Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)
1980-07-13 / 191. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM 1980. JULIUS 13. Pentti Hellökoski: Ló Shakespeare-balettek a Szabadtéri láncszínen Rómeó és Júlia - Otelló A z idei szabadtéri táncbemutatók alapját Shakespeare két műve adta: a Rómeó és Júlia Tóth Sándor, az Otelló pedig Eck Imre koreográfiájával került bemutatásra. A július 2-án bemutatott Rómeó és Júlia táncjáték (rendező: Sík Ferenc) két fő elemre épült: táncra és prózára. Elképzelések szerint a cselekményt táncosok és prózai színészek voltak hivatottak közvetíteni. A biztatónak ígérkező elképzelés nem váltotta be teljes mértékben a hozzáfűzött reményeket, aminek az oka érzésünk szerint elsősorban a prózai részekben keresendő. A Bregyán Péter által megjelenített Rómeó mentes volt minden „klasszikus portól", magatartása közelebb állt mai fiataljaink negatív jelzővel illetett rétegeihez. Nem .kérjük számon a romantikus, széles gesztusokkal, pátosszal teli Rómeót, de olyan alakítást vártunk, amelyik valahol eközött és az erkélyre felsziszegő Rómeó között lett volna. Ugyancsak a prózai előadás hiányossága, hogy a jelenetek többsége a humor felé tolódott el. Nemcsak a dadus — Vári Éva — játszott feladata szerint e kategóriában, hanem — ami már különösen kirívó volt — Faludy László is Montague szerepében. Júlia alakjában meghívott vendégként a tehetséges Tóth Enikő főiskolai hallgató közelebb állt a Shakes- peare-i Júliához és tóncbéli alteregójához, de kettejük egysége sem volt elég ahhoz, hogy a drámai súlyt helyreállítsák. A jól sikerült, már-már a puritánságig egyszerű, csupán az építészeti vázat művészién felhasználó díszlet — Vata Emil terve — képes lett volna a jelenetek közötti gyors színváltásra. Hisz egyetlen elem — a kút eltávolításával a veronai utca bálteremmé vált, vagy éppen Lőrinc barát kolostori szobájává, később a kriptává. Ennek ellenére a sok szünet darabossá tette az előadást. Szinte éreztük a hiányát az unalmas, üres szünetekben a zenének, amely mint átvezetés drámai, hangulati előkészítő szerepet tölthetett volna be. A bemutató sikerét a főszerepet játszó balett biztosította. A táncban Rómeó Rómeó volt, Júlia is szinkronban volt prózai társával. A romantikus balett elegáns, finom alakzatait láthattuk és élvezhettük, amelyek kifejezték az örök ifjúság érzelmeit anélkül, hogy „modernizálva" lettek volna. Rómeó és Júlia szerepét Sólymos Pál és Zarnóczai Gizella táncolta, mindketten modorosságtól mentes, átélt költői táncokban fejezték ki a dráma hőseinek érzelemvilágát. Zarnóczai könnyedsége, nyitott pózainak szépsége szinte betöltötte a színpadot. A két kitűnő táncoshoz zárkózott föl a többi szereplő is, akik közül ki kell emelni Körmendy Lászlót. Mindig bizonyítja táncos elhivatottságát, minden mozdulata élet, lendület, ritmus, levegői forrósító temperamentum. Tánca remekül ábrázolta Tybalt lényegét, szólója mégis kivált a mű egészéből. A tánc kiváló, önállóan is megállja helyét a táncszínpadon, csupán ebben a báli miliőben tűnt kissé stílustörőnek. Elsősorban a romantikus táncmozgástól eltérő kifejezésmódja miatt. Hozzájárult ehhez a zene is, ameiy Csajkovszkij zenéjétől távol álló dobszólót alkalmazott kíséretül. A zene Károly Róbert összeállítása alapján különböző Csajkovszkij-művek szerencsés ötvözete volt. Nem akart többet, mint ami itt a hivotása volt: hangulati támasza, érzelmi háttere lenni a drámának. A Pécsi Filharmonikus Zenekar előadásában hallottuk a balettigényeket jól ismerő karmester, Nagy Ferenc vezényletével. Gombár Judit jelmeztervező remek munkája méltán járult hozzá a sikerhez. Kosztümjei amellett, hogy szépek, reprezentatívak, logikus felépítésűek is. Színegységekben kapcsolta egymáshoz a két csolád tagjait és híveit anélkül, hogy jelmezei színszegények lettek volna. * * „Uram, vigyázz, hogy féltékeny ne légy” — ez o központi gondolata az 5-én bemutatásra került bolettdrámának, melynek kísérőzenéje Verdi hasonló című operája volt oratorlkus előadásban. Az eredetileg meseként megjelent történetet Shakespeare dolgozta föl és tette halhatatlanná drámájábon, majd ennek alapján Verdi alkotta meg az operairodalom, és saját művészetének is egyik kimagasló zenedrámáját. A címadó Otelló személyének alakja a stíluskorszak ízlése szerint változott, Verdi a romantikus, érzelmektől túlfűtött Otelló alakját mintázta meg zenéjében, kevés helyet adva a bölcs, megfontolt, nemes hadvezérnek. Ezt a jellemvonást a színész, az énekes a játéka révén juttathatja kifejezésre. A bemutatott bolettben a Verdi-féle Otelló-alakot kaptuk, a romantikus hőst, aki — a tánca szerint — kevésbé tudta adni a józan ítélőképességű, okos mórt, helyette az érzelmektől túlfűtött szerelmes, vagy a józanságát elvesztő, vad dühtől hajtott féltékeny Otelló állt előttünk. Kevehózi Gábor, az Operaház szólótáncosa jelenítette meg a hőst kitűnő technikai adottságainak és képességeinek bemutatásával. Talán éppen e kiváló képességekre való koreografálás adta azt, hogy szerelmi tánca is olyan vagy nagyon hasonló elemekre épült, mint a józanságát vesztett boszúálló mór lánca. Desdemono megszemélyesítője Paronai Magdolna volt. A romantikus táncelemeket felhasználó koreográfiát remek stílusérzékkel kelti életre. Nem- csok az ún. „talpra leszálló” modernebb táncban biztos a tánctudása, de nagyszerű spicc-technikájával, légies mozdulataival egészében véve könnyed, boldog — és naiv — Desdemonát varázsolt elénk. A dráma igazi főszereplője az intrikus Jágó - Hetényi János. Fölényes, hajlékony mozdulatrendszerbe foglalt tánca érzékeltette minden cselszövésének sikere feletti örömét, intrikáinak telitalálatait, amiket táncával együtt beszédes arcjátékkal is kísért. Hasonlóképpen sikerült a bolond alakja - Bretus Mária tánca - akirek személye nemcsak belesimul a drámába, hanem egy ponton nagyon fontos drámai funkciói kap, holott sem Shakespeare- nél, sem Verdinél nem szerepel ilyen súllyal. Bretus Máriától ismét egy remek karakteralakítás ez. összességében nagyon szép előadás volt az Otelló új táncjáték-feldolgozása. Koreográfusa Eck Imre felhasználta a tőle ritkán látható romantikus balettelemeket, és bizonyította, hogy ebben a stílusban is képes szépet alkotni, ezenfelül táncosok is vannak hozzá, akik elképzelését megvalósítják. A baletthez alapul vett Ver- di-operát is a Pécsi Filharmonikus Zenekar szólaltatta meg. A budapesti Operoház hangversenykórusa működött közre Nagy Ferenc karmester vezényletével. A zenekar és a mű igazi ismerőjeként vezette az együttest, így kaptunk a balett mellett zenei élményt is. Hozzájárultak ehhez a szólisták is: Horváth József (Otelló), Vághelyi Gábor (Jágó), Bándi János (Cassio), Misura Zsuzsa (Desdemona), Tihanyi Éva (Emília) és Marczis Demeter (Lodovico). A díszlet — fából ácsolt várbelső — többterűsége, az emelvények jó lehetőséget adtak a tánckar, a szólisták elhelyezésére. Ezáltal a központi cselekmény támogatóivá váltak, látható „esemény-mögötti" hátteret képeztek. A látványosságot emelte még a tánckar sokszínű jelmeze, éles ellentétben Otelló és Desdemona fehérségével, avagy a fekete jelmezű Jógával és Emíliával (Bán Teodora). E két bemutató — ha voltak is tévedések, szubjektív félreértések - biztató kép a jövőre nézve, és hisszük, hogy a nyári színház a továbbiakban is élvezetes, szép, tartalmas előadásokkal várja a nézőket. Fónay Zsuzsa Marsaiké Péter: Egy kép az Álmodtam című képsorból FOTÓKIÁLLÍTÁS Pécs-Lahti 80 Akseli Gallen Kallela Kuller- vo átkozódása című festményén félmeztelen, mezítlábas alakot láthatunk, amint ledőlt fatörzsek között egy ritkás erdőben áll, ökölbezárt kézzel. A finnek legnagyobb festője ezzel a képével alighanem meghatározó jeggyel látta el a finn ábrázoló művészeteket, így a festészethez sok szálon kötődő fotóművészetet is. Erről győződhetünk meg a Pécsi Galéria Színház téri kiállítótermében látható Pécs- Lahti '80 című fotókiállítás finn anyagának láttán. A képek zöme az ember és a természet — Finnországban különösen erőteljes — kapcsolatát mutatja be különféle nézőpontokból. Tematikailag ez a kör a társadalom és a természet viszonyáig tágul: meglepő, hogy ellentétben a pécsi anyaggal, a finn képeken milyen kevés az emberi alak, milyen kevés jelenik meg a finn életből, társadalmi valóságból. Ennek nyilvánvalóan nem a finnek ilyen irányú közömbössége az oka, hanem talán az, hogy a természeti környezet náluk még sokkal meghatározóbb tényező, mint nálunk. Míg az ő képeiken o természet dicsérete, árnyalt értékelése kap hangsúlyt, a magyar fotósok a természet veszélyeztetése, elvesztése fölötti bánatuknak, ag. godalmuknak adnak hangot. Jól rímelnek ezek a képi úton megragadott és rögzített gondolatok egymással, mint ugyanannak a gondolatkörnek a színe és visszája. A finn természetfotók technikailag magas színvonalat képviselnek, furcsa érzés látni, hogy ugyanazt a témát hányféle nézőpontból, hányféle technika alkalmazásával lehet egyenletesen magas színvonalon ábrázolni. Meg kell azonban jegyezni, hogy itt nem felszínes viszonyokról, nem külszíni ábrázolásról van szó, hanem az ember és a természet — számunkra már-már idegennek tetsző - lényegi viszonyáról, a környezet és az ember kapcsolatának mélységeiről. Mindez különösen a díjazottak: Malus Hannu, Peltola Martti, Hellökoski Pentti és Kukkonen Aimo alkotásaiban látszik kézenfekvőnek. A műgond a novelliszti- kus témák ábrázolóira is jellemző, Maki Jármi öregasszonyának arcáról és környezetéről egy egész élet tanulságait gyűjthetjük egybe. A pécsi fotósok alkotásait ezzel szemben a tematikai, technikai sokszínűség jellemzi. A hagyományos akttól o modern fotografikáig szinte minden átmenet képviselteti magát ezen a tárlaton. Marsaiké Péter montázsai a környezet és az ember konfliktushelyzetének dilemmájával foglalkoznak: Kürti Mihály szociofotói valós társadalmi szi. tuációkat idéznek meg; P. Horváth Dezsőnek különösen a Folyam című képe már-már filozofikus mélységekbe irányítja a figyelmet groteszk gondolati asszociációs rendszerével. Az egész pécsi anyag legemlékezetesebb sorozatát Cseri László Gyűrt montázsok című sorozata képezi. A technikai bravúrt maradéktalanul a mondanivaló szolgálatába állító fotók szinte képzőművészeti hatást keltve, Csontváry időnkívüli varázsára emlékeztetőén messze túlnőnek önmagukon. A Pécs-Lahti '80 című fotó- kiállítást testvérvárosi kapcsolatainknak köszönhetjük. Idén ősszel ugyanezt a tárlatot a finn közönség is megtekintheti. Már sok emlékezetesen szép közös program valósult meg a két város kulturális együttműködésének keretében. A legjobban sikerült bemutatók sorába tartozik ez a kiállítás is, hiszen szinte teljes keresztmetszetét adja Pécs és Lahti igen nívós fotóművészetének. A magyar látogatók elégedetten, szép élménnyel gazdagodva távoznak o Színház téri galériából. Kívánjuk, hogy finn barátaink is ugyanezt érezzék majd Lahti- ban. Bebesi Károly
