Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)

1980-04-27 / 115. szám

DN HÉTVÉGE 6. TÁRSADALOMPOLITIKA 1980. ÁPRILIS 27. A mi gyermekeink Peregnek emlékezetem­ben az arcok és a monda­tok, mint a felgyorsított filmkockák: az affektálva méltatlankodó fiatal anya. aki őzért panaszkodik, mert nem kapott a kisfiának borjúhúskonzervet az ABC- ben, a mindig siető fiatal nő, aki egyik gyermekét az Anikó utcai óvodába hoz­za, a másikkal buszozik va­lamelyik újmecsekaljai böl­csődébe, a szomszéd ház­beli nagymama, aki azért siránkozott, mert nem ka­pott az unokájának 700 fo­rintos babakocsit. .. Panaszkodó hangok, ar­cok. De valóban ezek a pa­naszok, ezek a mondva csi­nált, vagy valós problé­mák jellemzik a mi gyer­mekeink életét? A többsé­gét?! Valahányszor várandós nőt látok, eszembe jut egy beszélgetés. Még épp hogy domborodó hasú fiatalasz- szony és nagymamája vá­logatott a boltban kisingek, angolpólyák, rugdalózók között. Mindketten nagy kedvvel gyűjtögették a pa­rányi holmikat, mikor a fia­talasszony arcáról hirtelen eltűnt a mosoly: „Mama — fordult nagyanyjához, — mi lesz akkor, ha mégsem, ha valami történik vele és mi már mindent megvet­tünk ...?” Az öregasszony pillanatokig nem mozdult, aztán magához szorította a halomnyi holmit: „Rátok vigyáznak láncom, — mondta csöndesen. — Az én időmben könnyünk sem volt elég megsiratni a gyer­mekeket. Félelemből nem mertünk készülni a születé­sükre". Ezt az asszonyi félelmet váltották fel a száraz té­nyek: hogy hazánkban a várandós nőket folyamatos egészségügyi ellenőrzés­ben, ellátásban részesítik; ma már szinte kivétel nél­kül mindenki kórházban szül; évről évre csökken a csecsemőhalálozás'... Foly­tathatnánk a sort a gon­doskodás további egész­ségügyi példáival, de be­szélhetünk számos, egyéb juttatásról, melyek szintén társadalmi szinten, szintén a gyermekek érdekeit szol­gálják: a gyes-rendszer, a táppénz, az ingyenes táp­szerjuttatás, a gyermekin­tézmények ellátásához való hozzájárulás, a különböző termékeken lévő állami do­tációk és így tovább. És hova soroljuk mindazt, amit ma a legkisebb kö­zösség, a család tesz a gyermekekért? Elég volt húsvét előtt körülnézni az üzletekben ahhoz, hogy az ember meggyőződjön róla, van mit és miből vásárol­nunk a gyermekeknek. A babaápolási cikkek sorától kezdve a ruhákon, cipőkön át a játékokig. S nagyon kevés édesanyát, édesapát, nagyszülőt vezérelt a vá­sárlásban az a szempont, hogy mindegy, mit veszek, csak valami aprósággal meglepjem a gyereket. Ez is hozzátartozik a kép­hez, amit a mi gyerme­keink életéről alkothatunk. Ha valaki azt mondja, hogy 35 évvel a felszaba­dulás után ez a természe­tes, igaza van. Néha még­sem árt összehasonlítani a mi gyermekeink életét szülé­ink gyermekéveivel. Már csak azért sem, mert jó ha az ember tudja, hol kezdte, mit változtatott . meg, mit ért el. És az is jó, hogy időnként elégedetlenke­dünk, magunknak jelezve, hogy vannak további cél­jaink, amikért érdemes dol­gozni, amik elérésével még szebbé és jobbá tehetjük gyermekeink életét. Raj­tunk múlik. T. É. Hol vagytok, felsöiparista évek...? Az igazgató nyugdíjba ment Fiatal műszerészek klubja a Carbonnál Munkásoptika Műszak után, hétvégeken, órákat töltenek a laborban. Ha kiállításra készülnek, gyakran késő estig bent dolgoznak. Először egy-két családi felvé­telt nagyítanak. Engesztelésnek szánják. Feleség, gyermek, így egyaránt könnyen elfeledkezik a szemrehányó kérdésről már megint a laborban voltál? Fiatalemberek. Mind a né­gyen harminc körüliek, mind a négyen műszerészek és közös szenvedélyük a fotózás. Négy évvel ezelőtt szerveződtek kö­zösséggé Carbon fotóklub né­ven. A vállalat több mint 30 ezer forinttal segítette őket az induláskor. Ebből a pénzből vásároltak gépeket, anyagot. A klub vezetője Kovács Pál: — Az általános iskolában kezdtem fotózni — mondja. Akkor még számomra sem je­lentett többet időnkénti szóra­kozásnál. Lekaptam az osz­tálykirándulásokat, családi ün­nepeket. Később egyre több időt és pénzt fordítottam a fényképezésre. Apránként sa­ját felszerelést vásároltam, bújtam a szakirodalmat, szóval megfertőződtem. — És ezt továbbadta nekünk — szól közbe Till János. —Itt találkoztunk a Carbonnál. Pali maga köré gyűjtött bennünket, elcsalt egy-két kirándulásra, mi is fényképezgettünk és egy idő után, úgy ahogy ő, mi is többet akartunk a családi pil­lanatképek készítésénél. — Egyre inkább sok ember­nek szerettük volna bemutatni a felvételeinkkel azokat a tá­jakat, helyeket, ahol jártunk — folytatja Taskovics Attila. És úgy ahogy mi láttuk, amilyen­nek megismertük. — De legalább ennyire akartuk és akarjuk az érzése­inket, gondolatainkat képbe fo­galmazni — mondja Domóny Zoltán. — Legtöbbször együtt indulunk fotózni és együtt is állítjuk össze a felvételeket. — Ma is vándorol egy kiál­lításunk, ami közös munka — magyarázza Kovács Pál. — Komló a központja. Montázst állítottunk össze. A képsor al­só részén kizárólag bányában készült felvételek szerepelnek. A vájárok, a szén, a gépek. A képsorban azt is igyekeztünk bemutatni, hogy milyen óriási fejlődésen ment keresztül a föld alatti munka. A bányaké­pek fölött sorakoznak azok c felvételek, amik a megváltozott várost, az itt élő embereket ábrázolják. Az új házakat, üz­leteket, a jól öltözött járókelő­ket, az önfeledten játszó gyer­mekeket. És a háttérben, egé­szen elmosódottan ott van a múlt, a régi bányászházak ütött-kopott tetői ... Mi ilyen­nek látjuk a városunkat. Ilyen­né alakították az itt élő embe­rek ... Szenvedéllyel beszél a ké­pekről, vagyis a valóságról, amit ők tömörítettek felvétele­ikbe. De nemcsak Komló új ar­cát akarták megörökíteni. El­mentek Dunaújvárosba, Salgó turjánba is. Előzőleg levelet küldtek a vasmű, illetve az üveggyár igazgatójának, hogy mint a Carbon fotóklub tagjai szeretnének a gyárban is fo­tózni. Jött a válasz, hogy szí­vesen látják őket, kapnak egy szakember kísérőt is, aki oe- mutatja nekik a gyárat. Itthon kértek pár nap szabadságot és fölkerekedtek. — Előzőleg könyvekből is­merkedtünk a két várossal — mondja Till János. Egy-két nap ott-tartózkodás kevés lett vol­na ahhoz, hogy a helyszíni is­merkedéshez. Élőre elhatároz­tuk, hogy hova megyünk, mit fényképezünk. Kocsival mentek, de ide nem vitték a családjukat. Az útja;K többségére viszont igen. A négy család összeáll, közösen fize­tik az utak költségeit, együtt beszélik meg a programokat is. Két kocsival szoktak menni. De nemcsak a fotó-utakon tar­tanék össze. Segítenek egy­másnak az otthonkörüli mun­kákban, s amiről eddig nem esett szó, a munkahelyen is: — Megjöttek az automata varrógépek, küldték a prospek­tust is — meséli Kovács Pál. A prospektust lefordítottuk, megpróbáltuk beállítani a gé­pet, úgy hogy az a számunkra legoptimálisabban működjön. Adarg-addig gyakoroltuk, míg sikerült Másnap már a többi­eknek mutogattuk, mit hogyan kell állítani... Jó kis csapat a műszerész gárda! Egyik napén segítek valakinek, máskor ő nekem ... Azt sem titkolják, hogy azért ők négyen jobban összetartoz­nak, és ezzel megint visszaka­nyarodnak a fotózáshoz. Mesé- Fk, hogy kezdetben mások is jelentkeztek közéjük, s örültek neki. De egyrészük csendesen lemorzsolódott, másoknak ők mondták, hogy ne jöjjenek töb­bet. Az utóbbiak úgy gondol­ták, hogy a vállalati felszere­lés, nyersanyag kizárólag ma­szek hobbit szolgál, minden el­várás nélkül. A fotóklub tagjai ugyanis a vállalatnak is dol­goznak. ök készítik a fényké­peket, a vállalati ünnepségek­ről, tanácskozásokról, névadók­ról, brigádkirándulásokról, egy- egy új termékről, sportnapok­ról. A termékeik reklámfotóinak zömét is ők vállalják. Most épp a schwerini kiállításra külden­dő színes képeken dolgoznak. Sosem számolják, hogy hány szabad szombatot, vasárnapot töltenek el a vállalati képek kidolgozásával. — A fotóklub éves költség- vetés szerint dolgozik — teszi hozzá Kovács Pál. — A válla­lati, vagyis a szakszervezeti tá­mogatással el kell számolnunx. Év közben szúrópróbaszerűen ellenőriznek bennünket. Azt is szeretném elmondani, hogy mi nem négyen, hanem heten va­gyunk. Három társunk más vál­lalatoknál dolgozik, de a Car­bon vezetősége megengedte, hogy ők is használják a labor- felszerelést. — Véletlen, hogy ez idáig egyetlen műemléket, történelmi emlékhelyet sem fotóztak? — Nem — válaszolja Till János. Mi a jelent szeretnénk fényképezni. A múlt csak addig és olyan mértékben érdekel bennünket, amíg segít nekünk az éles kontraszt bemutatásá­ban. — Milyen eredményeket ér­tek el megalakulásuk óta? — Két országos kiállításon mutatták be ez idáig a felvé­teleinket — válaszolja Tasko­vics Attila. — Több helyi kiál­lításunk volt. Jelenleg is ván­dorol egy Baranyában, melyen szocialista városokat, alföldi tájakat és életképeket ábrá­zoló felvételeink szerepelnek. Mégis: egyiküknek sem cél­ja, hogy valamikor a fotózás­ból éljen meg. Szeretik a mű­szerész szakmájukat, tisztelettel beszélnek a vállalati támoga­tásról és lelkesen a barátsá­gukról. Minden hónap máso­dik hétfőjén klubfoglalkozást tartanak. Előre kiosztják a fel­adatokat: ki tart előadást a színes technikáról, ki jelöli be a térképen a legközelebbi út­vonaluk állomásait, ki beszél a többieknek arról, hogy azokon c településeken mivel foglal­koznak az emberek, mi a leg­jellemzőbb az életükre ... Török Éva Lekínlódtuk a hatalmas vas­kályhát a padlásról, s miután beállítottuk a rajzterem sarká­ba, valamelyikünknek az az öt. lete támadt, hogy be kéne tömni a könyökcsövet. Csenge­tés után már látni sem lehe­tett a füsttől: mi ott szorong­tunk a folyosófordulóban, ami kor megérkezett az igazgató. „Marha negyedikesek” — mondta, majd két embert beza­vart, ablakot nyitni. Az óra elmaradt, s mi él­veztük. Később visszajött Lö- rincz József, a „Technika" cí­mű folyóiratból hozott 42-t — ennyi volt az osztálylétszám — s odaadta • az ügyeletesnek, hogy ossza ki. Majd figyel­münkbe ajánlotta a tökéletes égésről szóló cikket a 2. olda­lon ... Most itt ülök, vele szemben a Jókai utcai lakásán. A volt diák — a volt igazgató. „Na, bátron Kuzmics" — mondja, én meg faggatom. Aztán rá­döbbenek; igazán csak most ismertem még: e röpke dél­előtt rendbetette a 20 eszten­dővel ezelőtt szerzett emléke­ket. — A gyerekekkel való test- közelség éltetett — mondja —, s most a nyugdíj sem jelentett egyelőre elszakadást. Van még osztályom, s most is minden percemet az iskolában töltöm. Magamban így fogalmaz­tam: a pécsi fémipari mindig az az iskola volt, ahol a diákot partnerként kezelték, az első kezdeti lépések után hosszútá­vú bizalmat kapott. Talán köz­hely, de az életre neveltek. — Nézd, — mondja Lőrincz József — én 1942-ben kerül­tem ide tanárnak 23 évesen, fiatalon. Felsőipari volt,-s szin­te korombelieket tanítottam. Akkoriban nem tartották sokra: dacos, amolyan csa'kazértis szel­lem uralkodott a falak között. A vasasok egy sajátos atmoszfé­rát jelentettek . . . Schindler Aurél igazgatóm — talán ma­ga sem hitte — hosszú-hosszú évekre meghatározta az ipari arculatát. És persze sikerült olyan ta­nárokat összegyűjteni, akik az iskolát szerették, s ha tetszik, favorizálni próbálták. Minden iparista szeretettel emlékezik a régi nemzedékre, Ács Ká­rolyra, Szilas Károlyra, And- resz Vilmosra, dr. Feke­te Miklósra, Medovárszky Lászlóra, Zador Józsefre. — Itt a munka öröme — látni a gyerekek örömét. Voltam kol. légiumi tanár, 1962 óta pedig a nyugdíjazásig igazgató. Ez idő alatt ki tudja hányszor bi­zonyították az iparisták: rájuk mindig lehet számítani... Az iskola diákjai minden ne­mes küzdelemben a nyerő esé. lyével vették fel a kesztyűt. Ta­nulmányi versenyek, szellemi vetélkedő^, sportcsaták torá­ban álltak fel a képzeletbeli — és a valódi — dobogó legfel­ső fokára. Legkézenfekvőbb bizonyíték erre — hogy csak egyet említsünk — a herényi ftíház, a „Ki tud többet a Szovjetunióról?" verseny díja1. — A sport nemcsak mint testedzés van az én gondola­taim között — magyarázza a vort igazgató —. Több az an­nál. Nagyszerű nevelő erő. Ki­tartásra sarkall. A srác meg­próbálja erejének a maximumát adni... Szóval az életben ka­matoztatható. Lőrincz József nagy örömei között ott van valahol a régi diákok és az iskola kapcsola­ta. Több nemzedéket tanított, s azt hiszem nyilvánvaló az ál­láspontja: a régi diák gyerme­ke szinte felvételi nélkül jöhet az ipariba. S mostanában egy. re több gyermek jött a szülők nyomdokain a 48-as térre... Az unokám is ide fog jár­ni — mondja hittel és kemé­nyen, mindenkori modorát most sem cáfolva meg. Aztán hoz­záteszi! — Most éppen hoz­zájuk készülünk. A fia Pesten, katonai iskolá­ba tanít. Az unoka is pesti fiú; ki tudja, éppen a Zipernovsz- kyt fogja majd választani? A diákok maradéktalanul szerették és szeretettel gondol­nak rá ma is. „Vigéc!" — súg. tak össze a háta megett, s ad­ták immáron közel negyven éve tovább a ragadványnevet. Ma­gyarázza: „Tudod, még felsö­iparista tanár koromban nagy fekete táskával jártam, a ló- denkabátot a karomra dob­va .. . Nem törődtem a gond­dal. Akkoriban valaki azt mondta: vigéc...” Életelve szintén sportnyelven fogalmazható meg: hosszú labdákkal játszani, nem türel­metlenkedni. Akkor nincs csa­lódás. Neves bélyeggyűjtő hírében áll: most talán majd sűrűbben veheti elő a gyűjteményét. Meg. annyi album: precíz, rendezett sorok. Eladni? Inkább átadni majd az unokának. Lassan véget vetünk a be­szélgetésnek: iskolai ünnepre siet Lőrincz József. Egy utolsó kérdést — miszerint mit tart ön a hibájának? — nem mer­tem, nem akartam feltenni. El­fogult vagyok, nagyon. Mint mindannyian akik annak ide­jén szívből énekeltük az indu­lót: "... iparista a legelső a világon”! S tudom, fogjuk is mindig énekelni, míg ott le­hetünk az érettségi találkozó­kon .. , Ugye, igazgató úr? Kozma Ferenc Tisztítják a keszthelyi Sziget strandnál a Balaton medrét. A Fo­lyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat kotróhajója a strand tér­ségében százezer köbméter iszapot távolít el a tóból. Az iszap helyére mosott homokot töltenek vissza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents