Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-27 / 115. szám
1980. ÁPRILIS 27. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. H aizer József Veszprémben született, még a háború előtt tanulta ki a szakmát. A negyvenes évek végén a Dó- zsa-városban tagja volt annak a — minek nevezzem? — csoportnak!?), amelyik a Csatár utcában építő szövetkezetét alapított. "Az egyik kőműves a saját házát íratta a szövetkezetre. Haizer József a megspórolt kétszáz forintját adta be. Micsoda pénz volt az akkori Az Építők Veszprémi Szövetkezete, ennek a néhány kőművesnek a szocialista társulása a mai Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat elődje volt. — Akkor maga alapító tag a vállalatnál — mondom. — Az is vagyok! Az aranygyűrűt is megkaptam. Ügy veszem észre, hogy szeret az igazgatókról beszélni. — Szeretek? ... — Mint szakszervezeti titkár, figyelemmel kísérte őket. — Én azok közé az emberek közé tartozom, akik ha elkezdik a harcot, nem adják föl. Nem vagyok kaiapforgató ember. Volt olyan igazgató a vállalatnál, akivel szakszervezeti titkár koromban egyszer se voltam kint együtt a munkahelyeken. Ezzel szemben a Pör- nyeczi meg, az ugye, kőműveslegény volt. Ö azt mondta: Haizer Jóska, a jövő héten megyünk, akkor egész héten kint is voltunk. Én eddig, ha jól számolok, tizenkét igazgatóval dolgoztam a vállalatnál. De például ilyen, mint ez az Igaz Endre, amelyik most van, három ha volt összesen. Értekezletet tart? Na, akkor jön a magnó. Ha legközelebb valaki nem ugyanazt mondja, akkor elő a magnót, és lejátssza neki a szalagot: — Na, most beszelj!... Nincs előtte bocsánat. Aztán a másik, hogy keresi az embereket, szeret közöttük lenni. A feleségem telefonkezelő a házgyárban. Reggel hatra megy. Jön haza, mondja ám, hogy az Igaz már háromnegyed hatkor kint volt. Pedig Fehérvárról jár át mindennap. Sokszor éjszaka ér haza ... Haizer kilenc éven át a vállalat szakszervezeti bizottságának a titkára volt. ötvenháromtól hatvankettőig hétfő reggeltől szombat estig motor- kerékpáron járta a munkahelyeket, szerte a megyében. Három éve a szavatossági építés- vezetőség kőművese. Kevesebbet találkozik az igazgatóval, annál többet azokkal a lakókkal, akik a vállalat által épített házakban laknak. — Úgy hallottam — mondom —, hogy a vállalót gazdaságilag és a határidőkkel lehetett bármilyen mély gödörben is, a minőségre sose volt panasz. Igaz ez? — Hogyne! Az itteni kőműveseket mindig becsülték, vitték őket Pestre is. Igaz, kőművesek is voltak. Nézze meg az egyetemet! Azt mi ötvenben vakoltuk be. Még most se kell hozzányúlni. A házgyár első négy háza nem úgy sikerült. Akkor indult a gyár, nem volt gyakorlat. De most már mondhatom, hogy megfelel a minőségnek. Haizer igyekszik a kedvembe járni, ahogy ez a vendéget megilleti. Feketekávét főzet a feleségével. Sört bont. — Egy hete nem fűtenek — koccintja oda a poharát az enyémhez. — Még jó. hogy tavaszias az idő. — Egyelőre nem tudjuk, hogy mi lesz. A lapradiátorok elöregedtek. Rég ki kellett volna cserélni. — Miért nem cserélik ki? — Miért, miért — legyint dohogva. — Hiába beszél az ember... Már előbb is volt egy mondata. — Én mindennel foglalkozok a vállalatnál. Ugyanis mindent meglátok. Azt mondják, az is a baj. A közvélemény gondolkodása nemcsak a napi ügyekben mozgékony. A zöldségellátás, a közlekedés, az elhasználódott radiátorok mellett a figyelme kiterjed az urbanizáció olyan kérdéseire is, mint a városszerkezet, a terjeszkedés, a városjelleg, a turizmus. Egy olyan ember, mint Haizer József, beleszól-e, van-e módja, hogy beleszóljon a város ügyeibe? — Igen, itt születtem, dózsa- vórosi gyerek vagyok, ötven- hétben költöztünk be a városba, hatvanhárom óta meg Itt lakunk a Schönherz utcában, ahol most vagyunk. De engem nem kérdeztek meg, hogy mi a véleményem a városfejlesztésről. Húsz lakás van ebben a házban, de nem hiszem, hogy valakit is megkérdeztek volna. Mitőlünk nem kérdezik meg, hogy hova települjünk. Legalább is éntőlem nem. Minket csak akkor hívnak gyűlésre, ha a tanácstagnak valami beszá- molnivalója van. Egyszer hozzászóltam, hogy az ingatlankezelő a pincénkben hegesztőműhelyt rendezett be, holott az a lakók helyisége, és jött föl a gáz. De a műhely még mindig ott van. Két ikerfia közül bejön az egyik. Az idősebb. Leül a heverő szélére és figyel. — Tehát nincs beleszólás? — Ennyi, amit mondtam. A tájékoztatás se jó, ezért aztán Gellér B. István fotografikája Thiery Árpád Tényportré beleszólás sincs. Aztán jön a mendemonda. — Nem jó a tájékoztatás? — Vagy nem jól dolgozik a körzeti megbízott. Vagy a tanács tényleg nem tájékoztatja őket. A kettő valamelyik közül. A fiú közbeszól. A hangja illetlen, leleplezésre kész. — és te elmész este fél hétkor a gyűlésre? — Én el! — húzza ki magát Haizer József mérgesen. — De engem még nem hívtak. Miért nem hívtak? Megpróbálom lecsillapítani. — Mindenkit talán nem is hét megkérdezni. — Van ró ember, hogy megkérdezzék! Olyan körzeti tanácstagok kellenek, akiknek tekintélyük van. Ugye? Tegyünk egy keményebb lépést. Megtehetjük. — Ha már itt tartunk, mit szó! hozzá, hogy a város vezetői előszeretettel hangsúlyozzák: ez munkásváros. Statisztikai számokat is mellékelnek hozzá. Való igaz, hogy munkásváros ez? — Ipari vármegye, az biztos. — De milyen város? — Attól függ, hogyan veszem. Én kőműves vagyok. A két öcsém ács. Az ikerfiaim fűtésszerelők. Ha azt nézem, hogy mennyi munkás dolgozik itt, akkor igen. Húszezren felül vannak. Az biztos. De mennyi jár be ide faluról? Mert ha ez nem így volna, akkor a nyereségből nem mennének el a vállalatnál is milliók a munkásszállításra. Én nem. a vidékiek ellen beszélek. A vidékiek talán nem olyan jó szakemberek, mint a városiak, de a szívük meg a szokásuk, amit otthonról hoztak, közelebb áll a munkához. Kérem, a mi vállalatunknál hatvan százalék vidéki. A Bakony Műveknél se jobb az arány. Ha itt lakna az a sok munkás, aki itt dolgozik, akkor munkósváros lenne. Én is azt mondanám. De itt csak dolgozik ... Belelendül a vitába. Felemelt ujjával figyelmeztet. — Mondok én magának valamit! A múltkor voltam Ajkán. Az, látja, az egy munkásváros. Tudja, milyen messze vagyunk mi attól? Nagyon messze, sajnos. Ott olyan rend és tisztaság van, azt mondhatom. A nép másképpen él abban a városban. Én itt nyáron nem szeretek kiállni az erkélyre, mert csak esz a méreg. Ha fölvennének egy embert kétezer-ötszázért, és adnának neki egy csekkfüzetet, hogy büntesse meg azokat, akik letiporják a gyepet, meg a virágokat. . . Nemcsak gyalog ám! Még autóval is! Elég volna, ha csak ötven forintjával büntet, akkor is bejönne a fizetése. A környezetünk meg olyan lenne, amilyen egy munkásvároshoz illik... Haizer ért a töltögetéshez, a sörnek a pohárban épp csak' annyi habja van, amennyi a gusztus szerint szükségeltetik. Rám szegezi az ujját. Nyilván korholás következik. — Egyetem is van. Mi? Azt nem is mondta — kapja fel a poharat, jelt adva az ivásra. Andor Attila: Füleskancsó Káldi János Sikondai versek Félálom Nézd e tengernyi szárnyas rózsafát! Rózsafa, rózsafa. Rózsafa lett a világ. Bejönnek, beúsznak az ablakon át. Mondják a maguk igazát Aztán: elszállnak, elsüvítenek, talán az égbe, vagy tovább. Viszik a hold havát — tíz évig? — / — száz évig? — a felejthetetlen rózsafák. 1979. július 27. Augusztus könyvébe Tüzel még az ég, Mária álomkék köténye. Mondja a zsoltárt alant a patak. De az erdő már hallgat némán, mint aki mindent tud. Képzeletemben egyre súlyosabb a csönd, megrúgdalja a szél az ablakot s valamiféle óriási kéz véglegesen letörli a fecskéket a nyár tornyairól. 1979. augusztus 1. Félmondatok (J. P. Sartre halálára) Mindig irigyeltem azt akinek a zsebében, irattartójában, íróasztalában csupán az volt, aminek ott is kellett lennie. Ha kiforgatta volna a zsebeit, nem találtál volna benne összegyűrt cédulákat, rajtuk olvashatatlan szavakkal, nevekkel, értelmetlen dátumokkal. A pénztárcájában nem akadt soha egyetlen ötcentes, húszpennis lukas kétfilléres, kopott százpengős vagy néhány báni, netán para. Az asztalában pedig csupa tiszta vagy fontos dolgokkal teleírt papír lapult, némán tanúsítva, hogy ennél az asztalnál egy tökéletesen egyértelműen „gondolkodó", hibátlan lelkületű ember dolgozik. Mindig irigyeltem azokat, akik ki tudtak szakadni a sodrásból, hogy elérjenek egy szilárd kapaszkodót, akik túltéve magukat a zavaros egészen egy vagy két aprócska (számukra persze életbevágóan fontos) célpontra összpontosítva húztak el mellettem, vagy fölöttem az adott időjárási viszonyoknak megfelelően. El is érték a céljukat... Aztán újabbakat kerestek és azok felé nyomakodtak, süvítettek, mintha csak légüres térben mozogtak volna. Pedig a szárnypróbálgató terep igencsak akadós volt. Itt egy száraz fűcsomó, ott egy gazzal benőtt, rozsdás, vén sínpár, amott salakfolt, tócsa, kőrakás. Voltak is, akik ezen- azon fönnakadtak. Voltak, akik csak cikk-cakkban tudtak előrehaladni. Mások végleg lesán- tultak. Sok volt a levegőben a por, a szélfújta sárga falevél és a szöveg. Sok volt a zsebükben az oda nem való kacat, amiről nem tudtuk, hogy eldobjuk-e, vagy tartogassuk még. Mert nem tudtuk, mi micsoda, mi mennyit és mit ér. Mire lesz szükségünk a jövőben és mire nem. A jövőben, amely ugyancsak szavakból, pontosabban félmondatokból épült. Mennyi-mennyi félmondat hangzott el szinte mindenről a nap minden percében! Félmondatok arról, hogy milyennek kell lennie az embernek és arról, hogy milyennek nem kell lennie. Félmondatok arról, hogy milyen sötét volt a múlt és arról, hogy milyen világos a jelen. Félmondatok arról, hogy van isten, vannak istenek és félmondatok arról, hogy nincs, nincsenek istenek. Ezeknek a félmondatoknak a léckerítése közé zárva nőttünk fel. Eszünkbe jutnak még ma is, mert szívósak, mondhatni halhatatlanok ezek a félmondatok. Hamar észrevettem, ezek a félmondatok nem azért félmondatok, mert nincsenek befejezve. Nem. Ezeket nem kell és nem is lehet befejezni. Ezek ilyenek. Ezek az egész mondatok helyett vannak. Ezek nem akarnak sem állítani, sem tagadni semmit. De hamar észrevettem azt is, hogy ezek a félmondatok a hangerejüktől eltekintve szinte teljesen erőtlenek. Mihelyt egy kis szélcsend támadt, fülelni kezdtünk a madarakra, föllapoztuk a könyveinket és a csöndben olykor-olykor boldogok is voltunk. Az én félmondatos világom félelmetes méregfogait a nagy tizenkilencedik századi elbeszélők húzták ki. Regényeikbe fúrtam a fejem, hogy ne sértse a fülemet a félmondatok csörömpölése. Ők észrevétették az emberrel, hogy itt, ebben az életben gondolkodni is lehet. Észrevétették magukat a gondolkodók is, „a kortársak”, akik csöndben üldögéltek valahol a távolban, távoli tájak peremén, félhomályban. A félmondatos zsibongásból húzódtak el, hogy nyugodtan, gondolkodhassanak a félmondatokat harsogok helyett és helyettünk. Hogy biztonságosan oltalmazhassák azokat a szavakat, mondatokat, amelyeket az általános szóinfláció idején félretettek nekünk, hogy mi is megismerhessük őket eredeti formájukban. Észrevétették magukat anélkül, hogy szóltak volna. Mert feléjük is surrogtak a félmondatok. Róluk is rengeteg félmondat hangzott el nap mint nap. Félmondat fél- vagy negyedigazsággal, vagy még any- nyival sem ... Jó volt tudni, hogy itt élnek valahol ezen a mi Földünkön, annak valamelyik városában és annak valamelyik utcájának valamelyik házában. Jó volt megérkezni az ilyen városokba. Az ember leszállt a repülőgépről, megállapította, merre van észak és máris tudta: a város légterének melyik szeletébe nézzen, hogy befogja a teret, ahol az az ember él. Jó volt tudni, hogy kortársak vagyunk, hogy egy időben élünk, hogy íme, itt van valahol az, aki egészen biztosan Ember, mert erről azért számos alkalommal meggyőződhettünk. Itt van ennyi és ennyi kilométerre tőlünk. Igazodni lehet hozzá. Mert ő állít valamit. Mert neki nem félmondatai vannak. Mert ebben és ebben egyet lehet érteni vele, ebben és ebben pedig nem. Az istennek ' se! Mert valaki volt. Egy megfogható és érzékelhető személyiség. Egy gondolat, gondolatrendszer hordozója. Aki tudatosan soha nem vezet félre, nem hazudik neked. Aki legföljebb téved! Hol vannak már ezek a botladozó évek, évtizedek? És hol vannak a szónak, a gondolatnak eme nemes őrei? Van valahol egy hosszú utca. Magasan a kinti úttestek felett, vagy bent a konyhában, a sárga abroszon. Ha egyikük halálhírét meghallod, mindegy, hova nézel, csak meredj rá valamire és meglátod azt a hosszú utcát. Az eleje ott van a szemednél, a vége a beláthatatlan távolba visz. Ott baktatnak ők, hátra se nézve. Mennek azon a hosszú úton. Bebesi Károly
