Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)
1980-05-11 / 128. szám
1980. MÁJUS I I. MAGAZIN DN HÉTVÉGE 7. Virágzó fazekasság A mai Otthon Aruház a Rákóczi úton A Divatcsarnok a Népköztársaság útján Tűz az áruházban Földszint és négy emelet — Lofz freskói Hogyan látja mestersége újbóli virázgását a fazekasmester? Mert nincs az a köcsög, bokály, agyagból való bogrács, csöcsös korsó — (zalai nevén: bugyigós) — boroskancsó, ko- maszilke, kacsasütő, ami mázason, vagy máztölanul el ne kelne hetipiacon, vásárban, népművészeti kirakodón. Veszik válogatva, válogatás nélkül a csicsásra festett agyagedényt, s veszik o máztalant, ki melyik, ben látja-érzi-tudja az eredetibbet, a régebbit, a „hamisítatlant”, a népit. Mit keres bennük a kényelemhez szokott ember? Miért örül a kétfülű fedeles bográcsnak, ha úgysem teszi villanytűzhelyére? Miért kíván bugyigást, ha nem jár mezőre, ha nem merítheti meg tiszta forrásban, ha nem ássa be a földbe, hogy vize hűs maradjon? Mit felel minderre a fazekasmester aki nem győzi ellátni a piacot, ahol nem is olyan régen, Zalában, Somogybán, még annyi kukoricáért, gabonáért adtak egy agyagedényt, amennyi belefért? A kérdezett: Németh Tibor zalaegerszegi fazekasmester. Abból a nagy fazekasnemzetségből, amelyiknek őse id. Németh Gábor a nagypapo, aki benépesítette a Dunántúlt szenes kályhákkal, kandalokkal, épületeket díszítő kerámiákkal, s fazekasedényekkel is, s tagja az érdemes művész keramikus: Németh János. Németh Tibor és Németh János unokatestvérek, de testvérek a kifogyhatatlan ötletekben, s a hűségben, mely a zalai hagyományokhoz köti őket. Napjainkban küzdelem folyik a hagyományos fazekasság és az újítások sokszor modern- kedő ízléstelensége között. Még sokan cifrázzák hagyományosan formált edényeiket, Németh Ti. bor megmaradt a zalai agyagedények egyszerűségénél, a többségében máztalan edény szépségénél. Ott tolóljuk a heti piacokon cserepeivel, s az országos népművészeti találkozókon gyakran. — Miért tartja magát a hagyományos, őseitől örökölt formákhoz? — A f öze kasmesterség annyi volt, mint megtanulni azt az ábécét, mely a különböző használati edények formáját jelentette. A fazekasgyerek már ebbe „született”. Álmában is tudta, milyen az az edény, amelyben szilvalekvárt, zsírt vagy tejet tartanak. Tudta, hogy milyen formában fő meg jól a tűzön a lakodalmi káposzta. Az egyik fazekas a másiktól csak abban különbözött, hogy jobb vagy gyengébb volt-e a formaérzéke, és hogyan korongozott. Én oz eredeti formáktól csak akkor térek el, ha olyan edényeket vagy tárgyakat kérnek tőlem, amelyeknek kialakult formája nem volt. Gondolok például a virágtartó cserépre. — Miben látja a zalai fazekasság sajátos vonásait? — A zalai nép nem volt gazdag. Többnyire csak egyszerű edényekre tellett. A cserépedényeket egyszerű díszítéssel látták el: a nagy lakodalmas kétfülű fazekat abroncsos díszítéssel, a bugyigást többnyire natúr színben, terrakottán, „parasztosan" hagyták, vagy fazekaszölddel mázolva. Jellegzetes a terrakotta permetvízes korsó, fehér csíkkal a nyakán. A hegyi bogrács is egyszerű, szép formájú. A zalai vidék hegyes, dombos, agyagos. Mindenütt inkább a forma uralkodik. Ez jellemző a zalai edényekre.- Divat ma a korongon készült agyagedény. De látja-e jövőjét alkotójuk? Kiszoríthatja-e a gyáripar? — A ma emberét tömeggyártásban készült tárgyak veszik körül, egyformák. Csoda-e, ha vágyakoznak kézműves tárgyakra? Ha a forma szépségét mindjárt nem is érzik, tudják, hogy az valami más, aminek élete van, ami az emberi kéz nyomait viseli magán. Jólesik nézni, megfogni. Egy régi fazéknak a hibái is szépnek hatnak, gazdagítják. A háziipar- szerűen nagyban előállított „népművészeti tárgy” már nem igazi. „Szobatiszta”. A máz, akár a lakk. Nem érezni az anyagot. Ez nagy hiba. Ezek a tárgyak messze esnek a fazekasmesterség tárgyaitól. Gyár- iparszerűen a fazekast, a gölöncsért utánozni nem lehet. A kismesterek még csinálhatják, és az emberek igénylik munkájukat. Bár jobban, felkészültebben válogatnának a vásárlók! Németh Tibor, az alkotó és benne élő ember szemével úgy látja, hogy gyáripar és kézmí- vesség nem versenytársak és nem ellenségek, hanem kiegészítik egymást. Amennyire szükségünk van egyikére, úgy nem nélkülözhetjük a másik értékeit sem. Lehet, hogy az eredetileg másféle feladatot betöltő fazekasedények, dísztárgyak a mai lakásban, de mint ilyenekben o feladatukat tökéletesen betöltő szép formát, a gazdaságosság, hasznosság, szépség teljes értékét csodáljuk —, s ezt várjuk a gyáripar tárgyaitól is. Koczogh Ákos Hazánkban a legrégibb és hosszú ideig a legnagyobb áruház a Párizsi Nagy Áruház volt. Alapítása a múlt századra nyúlik vissza. A pesti Rákóczi utat még Kerepesi útnalk hívták, metró és autóbuszok helyett döcögő lóvasúti kocsik szállították az utasokat, amikor a mai Klauzál utca sarkán egy négyemeletes bérháziban Goldberger S. J. bazárt nyitott. (Ott, ahol a mai Otthon Áruház álil.) Az üzletet gyors iramban fejlesztette, családi részvénytársasággá alakította át: kibérelte a ház egész földszintjét, első emeletét, pincéjét, udvarát, sőt még a szomszédos bérház földszintjét is, és mindezt 'berendezte árusításra. Az udvar fölé üvegtetőt emeltetett és nagy betűkkel ki irta a cég új nevét: „Grand Magasin de Paris — Párisi Nagy Áruház”. 1903. augusztus 24-én este 7-ikor bekapcsolták a kirakatvilágítást, s ékkor a helytelen szigetelés miatt kipattant szikra felgyújtotta az áruházat. A tűz villám gyorsasággal terjedt. Az áruház főlépcsői, a minden kis zugot eltorlaszoló. áruik gyorsan lángra lobbanták, sőt hamarosan átterjedt a tűz a szomszédos bérházban levő részlegre is. A tűz elől az áruház alkol- mazottai és vevői idejekorán kimenekültek. De a ház egyetlen kijárató, kapualja, amélyeí amúgy is túlzsúfoltak kirakatokkal, a tűz következtében elzárult, s az emeleték 'Iáikéi nem tudtak kijutni rajta. A nagy létszámmal kivonult tűzoltóság o ház mellett ponyvákat feszített ki, hogy a 'lakók, abba ugorva menekü'ljenék meg a tűzlhatóltól. Sókon azonban rosszul ugrottáik, és a ponyva helyett o főidre zuhanva, szörnyet haltak. A ponyvát elérőik közül is sókan szenvedtek törést, rándulást, összesen tizenhármán 'haltaik meg. A tulajdonos új helyet keresett áruházának, és megvásárolta az Andrássy (ma Népköz - társaság) út 29. számú épületét. Ezt Petsohauer Gusztáv építész tervezte neoreneszánsz stílusban a Terézvárosi Kaszinó részére. Goldberger Sziklai Zsigmond építészt bízta meg az átépítéssel. Sziklai elkészítette a terveket, és a munkát 1909 májusában elkezdte. Kiderült azonban, hogy a ház alapozása gyenge, nem bírja el az átalakítást, olcsóbb lenne a teljesen új építkezés. így is történt és 1910. karácsonyára készen állít az ötemeletes, modern áruház, amelyben a földszint és a négy emelet egy középen üveggel fedett udvar köré csoportosul. Efelett van az ötödik emelet, ahol az irodahelyiségek, csomagoló és fényképészműterem kapott helyet. A svéd gránitból készült bejárati homlokzat modern diadalkapufélét mutat. Sziklai szerencsére nem bontotta le a Kaszinó egész épületét, hanem a hátsó, Szere- csen (ma Paulay Ede) utcai részt a reneszánsz homlokzattal meghagyta. Itt található a Latz Károly által festett freskókkal díszített gyönyörű díszterem. össze von kötve az áruházzal, különböző kiállításokat, vásárokat rendeznék benne. Aki a Népköztársaság útján jár, feltétlenül nézze meg a Lotz-termet és benne o művész 1885-ben 'készült festményeit. Az építkezés 1910 karácsonyára fejeződött be, s az áruház új helyén 1911. márciusában nyílt meg. A főváros egyik nevezetessége lett. Az épület Budapest ostromo alatt aránylag Msébb sérüléséket szenvedett, de csak sokára hozták rendibe. Évekig az Állami Könyvterjesztő Vállalat használta raktárnak, és csak hosszú idő elteltével lett ismét áruház, Divatcsarnok néven, Vértesy Miklós „A pipa tiltatik” Az egészségügyi felvilágosítás jóvoltából egyre többet tudunk a dohányzásnak az emberi szervezetre gyakorolt káros hatásáról. A dohányzás elleni küzdelem hosszú múltra tekint vissza. Hazánkban a XVI. század derekán kezdtek hódolni az emberek a bódító füstnek. A következő században már egymást érték a tiltó rendeletek Erdélyben és Magyar- országon egyaránt. Apafi Mihály erdélyi fejedelem — rövid ideig ugyan maga is rabja volt az ajándékba kapott illatos török dohánynak — 1662/63-ban kiadta első tilalmi rendeletét. A gyula- fehérvári országgyűlés 1670- ben törvényt hozott: „A ta- bak megtilalmazásról, s aki béhozná, annak büntetéséről”. A törvény 13. szakasza arról intézkedik, hogy „senkinek e hazának effélét behozni szabad nem lészen, sőt akinek mostan tubákja van, az országgyűlés elbomlása után csak 15 napig árulhassa és ne tovább. A tubákkal élő birtokos és nemes 50, egytelkű nemes 12, a jobbágy 6 forinttal büntessék”. Az 1683-as ország- gyűlés határozottabb intézkedéseket hozott: a dohányt „senki e hazába se levelenként, se összetekerve be ne hozza. Akik mégis behozták, minden ekkor velük lévő ruhájukat, akik termesztik, minden vagyonukat veszítsék el.” Magyarországon országos törvény nem tiltotta a dohányzást, de az egyes vármegyék, városok igen változatos rendeleteket hoztak. Vas megyében megtiltották a dohány termesztését. A sértettek a királyhoz fordultak panaszukkal, előadták többek között, hogy a dohányt az orvosok gyógyításra is használják, tehát nem lehet ártalmas az ember számára. A király megengedte a vasiaknak a dohánytermesztést. Máshol az utcán és a gyúlékony épületek közelében tiltották a dohányzást. Gömör megyében a dohányzás okozta tűzkárért paraszt- embernek 24 botütés járt. Abaúj megyében elrendelték a pipázók összeírását. Az első tiltó bejegyzést igen korán, 1665. április 2-án találjuk meg a Debrecen városi tanács jegyzőkönyvében: „azt kit dohán szíváson rajta érnek”, 12 forintra megbüntetik. 1676. márciusában már nemcsak a szívást, hanem a dohány árusítását is tilalmazták. Úgy látszik, nem csökkent, sőt talán növekedett a dohányzók száma, mert Debrecen városa 1681. májusában még szigorúbb rendeletet tett „három nap alatt az városból a dohánt kivigyék semmiképpen a Boltokban árulni meg nem engedtetik". A legdrasztikusabb jogszabályt a dohányzó hentesek ellen léptette életbe 1863-ban a tanács, „Valamelyik hentest dohán szivá- son érik az esztendőre a mesterségtől eltiltatik”. A XVIII. század elején még akadt elvétve tiltó bejegyzés, de ezek ereje, határozottsága már megkopott. A debreceniek rászoktak a dohányzásra, sőt 1887-ben már megkezdte működését a debreceni dohánygyár, napjainkban pedig Debrecenben található a magyar dohányipar központja, a Dohányipari Tröszt. A dohányzás elleni küzdelem napjainkban is tovább tart, persze más módszerekkel, mint a XVII. században. G. I. (Cservenka György felvételei — KS) Zalai bugyigás, zalai bogrács, zalai lábas edény — Németh Tibor munkái
