Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)

1980-04-04 / 94. szám

1980. április 4., péntek Dunántúli napló 5 Munkaérdemrend arany fokozata Munkaérdemrend arany fokozata Munkaérdemrend bronz fokozata Armbruszt György Egy kávé, no meg egy üveg saját termésű bor mellett be­szélgettünk — a bor később került az asztalra —, miközben Armbruszt György váltig hajto­gatta: „Úgy gondolom, hogy mások dolga értékelni az em­bert, hogy mit tett jól vagy rosz- szul.. Ő mint tanár, — az Oktatási Igazgatóság helyettes vezetője, ként ment nyugdíjba január 1- én — 18 évig értékelt. A poli­tikai gazdaságtan útvesztőiben segítette eligazítani tanítvá­nyait, s vallja: mint pártmunkás dolgozott, pártfeladatot teljesí­tett. — Nekem ez a rendszer hoz­ta a boldogulást — emlékezik a múltra —, agrárproletár csa­ládból származom, apám cseléd volt. Kocsis egy malomban. Vokányban született, s az apa hirtelen halála után került Vil- lánykövesdre. (Feleségével is ott ismerkedett meg.) A győzelem napjának dátuma — párttag­ságának kelte. Pártmunkásként dolgozott a viMányi járásban, onnan került be a megyei párt. bizottság apparátusába 1956- ban. — Hirtelen előre szaladunk az időben: — A nyugdíj hogy ízlik . .. Rázza a fejét. — Nem jó ez semmiképpen. Törést ákoz az emberben, hir­telen jön nagyon . . . Azért na­gyon szép tizennyolc év volt. Olyan, aminek egyik napról a másikra nem lehet véget vet­ni... Még van egy osztálya. És ott a társadalmi funkció: a megyei pártbizottság fegyelmi bizottsá­gának tagja. Most választották meg harmadszor. Szóba jön három nagy fia, s a kislány unokák. Szeretettel beszél róluk. De aztán mégis visszakanyarodik az iskolához, a hallgatóihoz. — Nehéz kenyér a politikai oktatás, de én mindennap ezt a kenyeret ettem. Munkámban so­kat segített a korábbi mozgalmi tapasztalat, tudtam a múltat kamatoztatni, s úgy'hiszem, ez­zel kerültem közel a hallgatók­hoz is. Itt az iskolán jönnek eiő azok a kérdések, amelyekre sem otthon, sem a munkahelyen nem tudtak választ kapni . . . Megízlelem a bort: a Csoro- nika-dűlőben termett oportó. Vaskos beltartalmú, zamatos. Amikor az első vesszőket hozta Villányból, a szomszédok meg­mosolyogták. Itt vöröset termel­ni? Azóta mindegyiknél van né­hány sor... K. F. Dobay József Önkéntelenül elhaladok a Nagy Lajos szobor előtt és a baloldali lépcsőfeljárón megyek fel, mint hajdan diákkoromban. Ez sokszor segített megúszni a matek szekundát. Dobay József, a Pécsi Nagy Lajos Gimnázium hatvan esztendős igazgatója (sokkal fiatalabbnak látszik) ar­ról beszél, hogy szerencsés, de elégedetlen embernek érzi ma. gát. Miért gondolja, hogy csu­pán szerencse dolga csaknem hétszáz diák életének legember- formálóbb szakaszában társ­ként, pedagógusként, az intéz­mény ezernyi gonddal küszkö­dő szervezeti vezetőjeként is jó résztvenni? Elismerem a családi házból kapott indíttatást. Édes­apja ötven esztendeig volt taní­tó. Talán az is meghatározó volt Dobay József számára, hogy a friss latin—görög szakos diplo­mával olyan városszéli munkás településeken kezdte az életét, ahol az egymással való törődés kötelező volt. Azt azonban már semmiképpen sem lehet csupán szerencsének tekinteni, hogy a legkülönbözőbb feladatokat ol. dotta meg, egészen fiatalon. A Pius gimnázium államosítása, az első úttörő vezetőképzők meg­szervezése, aztán a pécsi tiszti- iskolán a középiskolai tárgyak tanítása, Pécs kézilabdasport­jának első lépéseiben a bábás­kodás, akkoriban ugyanolyan nagy erőfeszítéseket és nem utolsósorban felkészültséget kö­vetelt, mint most, az utolsó év­tizedben, amikor a Nagy Lajos Gimnáziumban a kitűnő erőkből álló tantestülettel magasszintű oktatói és nevelői munkát si­került megvalósítani. Semmikép­pen sem egyedüli és nem is dön­tő bizonyítéka ennek, de feltét­lenül figyelemre méltó, hogy a tanulók ötven-százaléka jut egyetemre innen. Az igazgatói irodában nincs kínos rend: könyvek, az iskola kiváló öntevékeny csoportjainak több tucatnyi díja, újságkivágá­sok a tanulmányi versenyek győzteseiről, az iskola hagyomá­nyainak néhány tárgyi emléke, régi diákok levelei. Most arra szeretne időt sza­kítani, hogy feldolgozza a 293 esztendős iskola utolsó két évti­zedének történetét, annak ta­pasztalatait, az iskolában folyó számos kísérleti jellegű tevé­kenység eredményeit. Lefele megyek, a lépcsőn szép, magas diáklány kopog tű- sarkújával felfele, néhány lép­cső után visszaszalad. A másik lépcsőn hallom lépteit . .. L. J. Ficsor Gáborné A legemlékezetesebb élmé­nye mindig, amikor egy beteg életét mentik meg. Sokszor elő. fordult már, hogy valakit a kli­nikai halál állapotából hoztak vissza az életbe. — Néha találkozom olyan­nal, akinek néhány percre megszűnt a biológiai léte, s most mégis egészséges, nagy szeretettel köszörf, „csókolom nővérke” ... — mondta Ficsor Gáborné, a mohácsi kórház H. sz. belosztályának főnővére. És nemcsak ők, akiket a ha­lál küszöbéről hozott (hoztak) vissza, hanem azok a volt be­tegek is hálával, szeretettel emlegetik a főnővért, akik a mohácsi kórházban az ő gon­doskodása mellett nyerték visz- sza egészségüket, s közben egy tapasztalattal gazdagabbak is lettek: a kilátástalannak tűnő helyzetben is erőt, bizakodást adjon az önzetlen jóság, a gon­doskodás. No és persze a szakismeret, melyet szinte naponta újakkal kell kiegészíteni. Munkájuk hiá. nyozhatatlan kelléke a figye­lem, hiszen ők vannak a be­tegek állandó közelében. Tud­ják, hogy valaki mikor érez fájdalmat, mikor lázas, étvágy­talan, mikor mit kell tenni a szenvedések ellen, vagy mikor kell hívni az orvost. E szép, tisztelni való pálya kezdetéről így beszélt Ficsor Gáborné: — Húsz évvel ezelőtt kezd­tem a mohácsi kórházban, mint úgynevezett „kisnővér”. Napi nyolc óra munka után tanul­tuk az elméleti dolgokat. Ne­héz. persze, hogy nehéz volt, de ma is azt mondom; így a gyakorlattal együtt lehetett igazán jól megtanulni mindent ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mit kell tennünk. A beteg hi­giéniai, terápiás gondozása ki­sebb rutinvizsgálatok elvégzése, s még hosszan lehetne sorol­ni — nem könnyű, de nélkülöz­hetetlen. Ugyanakkor a mi feladatunk az is, hogy az egész­ségesnél jóval érzékenyebb be­teg embereket átsegítsük a megszokott környezet hiánya okozta pszichikai problémákon is. Ha csak annyit tenne, amennyit — saját bevallása szerint is — számára felcse­rélhetetlen hivatása követel, már. méltó lenne a tiszteletre. De mindemellett 19 éve tölt be különféle íunktíiókat a szak- szervezetben, 1964 óta tagja a pártnak és hét éve népi ülnök a bíróságon. Miért teszi? Hogyan bírja? Nem sokat gondolkodik a vá­laszon, amely csak így kimond­va egyszerű: — Szeretem az embereket, s nemcsak a testi, hanem lel­ki problémáikon is szeretnék segíteni, ahol tudok. K. Gy. Szocialista kultúráért Érdemes művész Győr y Emil Mélyen él bennem egy kép róla. Néhány éve a Vihar befe­jező jelenetében Prospero ott maradt a színpad közepén. Föl­gyulladt a fény, taps, a színé­szek meghajolnak, a közönség lassan szedelőzködik. Megfi­gyeltem, a kijáratnál egy néma búcsúpillantásnyira mindenki hátratekintett Győry Emil Pros- perojára, aki összetört varázs­pálcájával úgy ült moccanat­lanul az elsötétült színpadon, mint a lezárult shakespeare-i életmű jelképe. Nem tudom, mire gondolt közben. Bennem mindenesetre a színházi jelen­lét képe és tudata maradt meg. A színházi és a pécsi jelenlété, hiszen az utóbbi másfél évti­zedben a legemlékezetesebb színházi élmények többségéhez volt valamilyen fontos köze Győry Emilnek is. Abszolút fő­szerepekben és egyéb kisebb- nagyobb szerepekben. Ha be­lépett, ott volt — és ott van a színpadon. És itt van közöttünk úgy is, mint az egyik „legpé- c$ibb"prózai színész, aki a megújulás és az önvizsgálat tartós, mindennapi „penzumá­val” a 15. évadban is mer és tud alkotni és élni ebben a városban. Itt, ahol kisdiákként Szendrő József igazgatása ide­jén az első színházhatások ér­ték, s ahová a főiskola és né­hány vidéki pályakezdő évad (Békéscsaba, Szolnok) után visszatért. Ha valaki szerepstatisztikát akarna készíteni erről az utób­bi másfél pécsi évtizedről, nem lenne könnyű dolga. Televíziós főszerepeivel együtt mintegy százra tehető Győry Emil fon­tosabb szerepeinek a száma, s ez a vezető színészek köreiben is kivételes sokoldalúságra vet fényt. Elsősorban drámai hős­ként emlékezetes a számunkra, de még szűkebbre véve a kört, mindenekelőtt Shakespeare- és Illyés Gyula-drámákban nyúj­tott alakításait említhetné leg­elsőül bármelyik tözsgyökös pé­csi színházlátogató. A Lear Ed- mundját például, vagy a Szent- ivánéji Oberonját, illetve a Tisz­ták Gerard ját, a Testvérek Gergelyét; vagy a Dupla vagy semmi Bábjátékosát. Vagy a Hernádi-darabok hőseit (Fa­lanszter, Antikrisztus, A tolmács, Bajcsy-Zsilinszky), és abba is hagyom, mert bármilyen felso­rolás a fontos, emlékezetes sze­repek tömegére nézve remény­telen vállalkozás lenne itt. Halk, töprengő és kutató lírai alkat Győry Emil, aki emberileg is kiállt minden próbát. Mind­ezért újabb művészi elismerése különös öröm a pályatársaknak és a mi számunkra: a közön­ségnek is. W. E. Munkácsy-díj Fürtös György Negyvenegy évének közel fe­lét egyetlen, az első munkahe­lyen töltötte el Fürtös György keramikusművész. 1962-ben vé­gezte el az Iparművészeti Főis­kola kerámia szakát, azóta dol­gozik a pécsi Zsolnay porcelán- gyárban. — Boldog vagyok, és külön ezért, mert iparban dolgozó iparművész részesül ilyen elis­merésben — mondja. Általában panaszkodni szok­tak mások a gyári munka kö­töttségei, nehézségei miatt. Fürtös György sem hallgatja el a gondokat, a küszködéseket, de szenvedélyesen szól az ipari munka szépségeiről is. — Nem múzeumnak dolgo­zunk — mondja —, munkánk nagy része név nélküli; bögre, étkészlet, matricaminta. Ez a valóság — egy választott ma­gatartásforma produktumai. Máskor az építész gondolatához társul elképzelésünk, s megva­lósul az egy épületen, vagy azon belül egy városképben. Az ilyen kerámia társadalmi funkciót tölt be; környezetet formál, örömére lehet kicsinek és nagynak, az ott dolgozónak, az arra járónak. Az ilyen fel­adatokat szeretem a legjobban, az első papírra vetett ötletektől kezdve a felrakásig, a végső megjelenésig jelen lenni. — Ennek a munkának az örömét a Zsolnay gyárnak kö­szönhetem, és egy jó munka­társnak. A középiskolás szak­mai gyakoroltok óta kötődöm a gyárhoz, hagyományai, Zsolnay Vilmos példamutató művészi tö­rekvései miatt; kollégámhoz pedig azért, mert a szakma alapos, átfogó ismereteire megtanított. A gyár múltbéli és jelenlegi ellentmondásai közt mi, gyári tervezők a . feladatok közös vállalásával; a segítő szándékunkkal, elkötelezettsé­günkkel szemben gyakran hi­tetlenségből, értetlenségből emelt akadályokba ütközve dol­gozunk. De amiért megküzdöt­tünk, az mindig értékesebb a könnyen elértnél. Ha nem „gyári tervező”, ak­kor Fürtös György kedves hu­morú, olykor groteszk szemléle­tű keramikus, erről sokan meg­győződhettek őszi önálló kiállí­tásán is. Ott volt látható ké­szülő új alkotásának makettje is, két kis papírhajó — kerá­miából. Véglegesen elkészülve a Balokány-tó vizén úsznak majd, gyarapítva köztéri mun­káinak számát. — Ez a kitüntetés-elismerés a bizalom jele is — mondja. — A felelősségérzetemet növeli, lendít és erőt ad a további munkához, mert szüleim intel­mére is figyelmeztet. Ök mond­ták kisiskolás koromban: „Ne légy elégedett magaddal!" így talán bizalmat is szül, hitetlen­ség-akadályok helyébe. B. L. Bizse W Agnes Bizse Ágnes fuvolaművésznek éppen a legszimpatikusabb tu­lajdonsága nehezíti meg a ri­porter dolgát: annyira szerény, hogy ha magáról kell beszél­nie, minden szót úgy kell ki­húzni belőle. Fiatal kora elle­nére régi tagja a Pécsi Nem­zeti Színház zenekarának s a filharmonikus zenekarnak is. Éppen az együttes játék miatt nem kezdte el a zenetanárkép­ző főiskolát, pedig már a kezé­ben volt a felvételről szóló ér­tesítés. A színház zenekarába azonban éppen akkor kerestek fuvolistát, és Bizse Agnes nem hagyta ki a lehetőséget. Köz­ben azért a szaktárgyakból le­vizsgázott a főiskolán Barth Istvánnál, aki már kezdő zene­iskolás kora óta foglalkozik ve­le. (Első tanára Kern Cecília volt.) — Szolid, megbízható tanít­vány volt, nem szólista alkat, de kiváló második fuvolás. Erős oldala a pikkolózás — állítja róla Barth tanár úr. Bizse Ágnes néhány évvel ezelőtt tanítani is elkezdett. Előbb a pécsi zeneiskolában helyettesített, majd az elmúlt év szeptemberében a pécsvá- radi zeneiskola tanára lett. He­tente kétszer jár ki nyolc fuvo- lista és furulyás tanítványához. Hogy tanítani vagy muzsikálni szeret-e jobban? — Amelyiket éppen csinálom — mondja —, és nagyot csodálkozik a kérdé­sen. —- Szeretek Pécsváradra járni, nagyon jó a fúvós tan­szak, a tanítványok is igyekez­nek. Különösen azok, akik a B-csoportba járnak. Utazni nem szeret, pedig van rá alkalma bőven. Igaz, a szín­ház mostanában kevesebbet tájol, de a filharmonikusokkal elég sokfelé járnak. És a Pé­csen rendezett zenei táborok jó hírének köszönhetően a Jeunesses Musicales útján ju­goszláv és belga táborokban is muzsikált már együtt a világ minden részéből összesereglett zenészekkel. Udvariatlan kérdés: mindent szívesen játszik? Az operettet is? Igen. Különösen a pikkoló- zási alkalmaik miatt. És Straussot is kedveli. Az operet­tel csak azért nincs kibékülve, mert a hosszú-hosszú szöveges részek untatják. Ilyenkor olvas­ni szokott az orchesterben. Ágnes művészcsaládból szár­mazik: édesapja ismert festő, édesanyja textilművész. így ért­hető, hogy a gyerekek is mű­vészetek felé fordultak. Nővére textiltervező, húga az ötvös­mesterséggel kacérkodik. A pé­csi színházi, filharmonikus ze­nekar második fuvolistája pe­dig nyilván akkor érzi a legjob­ban magát, amikor a karmester a fúvóspad felé int pálcájá­val .. . H. J. IIA kiualoan uegzett munka elismerése

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents