Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-15 / 163. szám
DN HÉTVÉGE 6. TÁRSADALOMPOLITIKA 1980. JÚNIUS 15. Egy sokarcú fogalom (I.) Kinek az érdeke? Érettségi találkozó Az emberiség jövője vitathatatlanul olyan téma, ami kivétel nélkül érint, érdekel valamennyiünket. Olyan téma, amihez minden egyes embernek érdekei fűződnek. Mégi a csecsemőknek is. Sőt, talán - bár egyelőre messze vannak attól, hogy megtudják — a jövő számukra a legkevésbé érdektelen. Az emberiség jövőjéről kérdezte meg az Élet és Irodalom Bognár József akadémikust, aki az ugyanerre a kérdéskörre öt évvel ezelőtt adott válaszainál ezúttal borúlátóbbnak bizonyult. Nem csoda, hiszen még alig egy évvel ezelőtt is azt állapíthattuk meg, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet világtörténeti korszakában az emberiség sorsának alakulását, jövőjét befolyásoló tényezők sorában egyre nagyobb szerepet kapnak a tudatos elemek. Hogy az úgynevezett globális érdekek nemcsak tudatosulnak, hanem vezetnek is bennünket — népeket, kormányokat és egyes embereket — a helyes — érdekeinkkel összhangban álló — elgondolások, cselekvések felé. A Római Klub jelentései a maguk szemszögéből megmutatták, milyen robbanásveszélyes terep felé közeledik az emberiség még a normális fejlődési feltételek érvényesülése mellett is. Élelmezési válság robbanhat ki, az elsősorban a „harmadik világban" máris meglevő elmaradottság-gócok elrákosodhat- nak, az emberi környezet alkalmatlanná válhat az emberi élet feltételeinek biztosítására. Olyan globális, alapvető, összemberi érdekek sűrűsödnek ezekben a problémákban, amiket még a tudományban és a világpolitikában járatlan embernek sem nehéz tudatosítania. Ha valahol, itt igen-igen erőteljes nemzetközi összefogásra, és — a katasztrófák elkerülése érdekében magas szinten egyeztetett és precízen kimunkált tervek alapján történő — összehangolt, egységes cselekvésre volna szükség. Ez — mint Bognár akadémikus megállapítja — csak a világgazdasági egészében lehetséges. Ugyanakkor a jelenleg adott gazdasági rendszerben a nemzeti és a világgazdasági érdekek konfliktusba kerültek — teszi hozzá. Ez izedig a hatalmi-politikai és gazdasági szférában biztonsági kérdésként jelentkezik. „A gazdasági biztonság ugyanis a kölcsönös érdekek figyelembevételén alapszik, magukban a kapcsolatokban rejlik. Ezt figyelmen kívül hagyni nemcsak rövidlátás, hanem a saját érdekek veszélyeztetése is. Az ilyen politika háborúkat, sőt, súlyosabb esetben világháborút okozhat, amelynek nem lesznek győztesei." A jelenlegi helyzetben a világpolitikai fejlemények tehát szembekerültek az összemberi érdekekkel, hiszen a Római Klub által is jelzett globális veszélyek csak fokozódnak, mintsem enyhülnek az idő múlásával. A megoldás tehát, amely már ma is alighanem megkésett volna, még tovább várat magára, hiszen a gazdasági biztonság, amit Bognár akadémikus döntő fontosságúnak tart, eléggé kis létszámú, ám annál elképesztőbb befolyású körök magatartásának a függvénye. Hogy ez a biztonság kialakuljon és megszilárduljon, ahhoz „a felismert", hosszú távú érdekek alapján megkötött, az országok túlnyomó többsége által aláírt és betartott egyezmények rendszerére van szükség. így valóban közös erővel lehet megoldást találni a közös problémákra, s a világháború fenyegető veszélyeinek elhárítására ” - fejeződik be az interjú. Természetesen a beszélgetésben sok egyébről is szó esik. Szándékosan ragadtam ki azokat a részeket, amelyek a folyamatok, cselekvések, megnyilvánulások legfőbb mozgatóját, az érdeket nevén is nevezik. Itt az érdek totálisan, összemberi formájában jelenik meg tisztán és világosan. Egy általános iskolai tanulóban is tu- datosíthatóan. Hogy az ember napjainkban borúlátó-e vagy derűlátó, azt nem pusztán a pillanatnyi egyéni helyzete határozza meg, hanem az is, hogy mi történik ezekkel a valameny- nyiünket létünkben is érintő érdekekkel. Hogy miként jelennek meg ezek az érdekek a világpolitika színterein. Hogy miként kezelik őket azok, akik a népeik iránti legmélyebb felelősség vállalására esküdtek föl. Mert lehet valakinek háza, akármilyen jól berendezett lakása, melegítheti a családi boldogság, az egyéni érvényesülés, a siker, ha ugyanakkor naponta arról értesül és győződik meg a lehető legdirek- tebb úton-módon, hogy mindez veszélyben van, mert veszélyben van Földünk békéje, veszélyben van az emberi jövő. Veszélyben van mindaz, ami valaha is keletkezett, munka által teremtődött, kifejlődött világunkban. Az általános iskolás gyerek talán még nem, a középiskolás viszont már azt is megállapíthatja, hogy itt valami hajmeresztő dolog lappang a dolgok hátterében. Hogy lehet az, hogy az élet, az emberiség alapvető érdekei háttérbe szorulnak, másodlagossá válnak más, akármilyen fontosnak is látszó érdekekkel szemben? Hogy lehet az, hogy az USA, vezetői, akik a világfejlődés egyik éllovasának mondják országukat, mindent elkövetnek világpolitikai konfliktushelyzet konzerválása, továbbélezése „érdekében". Elgondolkodik azon, milyen érdek lehet fontosabb annál, mint ami a világbékéjéhez fűződik. Elgondolkodik és talán rábukkan az eléggé flegma megjelenésű, darabos-kopogós szóra: profit... Viszont az is lehet, hogy hiába töpreng, nem találja sem a szót, sem a magyarázatot. Nem tudja, kiknek az érdeke fűződik hozzá. Meg kell tehát mondani neki. Bebesi Károly „Tisztelettel meghívom Önöket a Nagy Lajos Gimnáziumba, az 1920. június 4-én érettségizett öregdiákok 60 éves érettségi találkozójára. A 37 érettségizett diák közül már csak kilencen vannak életben. Aláírás. Uhl Antal, volt párizsi magyar ellenálló, a Nácizmus üldözöttéi Bizottságának tagja, a jubiláns találkozó rendezője." * Nézem a régi tablót, mely Zelesny Károly műtermében készült, hatvan esztendeje. A felirat rövid: „Szeretett osztályfőnökünknek" —, semmi több. Középen Nagy Vazul osztályfőnök, s körben 37 fiatal fiú, megsárgult, megkopott fényképe. Amikor a „kicsengetés” előtt az egyik diák egy csokor virággal odaállt Nagy Vazul elé, aki éppen az osztálykönyvbe írt, szokatlan csend lett. Az osztályfőnök felnézett. „Tudom mit akarsz fiam — mondta aztán —, megríkatni minket. Tedd le a csokrot gyorsan, és menj a helyedre!" Pécs akkor szerb megszállás alatt volt: éppen hogy vége az első világháborúnak. o Örkényi Rezsőnek a latin volt a kedvence: még ma is örömmel forgatja az irodalmat. Mezőgazdasági mérnök, a városi tanács mezőgazdasági osztályáról ment nyugdíjba. — Titokban jártunk le a Búza téri moziba — mondja némi nosztalgiával —, szigorú rend volt nálunk, a cisztercitáknál. Egyszer észrevett bennünket egyik tanárunk. Na, mi lesz ebből? Gondoltuk, utólag engedélyt kérünk Gyikos Pétertől, aki már akkor is nagyon öreg volt, nemigen emlékezett a dolgokra. Ott lakott az intézetben, a kápolna melletti szobában... Besomfordáltunk hozzá, s elmondtuk a kérést. „Menjetek, menjetek” — mondta az öreg, hogy minél előbb megszabaduljon tőlünk. Örkényi Rezső, papi főintéző volt Nagydobszán —, az emberek szerették. Feltételezem: 45 előtt sem ment rosszul a sora. — Tudod —, vált gyorsan témát —, engem választottak meg a földbirtok-felosztó nemzeti bizottság helyi elnökének. Nagy szó volt ez akkor! Az egyik fia orvos, a másik a megyei tanács halászati felügyelője. — Két magas kitüntetést kaptam: a Szocialista munkáért érdemérmet és Munkaérdemrendet. Megbecsültek. o Millner Pál, nem nősült meg. — Az érettségi után hajtott a szükség: pénzt kellett keresni. A Dunagőzhajózási Társaságnál, a bányánál lettem könyvelő. Teltek az évek, s valahol, valamit elrontottam ... Most hogyan kezdeném? Nem tudom. A természettudományok érdekeltek... Ma is nagy természetjáró, kiránduló, turistáskodó ember. Könyvelőként ment nyugdíjba is: a pécsbányatelepi kórház volt az utolsó munkahelye. o „Visszacseng hatvan év előtti ifjúságunk, ahogy itt átvettük a virágokat, s ahogy itt ünnepelünk. Nagyon gyorsan elment, nagyon gyorsan ..." Uhl Antal annakidején az osztály mókamestere volt, s csupa optimizmus árad belőle. Ma is szolgál: katolikus lelki- pásztor Baranyaszentgyörgyön. Nagy idők tanúja. Lille-ben lelkipásztor a magyar missziónál 1932-ben, 1941-ben Párizsban dolgozik: a nácizmus üldözöttéit menekíti, s közben a szószékről önt hitet az emberekbe. Majd száz zsidót, baloldalit ment ki, sokat a Párizs menti táborból, amikor besúgják, és a Gestapo letartóztatja. A Kállay-kormány menti ki... — Erős idegekre van szükség ehhez — mondja —, semmi több. Humanista voltam világéletemben, s arra tettem fel mindent, hogy az embertársaimon segítsek. Édesapám kötelesmester volt Mohácson, tőle kaptam az indíttatást. Könyvet írnak az életéről. — Kitüntetés, elismerés? . . . Mosolyog. Nincs neki semmi kitüntetése azon kívül, hogy szeretik. És az, hogy értelmes életet élt. Amikor az aranymisét tartotta Szentgyörgyön, lejött a misére az izraelita főrabbi Budapestről. o Báró Biedermann László Sopianae cigarettát szív —, ő dohányzik egyedül az öregfiúk között. — Tudod, hogy érettségiztem? — kérdi. — Akkoriban, a szerb megszállás idején a hazafiúi érzelműek nem hallgattak. Én egy katolikus körben amolyan „végvári" verset szavaltam, ma azt mondanák, irredenta verset. Le akartak tartóztatni, kerestek mindenütt. A Török-patikában találtam menedéket, onnan lopakodtam az érettségire. Tanáraim azt tanácsolták, hogy üljek középre, s ha valaki kopog, bújjak a pad alá . . . Hát, kopogtattak . . . A mozsgói birtokot elvitte a felszabadulás. Egyik zsidó haszonbérlője — akinek a 40-es években megmentette az ingóságait —, pécsi házát ajánlotta föl a nehéz időkben. Harminc kocsit állítottak ki a mozs- góiak, úgy hozták be őt, feleségét, négy gyerekét Pécsre .. . — Tudod, édes barátom — mondja nevetve —, aztán mindig azt csináltam az életemben, amihez nem értettem. Gombát termeltem egy pincében, voltam fűszeres, vendéglátós. Arra a kérdésre, hogy 80 évéből, ha lehetne, mennyit cserélne el jobbra, így válaszolt: — Ha garantálja valaki, hogy közben egyszer sem lesz háború —, ötvenet. Különben egyet sem. e Dr. Siska Valér pécsi körzeti orvosként ment nyugdíjba. — Osztályfőnökünk mindenkinek adott egy nevet, az enyém Vótán volt. Mert a kutyámat így hívták, s ő megtudta. Egyszer a Nádor előtt fújtuk a füstöt, amikor a hátam mögött hallom Nagy Vazul dörgő hangját: „Dobja el fiam a büdöst..." Nem lett aztán semmi belőle. , Elgondolkozik. — Sok mindenen átmentünk mi mindnyájan, s ki tudja miért éppen mi maradtunk meg?... Negyven évet voltam körorvos, s egy napot sem voltam táppénzen. Amikor nyugdíjaztak, szóvá is tettem, s ne mondjam, mit válaszoltak rá. Kitüntetésem .. . Nem volt soha. Nem is kellett. o Dr. Szabó József 10 éve még a harkányi reumakórház igazgatója volt, 70 évesen. Sok kitüntetésem van — mondja —, de ne firtassuk. Köztük a Munkaérdemrend arany fokozata is. — Sok mindenre büszke vagyok az életemben, főleg a felszabadulás utáni időkből. Én voltam a KÖJÁL első igazgatója, mondhatom: megteremtettük az iskolaegészségügyet, az iskolafogászatot a megyében. Aztán itt lett az országban elsőként kimondott reumakórház . . . Somogyi gyerek volt, jeles tanuló. A tablóról hiányzik a fényképe —, a szerb megszállás miatt. A latint és a történelmet szerette. Büszke a gyermekeire, akik apjuk pályáját követve érnek el sikereket — napjainkban. — Nagy Vazulnak az volt a szokása, hogy egy kulccsal járkált, s azzal ütött a csínytevő fejére... o Reeh Dezső szintén orvosit végzett. Filozofáló embernek tartja magát, az életelve: mindig úgy élni, viselkedni, mint egy úriember. Azaz, felsegíteni a gyengébbet, s erősebb legyen az, akit megüt az ember. — Sok mindenen átmentem — magyarázza mintegy önmagának. — Intézetvezetőként mentem nyugdíjba 44 év utón. De közben voltam hadifogoly, B-listás, kitiltottak Győrből, párttag 1945-től 1956-ig... Beszélgetésünk közben az egyik osztálytárs odasúgja: „Az ő nagybátyja volt a Tettye fő rendezője, kibontója ... Utcát is neveztek el róla." Rezignálton jegyzi meg: — A mi életünket nem any- nyira mi, hanem a történelem alakította. Volt a katonaságnál egy parancsnokom, Németh Dezső, vezérkari százados. Baloldali érzelmű, a demokratikus hadseregben is magas posztra vitte. A Rajk-pörben kivégezték.. . Dr. Laczfy Endre a megszállás miatt nem jelentkezhetett Pestre, a műszaki egyetemre, így a jogot választotta. Az államigazgatásban tudott elhelyezkedni, Dunaföldváron. Az ő asztalára tették aztán a zsidóságot segítők elleni feljelentéseket. A felszabadulás után népbíróság előtt állt.. . Felmentették. — Egy ideig faragásból éltem — mondja —; s talán a világ minden táján ott vannak a faragványaim. Aztán felajánlottak egy portásállást, s onnan mentem 1976-ban nyugdíjba. Az igazsághoz tartozik az is, hogy kaptam egy Kiváló dolgozó kitüntetést. Én, a volt főszolgabíró ... Amikor a találkozó előtt elment az Ágoston térre, ahol mint diák lakott albérletben, megsimogatta szemével a házakat. Nem sok minden változott azóta. Benyitott egy házba, beszélgetett egy asszonnyal, elmondta, hogy itt lakott, s itt volt első szerelme is... Mikor a lány nevét kimondta, az asz- szony csak ennyit mondott: „Az én vagyok”. o A Nádor vadásztermében terítették meg az asztalt az érettségi találkozó résztvevőinek. Mindenki maga rendelt, ivott egy kortyot, s maga fizetett. Kevés szó esett, nézték egymást, csendben falatoztak. Jellachich Lászlót is szóbahozták, aki Miamiban él, s akiről úgy tudták, a 60. érettségi találkozóra eljön. De nem jött. Ő építész, állítólag Miami több utcája az ő rajzasztalán született. — Tíz év múlva, találkozzunk megint itt — mondta valaki. Ekkor nevettek először, együtt. . . Aztán mentek kifelé, külön-külön: már a teremben elköszöntek egymástól. Kozma Ferenc
