megkoccan a konyakospohá­ron. Kezdődő idegroham. A Pécsi Nyári Színház egyik kimagasló prózai alakításának egy megragadó pillanatát idéz­tem fel. Több közül az egyiket, amikor sok minden eszembe jutott Sólyom Katalinról eddigi életútjában. Jószerével mindaz, amit tudok róla, aminek utána­néztem, amiről beszélgettünk színművészi pálya, szerepek, és az őszinteség ürügyén, amit ta­lán a legfontosabbnak tekint a művészi alkotómunkában. Őszinteség, tisztaság, egyszerű­ség. Az életben is, de a művé­szetben még inkább. Egy mon­data különösképp megraga­dott: „Lehet valakiben kiváló mesterségbeli tudás, de ha nem belülről jön az, amit csi­nál, akkor minek . . . Persze a kettő együtt az igazi: szív és tudás ..." Nehezen tudnám elképzelni, hogy bármit — szerepet, gyer­mekműsort, interjút, gyerekne­velést vagy tanulást — enélkül végezne. Most éppen tanul a sok egyéb mellett. A főiskola levelező tagozatán végzi a színházelmélet szakot. Most másodéves. És újabb képek villannak fel bennem. Sólyom Katalin a me­sepódiumon, gyerekek között. Vagy az Egyetemi Színpad po­litikai kabaréjában, a hatvanas években. Karnyóné... A tv- adásban láttam, így is máig emlékezetes. Zágrábban a diákszínházak fesztiválján át­veszi érte a legjobb női alakí­tás díját. Szabó István Apa c. filmjében főszerepet kap: a film az 1967-es moszkvai film- fesztiválon nagydíjat nyer. És több, mint egy évtized Pé­csett, jobbára csöndes alig-sze- repekben a színpadon — s újabb és újabb gyermekműso­rok fényében a pódiumon. Mind egy-egy riporttéma lehet­ne. De kezdjük az elején. Neve a hatvanas évek dere­kán tűnt fel az újságokban. A hajdani nagyszerű Universitas (Eqyetemi Színpad) együtte­sében sokan fölfigyeltek az ér­dekes arcú, vékony, furcsa, re­kedtes hangú fiatal amatőr színjátszólányra, akinek nyug­talan, vibráló egyénisége ma is átforrósítja a színpad légkö­rét, ha megfelelő szerephez jut. Akkortájt végzi az ELTE ké­mia—fizika szakát. Majd kö­zépiskolai tanári oklevelével mégsem megy el tanítani. Kö­tetlenebb életformára vágyik, ahol semmi nem korlátozza hobbinak tekintett nagy sze­relmében, az amatőr színját­szásban. A Gondolat Kiadó természettudományi szerkesztő­ségében lektor négy évig. Dol­gozik és játszik. Yerma, Kar­nyóné; filmszerepek: Álmodo­zások kora, Apa és sok más szép feladat, miközben vers­műsorokkal is szerepel. Valami mást, valami többet szeretne a pódiumtól. Azt, hogy moz­galmasabb legyen. „Mert hol van előin/a az, hogy a pódiu-, mon csak vigyázz-állásban vagy legalábbis nyugodtan áll­va lehet előadni akár verset, akár sanzont..." — nyilatkoz­ta ekkor egy rádióriportban, már Pécsett (1968), hiszen egy ponton mégis választania kel­lett. Pécsre hívták — s ő jött... „A pécsi gyermekszinháznak köszönhetem, hogy megismer­tem és megszerettem a gyere­keket — vallja ma is. — Mind­annyiszor meghatott, hogy nem szégyellik kimutatni az érzel­meiket, a szeretetüket . . x A Fuzsitus Pál és a Twist Olivér után így születtek meg sorra a gyermekműsorok. Elő­ször a Mesebál, majd a Csip­kefa, a Szinország s legutóbb a Szélkiáltó együttessel a Cso­dák és furcsaságok. Műsorait hangyaszorgalmú gyűjtő- és kemény önfegyelmű szerkesztői munka előzte meg. Sikersoro­zata szinte példa nélküli él­mény gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt, ha csak egyszer hal­lott bárki is valamit a sorozat­ból. Mi a titka? „Nem akartam semmiféle csodát művelni. Egyetlen célom volt, hogy együtt szórakozva a gyerekekkel megszerettessem velük a színházat, az irodal­mat .. . Nem szinész voltam, hanem játszótárs" — mondta. A „színész-játszótárs" Sólyom Kati a gyerekek szeretete és el­ismerése mellé az idén hivata­los állami jutalmat is kapott: az Állami Ifjúsági Bizottság If­júsági díjjal tüntette ki. (Az­óta megszületett legújabb mű­sora a Szélkiáltó együttessel: Köztetek éltem címmel, egy Jó­zsef Attila-est. Ez már nem gyerekeknek szól — József At­tilát új, kevésbé ismert oldalá­ról mutatja be). S mindehhez hozzátenném, amit egyszer már leírtam a Mesebál kap­csán, 8 évvel ezelőtt: „Tit­ka, ha van ennek a sikernek — mely lassan bejárja az orszá­got —, az az előadóművész egyéniségében és a gyermek személyiségét példásan tisztelő emberségében rejlik.” Tartom ezt ma is, kiszéle­sítve a gondolatot általában a i.ézőre, a közönségre. Sólyom Katalin tiszteli az embereket, amikor felkészülten és átgon­doltan kimunkálja egy-egy drá­mai személy alakját. Legyen az a Macskajáték Egérkéje: a Sü­ket Mina-néni a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ben; Angus- tias, a legöregebb lány a Ber­nardo házából, a perverz Léni Kafka Perében vagy akár a részeges állomásfőnökné, Biri, Illyés Gyula Homokzsákjából. S teszi mindezt kivételes ér­zékkel a groteszk iránt, amit jó másfél évtizeddel a Karnyóné után egy fiatal rendező (aki a Karnyóné idején kisiskolás le­hetett) megérzett benne, s sze­rencsésen ráosztotta nemrég a Smürc anyaszerepét. S kivételes érzékkel — mint legutóbb is meggyőzött erről — az emberi drámák iránt. Zinida fáradtan, összetörtén, a csituló idegroham után gör- nyedten ül. A műlovarnő átka­rolja, s lassan, élete kereszt­jével a vállán lépkednek jobb­ra el . .. Sztanyiszlavszkij vala­hol szemléletesen írja le a szo­morú ember tartását. Ez jutott eszembe, amikor eltűntek a kis ajtó mögött. Egy mély sóhaj — s vissza­zökken a színpadi valóságból az életbe. S már mosolyog is, bizonyára úgy, ahogy az ele­gáns presszóban láttam, ahol beszélgettünk, mikor két kis­gyereke beviharzott az ajtón. „Még sose láttak presszóban ülni, ez most szenzáció..." — magyarázta, miközben a két gyerek körbejárta a helyiséget, mindent megnéztek, azután in­dultak tovább sétálni az ap­jukkal. Wallinger Endre Évtizedes munka eredményeként Kerámia művészetünk mai helyzete Jegyzetek a VI. országos kerámíabiennáléről A Széchenyi téri Pécsi Galériában július 6-án nyílt meg a VI. orszá­gos kerámiabiennálé. Rend­hagyó módon már elöljáróban leszögezhetjük, hogy végül is beért az évtizedes munka és • sok-sok fáradozás. A rendező- szervek kitartó és szívósságot igénylő ügyszeretetének — me­lyet elsődlegesen a modern magyar kerámia együttes be­mutatására irányuló szándék vezéreit —, valamint az alkotó- műhelyekben kiteljesült művészi programoknak együttes ered­ménye ez a jól sikerült kiállí­tás. Elmondható az is sommá­san, hogy a keramikusok orszá­gos seregszemléje átfogó képet nyújt a szakma egészéről. Egy­értelműen, tisztán és világosan mutatja be mai kerámiaművé­szetünket, annak számos árnya­latát, fő irányait, hullámhe­gyeit és hullámvölgyeit egyaránt. Vagyis híven tükrözi a jelen helyzetet. Az elmúlt évek során számos bírálat érte a keramikusokat. Ez egyenesen abból eredezett, hogy a ténylegesen megcson­tosodott hazai helyzetet álta­lánosítva csak a felszíni jelen­ségek váltak kitapinthatóvá. Tény és való, az ismert művé­szek közül sokan megrekedtek fejlődésükben, „manírossá" váltak. Közben azonban felnőtt egy friss szemléletű újabb nemzedék. Vállvetve a meg­újulni kész középgenerációval ez az új had jelentős alkotó- műhelyeket alakított ki, izgal­mas kísérletezésekbe fogott és közös erőfeszítésük eredménye­ként megváltoztatták a mai ke­rámia egész arculatát. Ezt a frontáttörést tükrözi ez a kiál­lítás. Nemzetközi díjak egész sora jelzi közben megújhodott kerá­miaművészetünk külföldi elis­mertetését. Schrammel Imre: Sopot, 1969; Vallauris, 1971; Calgary, 1973; Faenza, ' 1974; Csekovszk y Árpád: Vallauris, 1970 és 1974; Janáky Viktor: Vallauris, 1972, 1974, 1976; Or- tutay Tamás: Faenza, 1972 és 1973; Polgár Ildikó: Faenza, 1978; Orbán Katalin: Faenza, 1979. A mostani első díjas Benkő Ilona az idén Faenzá- ban is nagydíjat kapott, a kü­löndíjas Szekeres Károly pedig Vallauris-ban aranyérmet. A rangos díjak láttán már-már azt hinnők, minden rendben van a mai magyar kerámiá­ban. Ez részben igaz is. Meg­állapítható — ez a kiállítás is igazolja az állítást —, hogy az időleges megtorpanás után új­ra egy felfelé ívelő szakasz kö­vetkezik. A keramikusok tehet­ségét és lelkesedését ismerve ez nem tűnik véletlenszerűnek, sem pedig időlegesnek. Érvé­nyesülnek azonban negatív ten­denciák is, vannak olyan visz- szahúzó erők, nemegyszer ép­pen a szakmai vezetés befo­tfr f ’ Ki SNA P. Benkő Mono: Kötözött forma lyásával felerősödve, melyek késleltetik a tehetségek kibon­takozását, akadályozzák érvé­nyesülésüket. Még magát a biennálé létjogosultságát is megerdőjelezték egyesek a köz­ismert - s azóta szerencsésen megoldódott - pécsi terem­gondok ürügyén./Á helyi (pé­csi) szervezésű biennálét el akarták sorvasztani, más váro­sokba áttelepíteni ... A rende­Schrammel Imre: Lábnyom zőszervek akaratán azonban megbukott ez a szándék, mert még a. múlt évben indított kecskeméti ipari kerámia- és üvegbiennálé sem tudta jelen­tősen megosztani az erőket. A kerámia egészének lehető leg­teljesebb bemutatása erős érv­nek bizonyult. A műfaj mester­kélt és erőltetett megosztása semmiképpen sem indokolt, ugyanis egyértelmű, hogy nem szolgálhat jó célokat. (Legfel­jebb újabb díjak kifizetésére teremt lehetőséget. A sokféle díj azonban értelemszerűen csak devalvál, nem igazi len­dítőerő.) Két egyenlő I. díj, valamint két ugyancsak egyenlő II. díj, továbbá számos különdíj kiosz­tására került sor az idén. A dí­jak számának felduzzasztása azonban nem mindig valós ér­tékmérő, sokkal inkább a zsűri kompromisszumának eredmé­nye . . . Schrammel Imre nem hagyo­mányos — sem nem dísztárgy, sem nem használati, funkcio­nális kerámia — kiállítási tár­gya (de jószerivel tárgynak sem nevezhető) azt a gesztust idézi, amint az ember nyomot hagy maga után. Egy jelet: a lába nyomát a képlékeny, jól formálható anyagban. Jelet, mely egyértelműen felismerhető és egyúttal jellemző emberi nyom. Az anyag felfogja és megőrzi a véletlen gesztus in­dulatát is. Megszáradva, tűz­ben kiégve, megkeményedve pedig megőrzi a mozdulatot, a mozgást magát — tehát az embert — az örökkévalóság számára. Óhatatlanul is a nagy felfedezések őszinte öröme, az egyszeri pillanat egyetemessé válásának rendkívülisége sűrű­södik Schrammel két vörösre égett samott Lábnyomában. Ez nem valami polgárpukkasztó „geg", sokkal inkább felsejlik az emberben az elsőként a Holdra lépő ember tévéközve­títette lábnyoma, vagy akár a Sixtusi kápolna Ember terem­tésének kézérintése! Szimboli­kus erejű az anyag alakítha- tóságának ez az ősi nagy gesz­tusa. Schrammel térben és idő­ben a mélybe hatol, hogy az anyagban rejlő eredendő tu­lajdonságokat megismerje és azt a kifejezés szolgálatába állítsa. A másik I. díjas, P. Benkő Ilona is az anyagban rejlő le­hetőségeket vallatja.. Vágott, kötözött formái csak részben követik az akaratlagos mozdu­lat szándékát. Kemencén kívüli redukcióval ui. a fémoxid sajá­tosan véletlenszerűvé válik. A felület helyenként irizáló csillo­gása, tompa, nyers színvilága egyenrangú kompozíciós elem­mé válik sorozatain. A két II. díjas közül Polgár Ildikó az anyagszerűség hatá­rait már-már túllépve, megté­vesztően „élethű" csendélete­ket állított ki. A különböző anyagok egyneművé válnak ugyan, ezzel egyidejűleg azon­ban megtartják saját külső formai tulajdonságaikat is. Az ókori görög Zeuxisról maradt fenn az az állítólagos mondás (a képei sajnos nem), hogy a darazsak is rászálltak festett szőlőfürtjeire. Polgár Ildikó por­celán pszeudóinak láttán is szinte kísértésbe esik az ember, hogy belenyúljon a csendélet­be, kézbe vegye az arcképes igazolványt, belelapozzon a Dunántúli Naplóba, vagy akár rágyújtson egy füstszűrös ciga­rettára. A dolgok mélyén azon­ban e játékosnak tűnő ötleten - a megtévesztő hasonlatossá­gon — túlmenően az a felisme­rés rejtezik, hogy a valóságok vagy vélt valóságok ugyanis alakíthatók, manipulálhatók. A netúra a művész kezében csak eszköz, a kifejezés az el­sődleges. A mondanivaló. De nem az irodalmi értelemben vett történés formájában, mi­ként azt vulgár tanok oly hév­vel hirdették, hanem áttétele­sen. Pázmándi Antal a másik II. díjas is az anyag belső tu­lajdonságaival viaskodik. Az ogyag természetével ellentétes­nek vélt fémformák raszterei­vel a gömbölyített formák kontrasztját ütközteti nagymé­retű samottplasztikáin. Polgár Ildikó: Emlék szüleimnek III. A 72 művész közül csak né­hány jellemzőt lehet ezen írás keretében kiemelni. Annak fenntartásával, hogy jóval na­gyobb számban vannak a név szerint is említetteken kívül azok, akikre feltétlenül érde­mes odafigyelni. Azt sem taga­dom, hogy e válogatás szubjek­tív, de hiszen minden objektív szándékú vélekedés, kritika vagy értékelés óhatatlanul is magában hordozza a szubjek­tum elfogultságát. Elsőnek a különdíjas Orbán Katalin munkáit kell az útkere­ső, kísérletező művészek közül kiemelni. Képeket állított ki, in­tim jellegű és méretű „mintha" képeket. Első pillantásra bi­zony elhisszük a keretet, meg mindent, aztán lassacskán rá­jövünk a turpisságra. Nem fa és vászon és olaj volt az esz­köze, hanem öntött, mázas és természetesen tűzben kiégett fajansz az,» amit oly megté­vesztő módon tálalt a művész. Az attitűd hasonlít Polgár Ildi­kó munkáihoz, a módszer pe­dig visszavezethető akár a né­hai jó Zsolnay Vilmos híres kí­sérleti fajanszképeire, melyek a kor ízlését tükrözve „élethű" tájakat idéznek. A lényeg azon­ban a technikai megoldás bravúrja. Kádasi Éva is az anyagban benne rejlő tulajdonságokat kutatja figyelemre méltó ered­ménnyel. Vásárhelyi Emese, a Herendi Porcelángyár tervezője pedig rokokó bájfigurák he­lyett a porcelán új lehetőségeit keresi. Lőrincz Gyula a tiszta, egzakt alakítás formai variációt munkálta ki rendkívül igényes mívességgel. Németh János a fazekashagyományon alapuló korongolt-stilizált népi motívu­mok ismételt felhasználásával alkotott újból emlékezetesen maradandót. Nagy nyeresége, érdeme a kiállításnak, hogy a készletek és a falburkolatok nem szorultak ki teljesen Kecs­kemét ürügyén a pécsi bien- náléról sem. Az előbbiben Probstnér Jánosnak a Kiskun­sági Nemzeti Park vendégháza és étterme részére tervezett, az étkezés valamennyi fázisát ki­elégítő, antropomorfizáló aszta­li készlete az idei biennálé egyik kiemelkedő teljesítménye. A másikra a fiatal pécsi B. Fü­zesi Zsuzsa két falburkolata a jó példa. V égezetül Fekete László Áruajánlata kívánkozik e rövid beszámoló vé­gére. A szakma fonákságai ke­rülnek itt pellengérre, vásári ízű tálalásban, őszinte humor­ral, szakmabeli . öniróniával, fantáziadús ötletgazdagságban. A VI. országos kerámia- biennálét Mendöl Zsuzsa mű­vészettörténész rendezte. A kul­turált és ízléses tálalás nagy­ban hozzájárult ahhoz, hogy az összbenyomás kedvező ké­pet nyújt a magyar kerámia egészéről. Romváry Ferenc MŰVÉSZ ARCOK Sólyom Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents