Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-29 / 177. szám
1980. JÚNIUS 29. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9 Kun Ferenc Fél öt V égigsimít a hajón. Hosz- szú, vékony ujjai halk zizzenéssel tűnnek el a tincsek között. Fáradt. Ránéz az asztalra. Néhány elolvasásra váró könyv, végnélküli aktahalmaz, meg egy kitöltéstelen kérdőív. Túl sok teher ez egyetlen embernek. Nem vigasztalja, hogy másnak sincs kevesebb, őt a saját kimerültsége foglalkoztatja, mint ahogy a többiek is a maguk keresztjét cipelik, és őket sem tudja a másiknak az övéikhez hasonló problémája megnyugtatni. Felsóhajt. Bezzeg, ha már fél öt lenne. Addigra otthon lesz, maga mögött tudva a gondokat, néhány órára elfelejtkezve a bosszúságokról. Az órájára pillant. Három múlt tíz perccel. Még hússzor hatvan másodperc, és elindulhat hazafelé. De addig! A munkáját már ■ képtelen folytatni. Leteszi a tollat, elgondolkozva bámul ki az ablakon. Szinte érzi, még így, a csukott ablakon keresztül is, ahogyan a tavaszi szél egy kis friss levegőt próbál a betonkolosszusok közé préselni, de a városi bűz áthatolhatatlan faláról csalódottan pattan vissza. Lent, az utcán az embertömeg lankadatlanul hullámzik tovább, mindenki rohan c dolga után, vagy talán éppen az elől, és senkinek sem tűnik fel, hogy itt most történt valami. Pedig igenis történt. A civilizáció legyőzte, ismét maga alá gyűrte a természetet. De hát miért nem tűnik fel már valakinek, hogy ez a győzelem, mely napról napra megismétlődik, előbb-utóbb öngyilkosságba torkollik? összerázkódik. Képtelen gondolatok, ez a rettenetes kimerültség megőrjíti az embert. A mutató a faliórán olyan, mint egy csiga, még csak öt percet mászott előre. Még mindig nem állhat fel, még mindig itt kell ülnie. Bezzeg, ha már fél öt lenne. Persze, haza is kell jutnia előbb, szenvedni a tömött buszon, szívni a benzingőzt, köhögni a portól, megsüketülni a zajtól. De a tudat, hogy nemsokára fél öt, erőt ad, és átsegíti azon az órán is. Mennyivel könnyebb elviselni a rosszat, ha tudjuk, a végén vár ránk a jó. Ismét az órára néz, boldogan lélegzik fel. A táskájába csúsztatja a tollat, feláll, rendet csinál az íróasztalon. Felveszi a kabátját, megigazítja a sálat a nyakán, elindul, egyre a megnyugvást ígérő fél ötre gondolva, lemegy a lépcsőn, gépiesen köszön a kollégáknak, gépiesen áll a megállóba, gépiesen száll fel a buszra, gépiesen szidja a közlekedést, a sofőrt, a világot, már megint késik ez az átkozott jármű, fene ebbe a tömegbe, így egészen biztos, hogy nem lesz otthon fél ötkor, na végre leszállhat, lássuk az órát, persze megmondta, egy perc múlva fél öt, és még sehol sincs, de a feje bezzeg megfájdult, megdörzsöli égő halántékát, kitör a tömegből, lelép a járdáról. A teherautó ekkor gázolta el. Fél öt volt. S ok padot koptattam életemben, hol rövidebb, hol hosszabb ideig. Egyiken éveket töltöttem, mégis hamar elfeledkeztem róla, másikon csak órákat, mégis kitörölhetetlen az emlékezetemből. Mindahány közül a legfeledhetetlenebbek: az iskola- pcdok. Mennyit izgultam, unatkoztam, mennyit hevültem, dideregtem az iskolapadokban. Kényelmes egyik sem volt, de mindegyik kopott, tintafoltos, összefaragott. Négy évig ültem abban o pádban, amelybe legyalulha- tatlanul mélyre szívet véstek, abba pedig a büszke-ujjongó értesítést: „Cuci és Fidor jegyesek!" Valahányszor visszagondolok arra a padra, mindig megható, dóm, de az elérzékenyülésbe egy kis borzongás is vegyül. A meghatódás nyilván a páddal együtt fölidéződő hajdani önmagomnak szól. Lányos képű, szelíd, szőke, törékeny testű kamasz ül már oz idők végezetéig számomra azon a pádon, akit „Egér" néven szólítottak a társai. A borzongást, viszolygást valószínűleg a szigorúságot, ridegséget sugárzó fizimiskája kelti annak az összefaragott padnak. Van is oka morcosságra, hiszen annyi szégyenletes kötelességmulasztásnak, föl- háborító figyelmetlenségnek, or. cátlao pimaszságnak, oktalan dühnek, szánalmas siránkozásnak, durva röhejnek volt a tanúja, hogy csak behúzott nyak. kol lehet fölidézni. És részel volt ez a pad az iskola fegyelmező, kordába szorító, ritkán röptető, sokszor szárnyat szegő masinériájának, amely jaj de sokszor ütött fejbe, s ritkán nagyon ritkán simogatott. És mindig recsegett is ez az ócska pad, s hangosan, amikor szólítottak, és én ijedten ugrottam föl, s még hangosabban, amikor a megvetőn és gúnyosan harsogó „ülj le!” után visz- szarogytam az ülésre. Nyomasztóbb padok emlékét is őrzöm. Semmiféle meg'ható- dást sem érzek, inkább hideglelős rémület akasztja meg bennem még ma is a szulfát, amikor a különféle hivatalok és ha. tóságok ablaktalan előszobáinak, homályos folyosóinak alat. tomosan billegő, ijesztőn recse. gő padjaira gondolok vissza. Hányszor kuporogtam rajtuk órák hosszat, némán, moccanni sem merészelve, dideregve várakozván a sorsomat eldöntő határozatokra, amelyek mindig megfellebbezhetetlenül adták tudtomra, miért s mire vagyok alkalmatlan, méltatlan, mitől tanácsolnak, tiltanak el, miért fosztanak meg ettől-attól, miért zárnak ki innen-onnan. És gyönyörű padjaim is voltak. A legszebb minden bizony, nyal egy munkástelep hervadó, őszi parkjában állt, sűrű bokrok árnyékba rejtezve. A távolból zsolozsma mormolása hallatszik: könyörögj érettünk..., hallgass meg minket... A beton lábazatú, esőtől-hótól szürkére fakult, repedezett ülés- deszkájú ócska pádon a litániáról elszökött diák és diáklány váltja remegő ajkakkal az első csókot. Padok, Emlékek, titkok, örömök, bánatok, keservek, kínok és néha a boldogság őrzői. Az a fehér pad a szülőszoba előtt, a kórház folyosóján, amikor a feleségem kínlódó- boldogan várta, hogy beteljesedjék a csoda, a testéből sarjadó új élet születése. Ahol remegő gyomorral, égő türelmetlenséggel én is várva-vártam, hogy megláthassam végre a fiamat. Az a másik fehér pad, egy másik kórház, másik folyosóján, szemben az ajtóval, amely mögött az apám feküdt. Iszonyodva vártam, mikor nyílik az az ajtó. mikor lép ki rajta suhanó fehér köpenyben valaki, hogy suttogva közölje velem a megváltozhatatlant, amelytől hangosan felzokogok majd : elvégeztetett. .. Padok, Életem állandó kísérői, átkozottak, áldottak. Mind mozdulatlan, mind néma, legfeljebb érthetetlenül recseg. Emlékeimben mégis elevenen kavarognak, hangosan tanúskodnak. A jó padok, a vonatok padjai. Azok a régi, sárga fapadok. Vitték a tudományra só- várgó diákot a bölcsek csarnokaiba, vitték az egyenruhás sebesültet a frontról haza, vitték a meglett férfit a sokáig hiába sóvárgott találkára a fény városával. Láthatatlan, anyagtalan padjaim is vannak. Ezek borzasztóbbak, mint a valóságosak. Csalódott és könnyes, kiábrándult és keserű, dühös és vádló tekintetek ültetnek ezekre a lát. hatatlan padokra, és hiába minden kérés, könyörgés, tiltakozás, fogadkozás, esküvés, könyörtelenül az ülésre szegeznek ezek a tekintetek, ahol ezerszer nagyobb gyalázat ülni, mint akár a közszemlére ki. tett szégyenpadokon, s az itt kapott sebek sajgóbbak és nehezebben gyógyulok, mint a szégyenpadon kapott botütéf sek sérülései. És egy-két gyönyörű díszpadom is van ezek között a láthatatlan padok között: szerelmes asszony, rajongó gyermek, tiszta tekintete emel föl rájuk, talán érdemtelenül, méltatlanul is, mégis jólesik, büszkévé, boldoggá tesz. Az utóbbi években jóságos padokkal is találkozom. Mindig éppen akkor kerülnek elém, amikor már botladoznak lépteim, kalimpál a szívem, elakad a lélegzetem, támaszt keresőn nézek körül, mert szédülök, félek, hogy összeesem, és ekkor mindig, éppen elérhető közelségben felbukkan ai jóságos pad, barátságosan invitál, kínálja az ülését, támláját: gyere, pihenj meg rajtam, fújd ki magad, ne félj. nincs semmi baj, pár perc és rendbe jössz, mehetsz tovább. Mostanában egy virágmintás, festett padra gondolok a legtöbbet. Tapasztott padlatú, pin- gált falu, mestergerendás kis falusi házban áll, az utcára szolgáló ablak alatt. öreg anyóka üldögél rajta, bőráncú sötétkék szoknyában, fekete kötött ujjasban, fekete fejkendőben. Pápaszem az orrán, a gyorsan sötétedő alkonyaiban az ablakhoz hajolva olvas. Réz. szeggel kivert, csatos bibliát lapozgat. Amikor bedugom a fejemet az óvatosan nyitott, nyikorgó ajtón, kedvesen biztat, lépjek be, int, üljek le melléje. Jövök, drága Nagyika. Ott már az én helyem is azon a festett pádon, drága Nagyi- kám, ahol a kapcsos könyvvel az öledben találtunk Rád, ami. kor egy csöndes tavaszi estén örökre lehunytad a szemed. Homoródi József Padjaim A tettyei bemutató orosz szerzőjéről Leonyid Nyikolájevics Andrejev A Pécsi Nyári Színház műsorfüzete érdekesnek ígérkező zenés bemutatót kínál a nézőknek: Leonyid Andrejev Aki a pofonokat kapja c. drámájának feldolgozását musical formájában. Leonyid Nyikolájevics Andrejev (1871—1919) ragyogó stílusú, nálunk kevéssé ismert író a századforduló orosz irodalmának egyik kiemelkedő íróegyénisége. Sok vitát kavaró, ellentmondásos, de ugyanakkor vitathatatlan művészi értékeket is felsorakoztató elbeszéléseivel, drámáival már életében rendkívül nagy népszerűséget vívott ki magának — hazájában és külföldön egyaránt. A szá- zadeleji Magyarországon nem kisebb személyiségek kísérték figyelemmel írói pályájának alakulását, mint Ady Endre, Kosztolányi Dezső. Első jelentősebb művének megjelenése után (1898) Gorkij' felfedezettjeként vonul be az irodalmi életbe. Ekkor kezdődik kettejük egy- évtizedes, híres „barát—ellenfél" kapcsolata. Gorkij született tehetségnek, vérbeli írónak tartja. Életművét lehetetlen egyetlen irodalmi irányzat körébe sorolni. Több kritikus dekadensnek, szimbolistának vagy expresszionistának tartja, vannak, akik orosz egzisztencialistának nevezik. Iroda- lomkutatók kimutatták, hogy Andrejev művészete milyen hatással volt V. Majakovszkij, B. Brecht munkásságára, bizonyos vonatkozásban F. Kafka elődjeként is emlegetik. Ugyanakkor legszebb munkáiban a nagy orosz realisták hagyományainak humanista szellemű folytatója, s a dosztojevszkiji lélek- ábrázolás, a tolsztoji filozófia motívumai is feltűnnek alkotásaiban. Annak az orosz értelmiségi rétegnek a képviselője, amely kezdetben passzív humanista álláspontból üdvözli a forradalmat, később azonban egyre kevésbé érti meg és érzi ót a forradalom jelentőségét. Ingazodik, fél, kilátástalannak ítéli meg a jövőt. Sokáig hallgatott róla az irodalomtörténet, illetve hosszú ideig csak felszínes, művészi értékeit méltánytalanul perifériára szorító kritikák jelentek meg róla. Kezdeti realista hagyományokat követő elbeszéléseit filozofikus hangvételű, söté- tebb tónusú művek követik. Az emberi élet célját, az élet—halál problémáját, a hit, az értelem, az emberi érzések útjait, lehetőségeit kutatja sajátos stílusú, nagy hatású elbeszélések egész sorában. (A gondolat; Va- szilij Fivejszkij élete; lúdás). Ugyancsak az emberi lét örök kérdéseit kutatja szimbolista hangvételű drámáiban is. Több elbeszélésében a kivégzések ellen tiltakozik, elítél mindenfajta erőszakot. A háború őrületének látomásszerű, rendkívül expresszív felidézével az emberek pusztítása ellen emeli fel szavát a Vörös kacaj c. műben (1904). Az Aki a pofonokat kapja c. drámája 1915-ben keletkezett. Magyarországi bemutatója 1922. december 7-én volt a Renaissance Színházban. H. H. Zs. Gyurits Éva rajza Béky Halász Iván versei j Pécs Csönd volt. Csak néha, halk zörrenéssel földrepottyant egy túlérett barack. A város eltűnt alattunk s fent a kilátó is díszlet volt csupán, csak a tikkadt barackos volt való. Csókodnak szőlöize volt. Muskotály, mondtad nevetve és a déli szél pirosra csípte arcod s válladat. Adóm s Éva, ültünk ott a kertben csodát remélve: megáll az idő, mert tudtuk, elindult már az angyal, hogy kiűzzön a Paradicsomból. Egy telefon- beszélgetés után értelmetlenül múlnak az órák és céltalanul bukdácsolnak a napok egymás nyomában kint komoran feketén állnak a fák a novemberi esőben mint egy gyászoló sokaság a ravatalnál szívverésem is fagyott göröngyök tompa dübörgése egy koporsón s a nyár pirosszekfűs vidámsága helyett fanyar illatú őszirózsák bólogatnak rá mindenttudóan Bencze József Balatoni táj Mint lenge, tüzes-zöld rajzlap simán lankad a tó. Biccent a szél, szép jóéjt kiván, fizet a nádas zsebe: halpénz rothad; varangyos éj fogódzik a mólóba, s a pajkos hullámtánc is lelohad. Forr az égő csillagos világ, Göncölszekér nyújtója nyúlik át, kering a tó az alvó hegy mögött, s bárkába száll hálóingében a köd.
