Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1980-03-07 / 66. szám

1980. március 7., péntek Dunántúlt napló 5 • • Örvendetes érdeklődés A múzeumok, könyvtárak,, levéltá­rak tavalyi tevékenységéről és ez évi terveiről tájékoztatta a sajtó képvi­selőit Villango István, a Kulturális Minisztérium közgyűjteményei főosz­tályának vezetője csütörtökön a Nép­rajzi Múzeumban. Elmondta: örven­detesen növekszik az érdeklődés a közgyűjtemények iránt. Az utóbbi év­ben a múzeumi kiállításokat csak­nem 17 millióan tekintették meg, fő­leg a vidéki múzeumokat látogatják többen, mint az előző években. A múzeumok tavaly 659 állandó, 801 időszaki és 677 vándorkiállítást ren­deztek. Az idei nagy, reprezentatív kiállítások a jeles évfordulókat kö­szöntik. Felszabadulásunk 35. évfor- dulójára a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban Magyarország ma ciril“ mel, az Országos Hadtörténeti Mú­zeumban A második világháború és a felszabadulás címmel nyílik kiállí­tás. A Petőfi Irodalmi Múzeumban felújítják a József Attila-emlékkiálli- tást. Lenin születésének 110. évfor­dulóját szintén a Munkásmozgalmi Múzeumban — emlékkiállítás kö­szönti. Képernyő előtt Hat év történelem Jandó Jenő és Onczay Csaba Bach-koncertje Napjaink előadóm űvészeté- nek egyik központi problémája: hogyan, mi módon szólaltassuk meg a régi muzsikát Egyre na­gyobb tért hódít az a nézet, hogy a barokk és azt megelőző korszakok zenéjét fokozott stí­lushűséggel, korabeli hangsze­reken vagy azok hiteles máso­latán szabad csak játszani. A barokk zene. ezen belül is Bach billentyűs hangszerekre írott művei a- viták határterületén ál­lanak, hiszen súlyuknál, jelentő­ségüknél fogva nem sorolhatók kizárólag a régi zenét korhűen megszólaltató együttesek és elő­adóművészek repertoárjába. Azt hiszem, minden jó művész szíve­sen nyúl Bach örökértékű re. mekműveihez akkor is, ha azo­kat mai modern zongorákon vagy éppen csellón kívánja megszólaltatni. Még azt sem tudjuk minden Bach-műről pontosan, hogy tu­lajdonképpen milyen hangszerre is íródtak: orgonára, csemba­lóra vagy pedálos csembalóra, hiszen egy-egy hangszer techni­kai lehetőségei meghatározóok a megszólültatás minősége szempontjából. Azt viszont tud­juk, hogy elődeink nem estek kétségbe, ha egy művet más hangszerre kellett adaptálniuk. A zene használhatóságának, megismertetésének igen fontos gyakorlata tűnt el mai életünk­ből az igen pontosan meghatá­rozott vagy korhűséget szigorú­an számonkérő előadási gya-_ korlat miatt. Talán éppen ezért örültem leginkább Jandó Jenő Bach-játékának, mert a mai, modern zongoratechnikát egyet­len pillanatig sem titkolva szó­laltatta meg a műsorán szerep­lő műveket: a h-moll, francia nyitányt és négy prelúdium és fúgát a Wohltemperiertes Kla­vier második kötetéből. Nem fogta vissza indokolatlanul a zongora hangzását, sőt a mo­dern hangszer dinamikoi ará­nyai csak segítették a művek­ben fellelhető hangzás-ellenté­tek kibontakozását. A legvirtuó- zabb dinamikai és ezért tech­nikai megoldás volt a francia nyitány-szvit utolsó „Echo" cí­mű tétele: egy csembaló két manuáljanak hangzási ellenté­tét tolmácsolta hitelesen. For­málása tiszta és világos volt, akár egy motívum vagy téma rajzára, akár az egész mű fel­építésére gondolok. Jól érthető­vé váltak o gazdag szövevényű fúgák, pedig eredeti csemba­lón vagy orgonán eleve plaszti­kusan hatnak. Az előadás és a művek igazát, hitelességét bi­zonyította Jandó Jenő egyidő- ben anélkül, hogy semmilyen lemondásra nem kényszerült. Zongorázása briliánsán virtuóz és örömteli volt. Ugyanez a magatartás, ugyanez o felkészültség jelle­mezte Onczay Csaba gordonka­játékát is. öröm volt hallgatni a felhangzó D-dúr szólószvit és a D-dúr Gambaszonáta előadá­sát. Hangja nemes, játékára a legvirtuózabb részeken sem vet soha árnyat technikai nehézség vagy intonációs bizonytalanság. Lassú tételeiben o csodálatos bachi dallamvezetésre érzéke­nyen reagáló, a gondolattal és' hangszerével azonosulni tudó művészi alkotás részesei vol­tunk. Kircsi László S orozatokról nem nagyon lehet általában beszélni, mert általános jellemző­jük legfeljebb az, hogy odokötik az embereket a kép­ernyő elé, olykor kissé erősza­kosan beavatkoznak idejük, idő­beosztásuk megszervezésébe. Föltéve persze, ha a sorozat jó, illetve ha érdeklődést vált ki, vagy ha a néző „hagyja ma­gát". A felébe-harmadába né­zett sorozatokkal meg az a baj, hogy amikor éppen ideje van az embernek, kinyitja a televí­ziót, nézi-nézi a filmkockákat, de alig ért valamit, „miért ment vele? ki az a nő? kiről beszél­nek? mit akar az az öreg? ki a főnök? ki az a márki és mi baja?" ... A sorozatokkal még az is a probléma, hogy az em­berben vagy van némi érdek­lődés a téma iránt — több kel1 hogy legyen egyetlen estére szóló érdeklődésnél! - vagy nincs: töredelmesen bevallom például, hogy az elmúlt hetek­ben nem éreztem múlhatatlanul szükségesnek megismerkedni közelebbről is, az amerikai rab­szolgatörténelem egy darabjá­val, noha azért néha belenéz­tem a sorozatba. Három hete azonban egyre jobban gyötör a felismerés, hogy aligha tud­nék kitalálni témát, ami jelen pillanatban kevésbé izgatna, mint Napóleon szerelmi élete - hogy aztán meg akarom-e még­is tudni, hogy milyen nő is volt ez a Josephine, vagy sem, az attól is függ, hogy mit hallok az utcán és a fűszerüzletben, hiszen az ember teljesen azért nem akar kimaradni a köz­ügyekből ... Merőben más persze a hely­zet, ha a megkezdett sorozat témája nem valami periférikus téma, hanem olyasmi, amit nemcsak nem árt, de egyenesen fontos megnézni minél na­gyobb tömegeknek. A húszré­szes szovjet—amerikai sorozat, a Hat év történelem (amerikai cí­me: Az ismeretlen háború) nemcsak egyszerűen érdekes, hanem annál sokkal több: a második világháború keleti har­cainak eddig legteljesebb fel­idézése csaknem kivétel nélkül korabeli felvételek révén. Ahogy időben egyre távolodunk a -má­sodik világháborútól, úgy vál­tozik a népesség összetétele egyre inkább azok javára, akik nemhogy résztvevők, szemtanúk nem voltak, de akik o résztve­vők, szemtanúk visszaemlékezé­seit is sokkal kevesebbet hal­lották, látták, akiknek számára tehát ez a históriai nagyon is sok ismeretlen részletet tartal­maz. Ahogy — talán -mondhat­juk: jellemző módon — az ame­rikai átlagembernek is sok új, ismeretlen részletet hozott ez a sorozat, úgy a -mi fiataljaink számára is kissé „Az ismeretlen háború" lehet ennek a filmnek a tartalma. Olvasom, hogy a sorozat 252 filmoperatőr felvételeire épült, ozokéra, akik végig jelen voltak ebben az iszonyatos küzdelem­ben, s robbanások zajában, égigérő lángnyelvek fényénél, fagyban, szélben, a halál ár­nyékában teljesítették a köte­lességüket. -Kicsit az ő dicsősé­gük is ez a film. És valamelyest utódaiké is, o mai filmeseké, akik — ameri­kaiak és szovjetek — összefog­tak egy hiteles, átfogó krónika megteremtésének érdekében. Nem ők tehetnek róla, hogy müe a sorozat a világ több ré­szére, így a mi televíziónkba is eljutott, ez az együttműködés nem olyan természetes, mint amilyen néhány évvel ezelőtt mái-már kezdett lenni. Kicsit szimbolikus, kicsit figyelmeztető jellegű ma ennek a közös vál­lalkozásnak a megléte, a közös ügyeket, a közeledés lehetősé­gét hangsúlyozza egy olyan időben, amikor egyesek éppen ez ellen munkálkodnak. H. E. i Harcmodor I., II. „A többség filmje." „Az igaz­ság, és ami a zárt ajtók mögött történik.” ,;Lehet-e győzni?" Ezekkel a hangzatos alcímek­kel reklámozzák Dárday István és Szalai Györgyi újabb, nagy­lélegzetű filmjét, a Harcmo­dort. Bármilyen bombasztiku­saik is ezek a figyelemfelkeltő jelmondatok, hatásuk eltörpül amellett az izgalom és döbbe­net mellett, amelyet a játékfilm­beli dokumentarizmust kikísérle­tező szerzőpá-r alkotása kelt. Ha indiai híradófelvételeket látunk leprás, horpadt hasú, gnómokká torzult emberekről, elborzadunk, és felsóhajtunk: milyen jó, hogy olyan messze vannak. Dárday és Szalai filmje most majdnem hasonló környezetbe viszi a nézőt. 1980-ban, Ma­gyarországon. A kamera által feltérképezett, düledező házak mélyén kiaszott arcú, magate­hetetlen emberek élnek. Annyi erejük sincs, hogy a pimaszul újra és újra visszaszálló legyet elhessentsék a szójukról. Csak a szeme él ezeknek az öregek­nek. Riadtan vagy egykedvűen követi a felvevőgép mozgását, amely végigpásztáz az évek óta vizet nem látott dunyhán, az összedőlt tűzhelyen, az egész embertelenné vált hajlékon. Nálunk nincsenek szent tehe­nek, amelyekhez nem szabad hozzányúlni, de amelyeknek a tejéből és húsából milliókat lehetne táplálni. Az állam ha­talmas összegeket fordít szo­ciális otthonokra, a magatehe­tetlen, család nélküli öregek támogatására. Segíteni kell! — ezt érzi Tóthné is, a filmbeli já­rási főorvosasszony. Elhatározza, hogy a környékbeli gazdasági üzemek támogatásával és a la­kosság társadalmi munkájával szociális otthont épít. A járás gazdasági vezetőit kisebb-na. gyobb viták, többszöri ülésezé­sek után meggyőzi elgondo­lása helyességéről. Támogatja a községi tanács is. Elkezdődik a munka. Csakhogy magasabb szinten valakinek eszébe jut, hogy őt kihagyták a dologból, NEKI nem szóltak, pedig ezt a legelemibb illemszabályok is így kívánták volna. Ez a valaki aztán szövetségest keres és ta­lál. Elkezdik fúrni az építkezést. „Megalapozatlan". „Nincs rá anyagi fedezet." „Elhamarko­dott lépés volt" S végül: „Mondd, édes öregem, ki ez a Tóthné? Miért ugrál ez ennyi­re?” . . . Tóthné harcol, veszekszik, oly­kor ügyesen taktikázik. Tudja, hogy sok függ a harcmodortól. A gáncsoskodók azonban nem kevésbé ügyesek, s végül úgy tűnik, sikerül leállítani a „par­tizánakciót”. Tóthnét a járási hivatal elnöke finoman, de fél­reérthetetlenül eltávolítja. Ekkor hangzik el a film mottója Tóthné szájából: „Elnök elvtárs, Magyarországon azért még sen­kit sem bocsátottak el, mert nem csinált valamit. . A főorvosnő férje azonban befolyásos ember, és el tudja intézni, hogy a felmondást ér­vénytelenítsék. Ehhez csupán a körvadászat egyik résztvevőjét kell karon fognia, s néhány lépést sétálni vele . . . Tóthné folytathatja a horcot. A szociális otthon épül, ha nem is minden baj nélkül. Egy baleset — úgy tűnik — végleg befullasztja a kezdeményezést. Végül az segít, hogy a televízió forgatni akar egy másik szociális otthon át­adásakor, de az nem készül el határidőre. Nosza, itt a másik, gyorsan fejezzék be a Tóthné- félét, s jöhet a megdicsőülés, így is. történik. Mindenki kitün­tetést kap csak a tanácselnök­helyettes nem, aki talán a leg­többet dolgozott az ügy érdeké­ben, az építkezésen. Az amatőrökkel eljátszatott Harcmodor a Balázs Béla Stú­dió legjobb dokumentarista ha. gyományait és a magyar film­művészet minden eddigi köz­életi bátorságát egységesítő film. Ha csak lehet, a néző most vetkőzze le a magyar filmekkel szembeni ellenérzését. Krimit fog látni. Krimit a valóságról. Havasi János Színházi tudósítás korhű bemutatókról Elöljáróban a belbecsről. A pipogya férj, a hozomány­vadászat, a házasságtörés mindig hálás témái voltak a századforduló tájt virágzó polgári komédiának s a szak­mánybán készülő ún. bulvár- vígjátékoknak. Ez a kifejezet­ten szórakoztató műfaj, noha pl. szerkesztésben, párbe­széd-technikában maradandó (dramaturgiai) értékeket is produkált — jobbára bizony igen sekélyes, kétes értékei­vel burjánzott el s vált ke­lendővé elsősorban Francia- országban, majd Európa-szer- te, mindenütt. Közöttük igen népszerűek voltak a rövid lé­legzetű, pikáns egyfelvonásos bohózatok. (Igaz, 60—80 év­vel később már éppen léleg­zet dolgában ném mindig tűnnek olyan rövideknek, vi­szont — ritka kivétellel — ál­talában föltűnően porosak, laposak, avítt humorúak.) A Pécsi Nemzeti Színház repertoárjában most újfent három régi egyfelvonásos bo­hózatot adnak ,,Tüll és bár­sony" címmel, tökéletes kor­hűséggel ... Az első (Me­nyegző), mely egy hosszú és unalmas párbeszédre épül, Molnár Ferenc kevésbé sike­rült bulvárjátékai közül való, s mint ilyen, semmiképp se jellemző arra, akit a magyar irodalomban Molnár Ferenc­nek tisztelünk. (Ha élne, alig­ha örülne eme fölfedezteté­sének.) A közbülsőt Feydeau A szobalány fütyül rám című komédiáját Czimer József, o Pécsi Nemzeti Színház fődra­maturgja fordította. Nem ke­vésbé terjengős ez jem. Ta­lán ott és annyival oldottabb, ahol és amennyire a helyzet-, illetve jellemkomikum elemei dominálnak benne. A har­madikban, az osztrák Lernet­Holenia Hússaláta c. bohó­zatában egy találkahely egy­másra „szervezett” randevúi kínálják a szituációk bonyo­dalmas humorát, A há­rom elménckedő játékot Nógrádi Róbert rendezte; játszották: Paál László, Bókái Mária, Bán János, Faludy László, Labancz Borbála, Frajt Edit, Vári Éva, Arany Kató, Györy Emil, Vallói Pé­ter, Bárány Frigyes és N. Sza­bó Sándor. Bókái Mária és Vári Éva korhangulatú kupiéi — mint kösöntyű, bijou vagy meda­lion a dámák fess idomain — kellemdúsan színezték — sőt emelték! — az est nívó­ját s a publikum tetszését. A bohókás-huncut dalocskák zenéjét Papp Zoltán szerezte s játszotta kis együttese élén, lent az Orchester mélyén. Bán János, Györy Emil és Frajt Edit a Hússalátában Fotó: Keleti Éva es bársony

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents