Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-30 / 89. szám
1980. MÁRCIUS 30. KULTÚRA DN HÉTVÉGE 9. Gounod operája a Pécsi Nemzeti Színházban Faust Marczis Demeter és Németh Alice Fotó: Kqlmándy Ferenc Muszáj a kályhától kezdeni. Geothe Faustja „szabadság- harc a középkor ellen”. Főhőse az élet megismerésének teljességét szomjazza. Tehát egyszerre tudást és érzékiséget, aki mellett Mefisztó célja másodrendű, kiégetni Faustból — éppen a kicsinyesebb, az érzéki ébren tartásával — a min- denség tudásának, elbirtoklásának roppant óhajtását. Az operai Faust viszont fiatalodni és szeretni akar csupán. Vele így könnyű dolga van Mefisztó. nak. Gounod számára a tér és idő korlátain áttörő hatalmas vágyból alig ígér többet a szövegkönyv egy hétköznapi szerelmi sztori soványka festékcsíkjánál, a goethe-i mű egyetlen szeletének szentimentális párlatánál. Melyhez viszont a komponista balzsam illatú, reminiszcenciákkal teli, gazdag dallamiságú, a kor ízlését nemesen, invenciózusan fölszippantó zenét írt: remek betétszámai, áriái, kettősei, kórusai, táncai ma sem tévesztik hatásukat. Gounod Faustjának tehát vajmi kevés lényegi köze van Goethe Faustjához. Annál több a francia nagyoperához. A mű eredeti címe is más: Margit. Ráadásul a kései esztétikák sem minden alap nélkül vetik a szerző szemére, hogy jellemeinek egyénítésével nem sokat bíbelődött, inkább a muzsika látványos, tetszetős, hódító ködfátyolát vonta figurái köré. Vagyishót Fausf-ügyben rés tátong a goethe-i világkép és Gounod operája között, ahová okkal érezhet ingerenciát belépni a rendező, hiszen esélyeit e kétségtelen különbözőségek fedezik. Föltehetően ebből a meggondolásból, a francia nagyopera látványigényéből meg a színház adottságából (hogy erős a balettje) merített ötletet a társulat fiatal, ambiciózus rendezője, Konter László. Munkájának eredménye egy olyan Fausf-bemutató, ami meglehetősen szokatlan, azt is mondhatnám, felingerlő. Lehet bó- lintcni rá, elutasítani hevesen, csak közömbösen tudomásul venni nem. Mindazt, mi érzelem, vágy, indulat, nosztalgia az operában, amit a szereplők emocionális zenei tartalomként hordoznak énekben — a játékban átengedik a balettnek. Vagyis azt a bonyolult emberi viszonyrendszert, mellyel Gounod hősei is kapcsolatba kerülnek egymással, maguk a szólisták csupán eléneklik — a kifejezés minden más eszközlehetőségét, gesztusrendszerét Konter rendezése tulajdonképpen lehántja róluk, s a mozgás, a tánc, a balett hullámhosszára költözteti. Ennek logikus következményéként (minthogy, ne féljünk a kifejezéstől, elidegenítés történik itt) puritán, lemeztelenített, erősen célszerű a színpadkép. Székely László a- molyan szcenikus oratóriumhoz pakoltatott lépcsőket a háttérben, a jelmeztervező Vidák Györgyi mintha a táncosok tri- kós öltözetével is azt hangsúlyozná, hogy a balett önálló, kívülről bevitt eleme a'z előadásnak: Mefisztót pedig lila köpenybe, vörös parókába, bar. na térdcsizmába bujtatja, hogy elvétve s fedezhessünk föl rajta valamit a „kötelező" sátáni színből,a feketéből. Az eszközte- lenség addig képes szolgálni a muzsikát (végtére is operát ját. szanak), amig a muzsika lehetőséget nyújt a táncosoknak a képi látvány megfogalmazására. Mert amint a balett és a. kórus eltűnik, az énekesek légüres térbe kerülnek, s valósággal szenvednek az oxigénhiánytól. A kerti jelenethez például fapados vasúti kocsi metszetét tolják össze körítés gyanánt, Margit virágillatú háza amolyan füstös bakterházra emlékeztet oldalvást, a küszöb helyére odacsempészett dekoratív ékszerdoboz pedig, amitől a lány megszédül, e kies miliőiben úgy fest, mint holmi aranyozott súrolókefe a falusi árnyékszék előtt. Viszont. Jelesül ismerte föl Konter, hogy ez a fajta „szegény színház” addig életképes Gounod operaszínpadán, amíg mozgásban, akcióban tartja a balett vagy a kórus. Szerencsére gyakran tartja. Eck Imre koreográfiájával akár önálló estet, etüdciklust is kivonatolhatna a balett mindabból, amit az előadáson látunk tőlük, s úgyszólván egyetlen kóruskép sem passzív, mindre akad a rendezőnek életsza- gú, kifejező, szellemes cselekvésötlete. A templomjelenetre kihozott énekkar — fekete csuklyákban, égő gyertyákkal —valóságos infernót érzékeltet Mefisztó és Margit kettősségéhez: a katonák hazatérése szemléletes; a zárókép katalitikus látványa szép, felemelő (sorolhatnám a produkció erényeit: Mefisztó rondájára úgy spriccel föl a padlóból Bacchus itala, mintha szökőkútból lövellne az isteni nedű) — mindazonáltal a fontosabb szereplők mindvégig kénytelenek önmagukat megkettőzni, szerepeiket hol fölvállalni, hol megtagadni, fgy lényegében ambivalens hatást kelt az előadás egésze. Ma divatos szóval azt mondanám : a pécsi opera-Faust Konter László olvasata. A dolog idáig rendjén is van. Ellenvetésem mindössze annyi, hogy az operát, sajátos műfajíörvényei okán, hallgatni kell. S a zenei élmény konzekvenciáival olvasni a szövegkönyvet. Ez a sorrend léhet garancia rá, hogy a kivitelezés azon elemei — mint a balettek —, melyek az operai összhatás felkeltéséhez gazdag és választékos eszközt kínálnak, akkor se ébresszék a cél képzetét, ha ez a baletttársulat kétségtelenül imponáló, fölkészült. Breitner Tamás zenei vezetése készséggel tesz eleget a! koncepciónak. Kiszűri a muzsika érzelgős, szentimentális hajlamait, feszesen, jó ritmusban tartja az előadást. Okosan ügyel színpad és Orchester között a hangzás arányaira, tehát sehol sem födi az énekeseket, az apróbb fésületlensé- geken meg bizonyára úrrá lesz az idő, ha a produkció tovább érik. Marczis Demeter Mefisz- tója e jeles művész gazdag repertoárján sem egyetlen a többiből: karate rés, nagyvonalú, démoni színekkel föstött. Tömör zengzetű, kellően sűrű; masszív basszusa éppoly fogékony férfias lírára, mint sátáni gúnykacajra, s győzi a szólam barifanális magasságait is. Németh Alice Margitja finom szálakkal átszőtt, tartalmas pia- nókra képes, belülről fogalmazott alakítás, melyről elhisz- szük, hogy áldozat. Néhol túlságosan széles agogikákat használ, minek révén kizökken a ritmusból, ám fakóbb pillanatait is feledteti szuggesztív egyénisége, amellyel légkört teremt maga körül. Réti Csabáé a címszerep, A szegedi vendég- művész — annak dacára, hogy a legmagasabb hangoknál bizonytalankodott — illúziókeltő- en, nagy formában, zeneileg kifogástalanul énekelt. Az utóbbi időben mintha izmosabbá, teltebbé vált volna tenorja (meglehet, ennek vámszedője o felső há és cé). S Nagy Gábor betegsége miatt másik vendégművész is csatasorba állt — hirtelen, váratlanul, a premiert megmentőn: az ifjú baritonista fővárosi tanára, Bende Zsolt, az Állami Opera- háztól. Aki ezúttal se hagyott kétséget afelől, hogy parádés szerepe a Valentin: árnyaltan, hajlékonyán, nemes matériával dalolta el imáját, a publikum méltán honorálta vastapssal. Kővári Anikó Mártája erőteljes, Benei Katalin Siebelje talán élesebb a kelleténél, mindenesetre meggyőző, csakúgy, mint Branderként Kámonyi László. Vagyishót az énekesekre igazán nem lehet panasz. A kórusra sem (karigazgató Károly Róbert). S különösen nem a balettre, amely oroszlánrészt vállalt egy olyan operabemutató közönségsikeréből, ahonnan e sorok írója szívesen elengedte volna az „oroszlánokat". Nikolényi István GÁLÁM BOSI LÁSZLÓ DÁRDÁIT SZÉTNYITOTTA József Attila emlékének Dárdáit szétnyitotta már a kékingű Tavasz előtt a páncéltalan Télvitéz. Csapongnak zászlós dobverők a folyók fölött, bő zene tombol, száguldó üteme táncba hív minden ébredőt Bő zene tombol. Hallod-e Bölcsszavú? Emeld föl fejed. A Föld körül hullámzónak a pirostollú reggelek. A tűzből fölcsapó világ mögött a roppant kalitkák üszkösre marva rengenek. Bedőlt a téli éjszaka, sugár a sugárt emeli. Várják a vesszőzötteket eszméid pajzsos termei. A mélybe rántó csonkokat, égett gyökerű gondokat az öröm fodra elnyeli. Attila, kötjük a reményt, hálójával kifogjuk az idő pikkelyes gyöngyeit. Tükrözzön szebbé az igaz. Sorsunk madárral teli rét, hol barka bontja köntösét. Vádunkra szirmos gally havaz. Dereng a Duna szőnyege, mintái holdas halrajok. Lángot hizlal a nádi csősz, a pernye bátran csavarog. Gyógyít a vén, az ifjú győz. A pintyek röpte sietős, csőrükbe csenték a magot. A város tárja szárnyait, hattyúk borítják az eget. Az űrbe-járók boldogan emelnek értünk serleget. Hasad a mohás guanó, a medvehangú dinamó kezes, körötte szíj lebeg. A Mindenség szirtje mögül kilépsz az Ércek kapuján. Szövőnők éji éneke csalogat hozzánk szaporán. Amíg tapintjuk ujjaid, rontjuk a bosszú malmait. Nem mérkőzhetünk ostobán. Mulat a Tavasz, lesöpri a fagy kőkemény poharát, az örök virágkupola fényét látod-e odaát? A sasok s a rigók felett támaszd a Naphoz szép fejed, rádnyitja gyémántkapuját. VERBŐCZY ANTAL SZONETTVÉG Verssorokká lettéi. Emlékemben a tél riadt arcodon úgy ül, mint kamaszkori éjem felett az első gyönyör, mely meglepett, oly kétségbeesetten, értetlenül. Császár István eta — Azt ajánlom, hogy naponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy járkáljon. Az utcán. —■ Melyik utcán? Ne haragudjon, nem értem. — Bármelyik utcán. Amelyiken kedve tartja. — Szóval, mondjuk naponta menjek le a piacig és vissza? — Ne határozzon el semmit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük- föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna felé, akkor ugye odaérek, és mit csináljak azután? Visszaforduljak, vagy menjek tovább a partön? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre megyek, megint elérek valahová és akkor újra ott a kérdés, hogy visszaforduljak, vagy tovább menjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sétálásnak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sétálás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tudja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen idegen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spazieren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó megfelelői. Sétál, céltalanul kószál. Értem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell idegeskednie. Naponta kószáljon egy keveset céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzal a céllal, hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt állítja? — Mindig mentem valahová. Ha sehová sem kell mennem, mit keresnék az utcán? Nem vagyok bolond. — Gondoljon a gyerekkorára. A szüleivel biztosan sétált. — Persze. Azt mondták el. megyünk sétálni ... — És olyankor mit csinált? — Mentem a szüleimmel. Vittek magukkal. — És a szülei mit csináltak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyerekét vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gépészmérnök. A feleségem a nyugdíjazásom után három évvel meghalt. — Értse meg, ha állandóan otthon ül, idő előtt tönkremegy maga is. Naponta sétálni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga „nem akap Egyszerűen csökönyös. Ha nincs szüksége a tanácsomra, minek jött hozzám? — Szükségem van a tanácsára, doktor úr. —< Akkor menjen le mindennap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen délután. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna-partig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyugtatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát. • —r Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen, nyugodtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha még egyszer elmon. daná doktor úr, én felírnám magamnak. És pontosan így fogom csinálni mindennap.
