Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-02 / 61. szám
1980. MÁRCIUS 2. MŰVÉSZET «• DN HÉTVÉGE 9. Szeder Katalin Felnőttek, kezdődik a mese! Bizonyára sokféle meséről hallottatok már, kurtáról, hosszúról, vígról, szomorúról, csalimeséről, tündérmeséről, de olyanról aligha, amilyet most én mondok nektek. Ezt a mesét ugyanis Pistának hívták. Akkurátus kis mese volt, már akkor sem lehetett volna rámondani, amikor világra jött, hogy se füle, se farka. Éppenséggel a helyén volt mindene, és amikor az első éltető korty leért a gyomrába, nagyra nyitotta szemét és diadalmasan rikkantotta: — Hol voltam, hol nem voltam, kezdődjek el, de iziben! A felnőttek azonban nem értették sem ezt, sem egyéb ez időben kinyilvánított kívánságait, sőt legtöbbször éppen az ellenkezőjét csinálták vagy csináltatták vele, mint amihez kedve lett volna. Pista rájött, hogy meg kell tanulnia a nyelvükön, ha el akar kezdődni. Ez könnyű feladatnak látszott, de a hónapok, esztendők csak múltak, s még mindig maradt, amit képtelen volt megértetni a felnőttekkel vagy megérteni viselkedésükben. Lehet, hogy ezért ütközik akadályba mindig, panaszolta a posztócsacsinak meg a kisautónak, valahányszor egy kicsit is el szeretne kezdődni. Hol fogat kell mosni, hol kezet kell csókolni a rokon néninek és megkérdezni, hogy van Sanyi bácsi, holott Sanyi bácsi létezéséről legszívesebben megfeledkezne, hiszen anya mondta, hogy ha rossz lesz, Sanyi bácsinak adja. Hatéves korára maga is meggyőződött arról, hogy csak akkor kezdődhet el a felnőttek világában, ha iskolába megy. Az iskolában viszont mindenről esett szó, csak elkezdődésről nem. A kisautót, a posztócsacsit, amelyek az elkezdődésre emlékeztették, ide nem hozhatta magával. Majd ha megnőttél, magyarázták a tanárok. Mindenféle idegen mesékről tanult, amelyek, csodák csodája, már kiskorukban kezdődtek, és ezt a Pisti nevű mese, azaz iskolás sehogysem foghatta fel. Mintha azért kellene kívülről fújni őket, hogy ne maradjon ideje saját magán gondolkozni. Boldog volt, amikor végre kikerült az iskolapadból. Most már igazán tud annyit, hogy elkezdődhet! Ipari tanulónak szegődött egy gyárba, mert nem akart sokáig szülei keresetéből élni: itt megint nem tudott semmit, szakadt róla a víz a gép mellett és szakadt, ha az idősebbekkel beszélt, nagyon nehéz volt megtanulni a nyelvükön. Apja közben súlyos beteg lett, és Pistinek éjjel vagont kellett kiraknia, hogy legalább a gond egy részét levegye anyja válláról. Aztán jött a katonaság, ahol megint csak az különbözhetett a többitől, aki lövészetben vagy hasonló versenyen a legjobb eredményt érte el. A Pista nevű mese persze bízott benne, hogy majd a civil élet meghozza, amit vár. Igen ám, de közben kitört a háború, és a Pista, Jancsi, Péter nevű meséket az első vonalba vezényelték. A mi Pistánk örülhetett, amikor három év múlva fél karral, bicegve hazavergődött. Apja már nem élt, anyja a lányához költözött: egyedül maradt mint az ujjam. Letett már arról is, hogy megkezdődhet valaha: de hiába, fiatal volt még, sok minden zsongott a fejében. Üres zubbonyujját zsebébe gyűrve elkószált erre-arra: leginkább a vásárok meg a búcsúk érdekelték, a körhinta előtt órákig el tudott bámészkodni. Szent István napja is a so- kadalom köze'pében találta. A lacikonyhát, az italméréseket messzire elkerülte: tudta, hogy fél karjával csak kigúnyolnák, mert a dicsekvéshez nem értett, a verekedéshez még- úgysem. Éppen a körhinta felé igyekezett, amikor egy bábtáncoltató bódé mellett földbe gyökerezett a lába. ősz, rezes orrú rokkant mozgatta a babákat, meg egy tizenöt éves forma, szöghajú kislány, alighanem a lánya. Olyan kerekre nyílt szemmel leste Rózsa Sándor győzködését a pandúrokkal, mintha nem is ő tartaná a bábú nyelét. — No lám, a másik mese! — csapott homlokára a fiú. Mit szaporítsam a szót, a bábjáték után összeismerkedett a kislánnyal, s anyja minden tiltakozása ellenére feleségül vette. Úgy gondolták, együtt megkezdődhetnek végre: de velük maradt a rokkant is, aki mindenekfölött szerette az italt, és a félkarú Pista, meg a Zsuzska nevű mesék a betevő falatot is nehezen szerezték meg mellette. Hát még aztán, amikor jöttek a gyerekek egymás után! Cipő kellett, ruha kellett, hol egyik volt beteg, hol másik, a Zsuzska szeme körül hamarosan annyi lett a karika, mint a táblán a céllövöldében. A Pista nevű mese hiányzó karja meg úgy fájt, de úgy fájt éjjelenként, mintha kilenc ördög vagdalná, szúrkálná egyszerre. Teltek-múltak az esztendők, a rokkantat meg a legkisebb fiút egy hét alatt vitte el a himlő, de a többi négy gyerek csak felnőtt valahogy. Először a fiúk kerültek el hazulról: ki más vidéken keresett munkát, ki megházasodott, végül a lánynak is akadt párja. Fájt a Zsuzska nevű mese szíve erősen, hogy segítségét, beszélgető társát elveszíti, de azt akarta, holtáig emlegesse a lánya lakodalmát, aki csak eljön. Féltve őrzött pénzüket előszedték, a Pista nevű mese rendbe hozta, kifestette a vizes falú. roskadt, öreg házacskát, Zsuzska meg három nap, három éjjel sütött-főzött a menyegzőre. Nagy mulatság volt, az szent- igaz, magam is ott voltam, táncoltam kivilágos kivirradtig. Még másnap is ott vigadtak a vendégek, felvirágozott autóban robogott az ifjú pár két utcasarokkal arrébb, a városi házakhoz, ahol a férj szülei laktak, aztán nagy nehezen elbúcsúzott a násznép is, és ők magukra maradtak a házban. — Na végre, csakhogy elkezdődhetünk! — sóhajtották boldogan. Azzal lefeküdtek és elaludtak örökre. Vadmalacok Magyar Ferenc felvétele Háromezer fotó a természetről 1980. február 23-án a MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ (Budapest, Budaörsi út 141.) kongresszusi termében tartotta egyesületté alakuló közgyűlését a Nimród fotóklub. Ez az esemény nem egy új szervezet létrejöttét, hanem a korábbi szervezeti rendszer megújhodását jelenti. 1978-ban a Nimród vadászmagazin szerkesztőségének kezdeményezésére készült el az a felhívás, amely a természet- és „vadfotósokat" igyekezett tömöríteni, munkáikat a lapnak megszerezni. A hatás szinte leírhatatlan volt, háromszáz jelentkező adatait kapták meg a szervezők. Nem egy, hanem akár öt klubra való fotós kérte felvételét — amire senki nem számított. Még kevésbé arra, hogy az első fotópályázat meghirdetése eredményeként 1285 fotó elbírálása volt a zsűri feladata. Nemcsak a képek meny- nyisége, hanem minősége is meggyőzött bennünket arról, hogy szerencsés kezdeményezés elindítói voltunk, hiszen ebben a szervezetben — foglalkozásra és korra való tekintet nélkül — mindenki tag lehetett, akit a természet és az élővilág fotózása érdekelt. A pályázat sikerén felbátorodva kiállítást rendeztünk a legjobb munkákból, s azt országjáró körútra indítottuk. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum vállalta a budapesti bemutatót, amelyet egy hónap leforgása alatt tizennégyezren tekintettek meg. Vidéki városokban vagy önállóan, vagy vadászati-természetvédelmi kiállítások részeként volt látható a Fotóklub anyaga. Az egy évvel későbbi pályázat legalább olyan sikeres volt mint elődje, 1185 kép sorsáról kellett dönteni. A legjobb képekből ösz- szeállított kiállítás ma is járja az országot. A Fotóklub harmadik pályázatának eredményhirdetésére rövidesen sor kerül. Bágyi Ferenc felvétele Kovács Attila felvétele Madonna E lől az ember megy. Ráérősen, ahogyan férfiembernek mennie illik, ha ivott is már egy keveset Mögötte, három lépésnyire az asszony. Cigány szépség a kicsi asszony, megtermett barna cigányember az ura. Ügy mennek a délelőtt- ben, a tele járdán, mintha csak ők lennének ebben a vi. lágban. Az ember elől kitérnek, sötéten komor az ember, az asszonyt kívánás sem éri, annyira együvé tartoznak ők ketten. Kiérve az üzletek portái elől ritkul körülöttük a tömeg. Mellékutcára fordulnak, és akkor az asszony megsértve a sok évszázados három méteres távolságot, előre ugrik, és hatalmasan hátbeveri az embert. — Nesze! Az embere meg se retten az ütésre, hihetnéd, várta mór. Csak a fejét fordítja hátra: — Nyughass! MenafiJt—teváfJŐTTp körülöttük az ősi protokoll, sértetlen a rend, de a következő utcasarkon újra fordulnak. És addig az asszonykában megint összegyűlik vagy c harag, vagy a ravasz asszonyi makacsság, mert újra előre ugrik, és hatalmasat üt ösz- szezárt ököllel az embere nyakára. Fejre szánta az ütést, de az ember fejét nem érte el, vagy éppen megsajnálta azt a szegényt. Az ember meg se rezzen az ütésre. Lépeget tovább, csak a fejét fordítja hátra: — Nyughass! Megmond, tam, odaadom. Mennek tovább. Az ember méltósággal, félreérthetetlen büszkén formás asszonyára, akin alig látni, de látni már, hogy egy barna cigányfiú, vagy formás lány születik nemsokára erre a napfényes világra. Az asszonyka az ütés után, úgy igazodik vissza a három méter távolságra, mint katona a , vezényszóra, de most már nem hallgat. Mondja ám szaporán, Istent, ördögöt se kímélve a szóval, hogy miféle cigány az, aki a családjának nem ad enni, hogy ezért szedett köszmétét egész nap, csupa seb a szúrótól a lába. Az ember megcsak elmegy reggel, este jön a készre. Szaporán pereg az aszszony nyelve, mert nagy dolga van mostan a szavakban: gyűjtik a bátorságot meg a haragot a következő utcasarokig. Ott aztán az asszonyka megint előreugrik, megintüt, most már az ember tarkójára. Az rezzenéstelen megy tovább, csak a fejét fordítja egy pillanatra vissza: — Megmondtam! Nyughass! Elébük kerülök, így nem lát az asszony, de meglátom az ember arcát. Nem akarom hinni, de igaz: az ember mosolyog, békés elégedetten, pedig közel a következő utcasarok, és mögötte csak pereg, pereg az asszony nyelve. Sohase néztem még tömeg, bői veszekedőket, de most megyek velük, ám nem érünk a sarokig. Egy házzal arrébb gesztenyefa borít árnyékot a járdára itt, az ember megáll és visszafordul. Nagy vó- sáriásra való üzlet nincs mór erre, hanem kerékpársereg jelzi a kocsmát, a kocsmában a sört. Azonmód, ahogy adták, borítékkal adja oda az asszonynak a fizetést, még a szalag is kilóg belőle. Úgy teszi mindezt, mintha nem is verték volna érte fél városon át. Az asszony néz a nyitott borítékba, ujjai vallatják o lila öt- és piros százasokat. Barna szeme óriás csillogás, figyelem jut belőle a borítékra, szerelem bizony az embe. rére. Az meg csak áll, térképet csinál a fáról, az égről, mintha most látna fát és eget először. A boríték ürül, az asszonyka elteszi zsebbe a pénzt, de még a zsebekben is elrendez külön minden nagyobbat, ami. re kell. Az ember vár türelmesen, de aztán úgy gondolja, hogy elég a várás ennyi örömnek, mert megindul. Az asszony utána. A bicikliknél lassít az ember, hátrafordul. Barna ötvenes villan az asszony kezében, a férfi elveszi, de a karja nyújtva marad, és az ötvenesből százas lesz. Bemennek a kocsmába. Az ember a pultig, az asszony tartva a távolságot a pult előtt megáll. Haboson friss a sör. Bajuszt rajzol az ember bajuszára, mókás jelet hagy az asszonyka szája szélén. Aztán mennek. Elől az ember, mögötte a termő csend, az asszony, a csodálatos élet. Bartha Gábor Nagy Niké: Leányfej
