Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-23 / 82. szám
1980. MÁRCIUS 23. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. Lakatos Menyhért Szegény Péter ■■■■ ■ Hallgatott mindenki, csak a szél dudorászta őszi, elmúlást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora dermedt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart porontyaikat ölelve magukhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhet- te volna meg őket? Talán a törvény? Hisz ott álltak előtte. Fényes szuronyain félelmetesen csillogott a fény, és a törvény komor, vészjósló tekintettel méregette áldozatait. Mik voltok ők a törvény szemében? Egy nagy nulla. — Úristen! — érződött sóhajtásukból a fohász. — Mi lesz- most? A szélcsípte szemekből itt-ott kicsordult a kétségbeesés. A csendőr úr megállt egy keshedt, nagybajuszos cigány előtt, összeszűkítve szemét előbb végigmérte, aztán rámordult. — Te vagy az a Péter? A keshedt cigány megpróbálta katonásan kihúzni magát, de az évtizedek nedves putri- köszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr! — nyöqte a keshedt ciqánv félelemtől és fájdalomtól eltorzult arccal, — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatvanöt betöltöttem — mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusztulatos! — válaszolt helyette a felesége. A csendőr rosszalló tekintettel végignézett az asszonyon, majd ismét a keshedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölyköket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybajuszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegezve nem mondott sem igent, sem nemet. Lóke, akit gyávasága miatt cigánybírói tisztességgel tüntetett ki a törvény, egy piszkos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távolabb a cigány-félkörtől, hallgatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Péternek a csendőr. — Mindjárt meglátjuk, milyen gacsar legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztulok - suttogta reszkető bajusza alatt, szeme sarkából koldus pillantásokat vetve a többi felé. A csendőr hatalmas rúgással Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött tyúk gurult ki. — Ismered ezt a dögöt? - dörrent rá. Péter csodálkozó szemmel meredt ró a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagysokára jött ki a torkán. — Igenis, ismerem, főtörzsőrmester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. - Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? — Kérdő tekintetével végigpásztázta a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett parancsolni — sírta el magát a nagybajuszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, éhenpusztulnak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mindjárt jóltartalak — felelte gúnyosan és leemelte válláról a szuro- nyos puskát. — Vedd fel azt a tyúkot! Péter korát meghazudtoló sietséggel kapta fel a dögöt, és mint aki' semmi jóra nem számíthat, gyanakodva nézett a csendőrre. — Na, edd meg I — szólt Péterre visszafogott indulattal. A keshedt, nagybajuszos cigány tágrameresztett szemmel bámult, látszott az arcán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig:. — Nem érted?! - sziszegte a törzsőrmester. — Megeszed nyersen vagy leverem rólad a húst! — És ízelítőül a puskatussal mellbevágta a horpadtmellű, nagybajuszos cigányt. Péter hátratántorodatt, de hogy el ne essen, a másik csendőr hátba támasztotta a puskatussal. A nagybajuszos, keshedt cigány kissé még imbolygóit az ütések súlyától, de már nem támogatták. Fátyolossá vált szeme végigpásztázta a riadt tekintetű cigányokat,, majd rácsodálkozott a kezében levő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futottak végig barna arcán, megöntözve ősz borostáit, ízesítőként rápergett a tollatlan tyúkra. Nézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az áldozati serleget, szájához emelte. A sorbanállók lélegzete elakadt. Péter erős fehér fogai kivillantak ősz bajusza alól, és recsegve belesüppedtek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A cigányok jajgatva, öklendezve borultak egymásra, siratva gyalázatukat, . embertelenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mértek.- Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki kétségbeesésében. És abban a pillanatban magasba lendültek a puskatusok, nyögött, jajgatott a tömeg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puskatusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor.- Odanézzetek! — ordította a törzsőrmester. — Aki elfordul, szétloccsantom a fejét! Nézték, de sűrűn ömlő köny. nyeik eltakarták előlük szegény Pétert.- így fogjátok egymást is megenni, piszkos, szemét népség ! Ezt én megmutatom nék- tek! És egy pillanatig sem gondolta senki, hogy a csendőr uraknak éppen tréfálnivaló kedvük támadt. Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zokogások, csak a könnyek peregtek gátjukat vesztve, mintha soha nem akarnánok elapadni, Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonxhoz, mint a levéltetvek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdezte az asszonyt. — Pétert ne féltsd! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen belemartak a véres húsba. Tépte, szaggatta, meg sem rágta, csak lenyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péterről verik le a húst... — Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, arcát a cafatokká tépett húsba temetve zokogta — .. . mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, borzalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszorítatt, recsegő fogai közül a csendőrök felé sziszegte : — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias mozdulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból, kétoldalt lecsüngő ősz bajuszán alvadt vér és húscafatok táncolták, ahogy kemény állcsontjai között őrlődött a nyers hús. Ezt a látványt már Péter felesége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó pur- déit, a keshedt, nagybajuszos cigányhoz ugrott, kitépve kezéből a véres húscafatot, feje felett meglóbálta és nagy ívben elhajította. — Engem öljetek meg! — kiáltotta a csendőrök felé és felsőtestéről letépte a réklit. Nem kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyalni kezdett a napfényben, ahogy mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent, mint az izzó vas szikrái, amikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt magába hullva, a lábaihoz tapadó porontyokat nézte, akik félelmükben hozzá menekültek, és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még mennyi reményt, mennyi örömet csillogtatott meg a szemükben. Somogyi Győző rajza Gyurits Éva rajza Pákozdy Ferenc Olvadás Tavaszra vár, bármerre nézek, a föld, a fű, a fák, a fészek, ígéret minden csöppnyi ág, forr, buzdul az egész világ. A szívós fagy már egyre enged, a nap, a nap jócskán melenget, A levegő is enyhe, üde, kiütközik a diófa rügye. A kis tócsák hogy tündökölnek, beillenek megannyi tükörnek. Ne mondja senki, hogy pocsolya ... Ez már a tavasz fénylő mosolya. Galambos Gábor Március elején látod előbb még nap sütött utána rögtön hó esett forgószél támadt hóvihar házakat utat betakar látod előbb még hó esett utána rögtön elborult sötét lett jaj sötét sötét se hó . se nap látod már lassan kiderül elöbújik a nap a nap utcahossz emberáradat fogd a kezem béke van _ Homoródi József Pheidippidész halála ét nyugdíjas találkozik. — Jó színben vagy. — Festem magam. — Kocogsz még? — Ma is lehúztam nyolc kilométert. — Ügy ne járj, mint Carter! — Az hogy járt? — Nem olvastad? Összecsukott kocogás közben. — Hja, nem lekvároknak való. — Egyes orvosok szerint senkinek se való. — Ezt is olvastad, mi? — Igen. Elég komoly embertől. Egy harwardi prof nyilatkozta a Carter kinyiffanása után, hogy a kocogás a legbiztosabb út az infarktushoz. — Hát ez valóban komoly. Mondd, ez a prof tavaly nem azt szajkózta még: fuss az életedért? — Nem tudom. De mondott egy nagyon hiteles történelmi példát a futás ártalmasságá- ra. Szerinte a marathóni hírvivő a legjobb bizonyíték arra, hogy a futás életveszélyes. Hiszen köztudott: miután Athénba loholt Miltiadész győzelmének hírével, összeesett és meghalt. — Te ezt elhiszed? — Benne van minden tankönyvben, lexikonban. — Még a mi lexikonunkban is csak az van benne: állítólag meghalt. Aki azonban nem elégszik meg a történelmi közhelyekkel, lexikonbölcsességekkel, hanem egy kicsit belegondol, hogyan is volt az az első maratoni futás, az tudja, hogy Pheidippidész nem a futástól kapott infarktust. — Ki az a Pheidippidész? — Még azt sem tudod? Hát Miltiadész hírvivője. Ö rohant Athénba a hírrel, hogy legyőzték a sokszoros túlerőben volt perzsa hadakat. — Aztán összeesett és meghalt. Hiába, negyven kilométer futás — életveszélyes. Jó lesz, ha te is vigyázol a kocogással. — Én nem maratonizok. — Egy hét alatt te is futsz annyit. — De nem úgy, mint Pheidippidész. — Na igen. Szegény, biztosan túlerőltette magát, hogy mielőbb Athénból érjen. — Gondolod? — Csak így lehetett. — Gondolkozz egy kicsit. Elindul a marathóni síkról az a derék ifjú harcos, a Pheidippidész, hogy megvigye Miltiadész győzelmi jelentését Athénba. Rohan, mint akit puskából lőttek ki. — Két óra múlva betámolyog Athénba, eldadogja ez örömhírt, s holtan rogy össze. — Úgy volt, ahogy mondod: tántorgott és dadogott. — Hát csoda? Negyven kilométeres loholás után? — No, menjünk csak sorba. Szóval, fut Pheidippidész. Nem lakatlan, holdbéli tájon, hanem a kicsiny, sűrűn lakott Görögországban. Már pár kilométer után találkozik egy nyáját terelő pásztorral. Odakiáltja neki: Győztünk! — Valószínű, hogy odakiáltja. — Fut tovább. Majorhoz ér. Ott is elmondja az örömhírt. Vizet is kér, mert eltikkadt már. A legjobb borukkal kínálják örömükben. — Az áldóját! Ne is folytasd ! — De folytatom. Sok találkozása lesz még Athénig, ölelik, csókolják. És itatják. Tökrészegen érkezik Athénba. Alig tudja eldadogni a győzelmi jelentést. A vének is borral kínálják. Vedel, összeesik és meghal. Alkoholmérgezésben., — Lehet, hogy így volt. — Tuti. — De azért te csak hallgass arra a harwardosra. Hátha ő is tisztában volt Pheidippidész halálának körülményeivel. Azért hozta föl példának, mert nyilván a Carter is egy sajtókoktélról vagy pezsgős diplomáciai fogadásról indult kocogni. — Én nem járok fogadásokra. — De iszol. — Kocogás előtt soha. Csak utána. Mert én tudom a történelmet, nem úgy, mint a Carter.
