Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-16 / 75. szám
1980. MÁRCIUS 16. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. Kerék Imre Szeretőim nevére Zsuzsanna szája akácméz, édesen kinálja magát. Margit hűvöskék szeme mágnes, köcsipejéhez odaránt. Mária mellén csillag ég, lején villanyfény-glória. Irén vágyamat bűvöli nyurga, kemény combjaira. Ilona karja nyirfagally < madárfészekkel hajlatán. Júlia szép leány, haja virradhatatlan éjszakám. Éva öle halálos csapda, csattanó vasveszedelem. Anna csókja darázsfulánk, itt sajog, izzik nyelvemen. Káldi János Á sikondai völgyre Baranya Erdei aranya kertjeit ez a völgy. megcsodáld. Öslakó, átfutó, üdvözöld. Mély taván nyár-vidám sugarak. Gyógyvize Úsztat a ereje magasa csodajó. madarat. Fenyvese, Tündértáj, tölgyese üde báj, lobogó. bűvölő. Kortyold csak Óvd lágyan, szorgosan anyásán ózonát. jóidő! Kende Sándor Mozgás és vihar Egy tiszta arcra, lágy mozdulatra, mély mosolyra hányszor fut ki szánkon az áhíta- tos szó és milyen mámoros elragadtatással sóhajtunk föl, hogy — olyan, mint egy szobor! ... Viszont a legtökéletesebb szobor láttán se mond. juk, hogy - olyan szép, mint egy ember. Legföljebb így: — pont olyan, mint egy ember. Vagy: — akár ha igazi volna! Csak épp a minősítő szócska marad le. Hogy: szép. Miért?... Avagy egy másik elgondolkoztató jelenség (egyáltlában nem aforizma): Úgy dolgozik, mint egy gép! — mondjuk, ha dicsérni akarjuk valakinek a szorgalmát és a munkaerejét. Akkor viszont minek törjük a fejünket olyan eszelős kitartás, sál azon, hogy föltaláljuk végre azt a gépet, mely úgy dolgozik majd mint az ember? . .. Hogy érdemes-e, nem tudom. Mert csöppet sem vagyok biztos abban, hogy a fáradozás és fejtörés létjogosultságát a számokkal kifejezhető hasznossági mutatók pozitív alakulása igazolhatja. Illetve, igazolja-e majd? A világ (gazdaság) története során ugyanis igen sok látványos bukfenc tanúi lehettek már a számokban föltétlenül hívők. Csoda, milyen értetlenül állnak ilyenkor a váratlan jelenség előtt, s milyen bámész bárgyúsággal álmélkodnak azon, hogy erre bizony nem számítottak. Igaz, inkább így szokták mondani: — erre nem lehetett számítani. — Valóban nem lehetett volna?... ... A munka nem azért szép, mert dolgozni jó. Hiszen nem jó; legyünk őszinték és pátoszmentesek. Vagy legtöbbször nem az. — De akkor hogyan merhettem azt mondani mégis, hogy: szép?! — Első hallásra alighanem berzenkedni támad kedve mindenkinek, aki általában dolgozik. Megnyugtatásul, és némi magyarázatképpen: én most nem erkölcsi oldaláról értem a munkát, nem is az értelmét firtatom, sem azt a bizonyos nagy muszályt (nem va. gyök hitszónok, és nem képzelem magam közgazdásznak); nem értelmezem, hanem — né. zem. A szó szoros értelmében: nézem. És így, nézve, azt látom, hogy szép. A szakember mozdulata. Mi. nél jobb szakember, annál szebbek a mozdulatai munka közben. (Ez már egymagában is óriási tétel; vagyis, hogy a szakszerűség — szép). Esztétikai szépség, igen. A- hogy például a kaszáló ember hátában-derekában az izmok megnyúínak-átváltanak- visszab úzódnok- új rafeszülnek, mint valami belső dallam harmóniája szerinti ritmushuilám, összhangzat, kicsiszolódott és tiszta törvényszerűség, fölösleg, csak a végtelenül ismétlődő igazság: a lendülő ka. sza íve, amint betölti az inak és izmok játékának cáfolhatatlan célszerűségét. . . Vagy ahogyan egy lakatos a csavarhúzójáért nyúl, s az élét gyors biztonsággal a csavarfej vágatába illeszti... Vagy amikor a laboráns a szeme és a lámpafény közé emeli a kémcsőt.. Ugyan melyikünk nem nyitotta föl még a karórája fedelét bicskával? — de milyen precíz és szálkavékony mozdulat ez, ha az órásmester pattintja le az üveget a számlapról!... S a címtábla-festő, ahogy a nagybetűk határait meghúzza; az egyik végén odatámasztott vonalzójára milyen elegáns biztonsággal illeszkedik a keze, ujjal között az ecsettel I.. . A borbély, ahogy az ollójáért nyúl; vagy amikor a fésűjével megemeli a szürke hajcsomót: az a seszínű bozont egyetlen érintésre lágyan bomlik ki a szerszám fogai közül és azonnal fényleni kezd ... Lehet, hogy az olvasztár nagyon izzad, de akkor nem káromkodik, amikor hosszú, mitológiai vasrúdját maga elé szegezi,' hogy előhívja vele a poklot, vagy amikor kormos szemüvegén át figyeli az ömlő fém színe változásait: a testtartása szép, mintha verítékén és sisakján keresztül is az értelem sütne át, amely a lába mozdulását, s a kemény neki- feszülést meghatározza és át- lényegíti; vagyis nemcsak mozdulat ez ilyenkor, hanem az értelem önigazolása, a törvény válik láthatóvá, az igazság ölt testet általa, a megdönthetetlen bizonyosság . . . Gondolom, fölösleges a példák szaporítása: ez a műélvezet mindenki számára hozzáférhető. És nem is szégyellnivaló, ha netán csodálkozni merünk. Nemis csak csodálkozni, hanem csodálni. Mennyi szépség, igazán mennyi I Csak meg kell látni I Hát ez a szépség, ez a rengeteg szépség is elvész például, ha gép dolgozik az ember helyett. Nagyon jó lenne viszont (hiszem, hogy világot is le'hetne menteni általa), ab nem legyimtenénk könnyen és nem nevetnénk azon, hogy a szépséget (vagy annak hiányát) állítom szembe az elérhető haszon mennyiségével — vagy ép. penséggel a hiányával. És hogy mi a szép mindabban, amiről szóltam? — A szépség meghatározásával igen tisztelt lángelmék hosszú sora kísérletezett már. Én nem hadakozom e téren senkivel, nem kívánok okosabb lenni a hozzáértő hivatásosoknál. Én a szép-et csupán ebben a viszonylatában, egyetlen összefüggésében elemezgetem. S így állapítom meg, hogy a mozgás az, ami szép ebben az óriási mindenben, amit itt csinálunk. Pontosan az a mozgás, ami attól válik olyanná, amilyen, hogy belső értelme és tapasztalati művészete fejeződik ki általa. Tehát a művészet... Ezért nem hiszek abban (hiába oly divatos ez a fölfogás!), hogy bármelyik művészeti ágnak az volna a föladata, hogy látleletet készítsen. A- kár egy korszakról, akár egyféle társadalmi berendezkedés következményeiről, vagy szőkébb példaként a családi életforma válságáról, stb. Nem. A diagnózis: meghatározás; — a művészet viszont csupa kérdőjel. Nekünk nem az állapot leírása a dolgunk, hanem annak a mozgásnak az ábrázolása, amely ezt az állapotot létrehozta (netán vagy legfőképpen egy olyan mozgás föltalálása is, mely új állapotot hoz létre; — ez a képesség azonban csak a legnagyobbaknak adatott meg). A mozgás ábrázolása által lesz az alkotás több, mint puszta dekoráció ... A munka: mozgás. Mint a művészet. Erre a rokonságra a művészet mindig büszke. Ennek az atyafiságnak a vállalása — ez a legkínzóbb vias- kodás. Néha falhoz szögez, mint azt, aki menekülni próbál. Két tenyeremet a hátam mögött a falnak támasztom, és rémülten érzem, hogy nem hátrálhatok tovább. Nem hátrálhatok, és nem kérhetek segítséget — és nem elég hogy „megússzam” valahogy — itt győznöm kell. Ki kell kényszerítenem önmagomból a győzelmet. Ami megvan, amit magamban hordok, hetek óta, évek óta, évszázadok óta, ami elő akar bukni, feszít már évmilliók óta, szétveti a mellemet... éppolyan nyilvánvalóan megvan, itt van, mindenütt van, mint a levegő de éppannyira megfoghatatlan, mert a legegyszerűbb, mert meg kell fognom — mit? — a mozgást! A mozgást, ami nélkül nincs semmi, ami nélkül minden hazugság: a szín csak szín, a vonal csak vonal, az ember csak hús, pedig nem az, hanem össze kell ütköznie, szín. nek a színnel, vonalnak a vonallal, a húsnak a hússal, a le. vegőnek a fával, a bokrokkal, különben eszünkbe sem jut, hogy létezik. Vihar kell ahhoz, hogy fölfedezzük a levegőt, s meg kell rémülnünk, hogy ráeszméljünk, mitől élünk!... A vihar!... Mert székrekedésben szenvedő esztéták léteznek, létezhetnek — de süketnéma művészet nincsen! A vihar! — Minősíti-e hát a művészetet a vihar? Semmiképp sem az a vihar, amit a mű szít vagy fölkever - hanem ami a műben odabent dühöng, a mélyben, s mindaz, ami majd az elvonulása után a porondon marad. Nem a tajté- kozó hullámtaréj, nem; hanem amit tisztára mos. Papp Gyula: Hegesztő Eltűnt pécs-baranyai irodalom Ki volt Várkonyi Nándor? A felvetett kérdésre az utcalakók közül jóformán senki sem tudott elfogadható választ adni. Illő téhát, hogy megismerkedhessünk „Pécs nogy öregjé”-vel, ahogy Németh László nevezte. A halála után megjelent Pergő évek hátfedőlapján közölt rövid életrajz-ismertető ekként ír róla: „Fiatalon költözött Pécsre, fél évszázadig élt ott mint könyvtáros, irodalomtörténész, egyetemi magántanár, irodalmi társaság-alapító, folyóiratszerkesztő, őskultúrók szenvedélyes kutatója ...” Az igazság az, hogy Várko- nyi Nándor nem fiatalon került Pécsre, hanem Pécsett született 1896, május 19-én, itt végezte a tiszti iskolát „a régi reáltanoda rozoga épületében", majd 1924-től haláláig ezt a 2500 éves várost vallotta magáénak. Pécsett jelent meg első jelentősebb műve: A modem magyar irodalom 1880- 1920 címmel. Ezt később átdolgozta és kibővítette Az újabb magyar irodalom 1880-1940 című, 1942-ben kiadott munkájában. Hollatlan munkabírásának, polihisztor voltának kitűnő bizonyítóka a nevének népszerűséget szerző munka: a Szíriát oszlopai. Négy évtizeden át folytatott kutató munkájának eredménye ez a könyv, amely az emberiség írott történelme előtti korról írt lenyűgöző látomás: víz- és tűzözön, a katasztrófa elől menekülő és kultúráját mentő emberiség képe tárul fel előttünk a maga mítoszkincseivel, „regés hagyományaival". Ezt a több kiadást megért munkáját hetvenéves korában átdolgozta, s annak terjedelmét kétszeresére gyarapítva 1972-ben újra megjelentette. Korán kezdi meg irodalom- szervezői munkásságát is: 1925—26-ban Pécsett jelent meg a Symposion című folyóirat két kötete. Szervezői képességei azonban inkább a Sorsunk című közművelődési és szépirodalmi folyóirat kiadásában bontakoztak ki. A tízéves fennállását ünneplő Janus Pannonius Társaság ugyanis 1941->ben önálló lap indítását határozta el. Lovász Pál és Várkonyi Nándor fáradhatatlan szervező munkája nyomán a lap már 1941 tavaszán meg is jelent. A lap címadója és szerkesztője, Várkonyi Nándor ezekkel a gondolatokkal indítja útjára lapját: „Hadat üzenünk az áltató legendáknak, a nemzeti hiúságok vásárának és minden véteknek és hazúgságnak, mely életünket terheli. Erőért odafordulunk mTnden történelmi erő forrásához: a néphez!... Csak egy célunk lehet: minél mélyebben megismerni az egyetemes magyarságot, s a szellem fegyvereivel szolgálni megerősödését." A lapon a Társaság emblémája alatt Zrínyi mondása szolgált mottóul: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! A folyóirat ilyen hangvételéta történelmi idők indokolták: „A német fasizmus erőfeszítéseit láttuk, minket illető terveit ismertük" — írja később a Pergő években. Ebben az időben szükség volt a Sorsunk magyarságmentő írásaira, tanulmányaira. A lapszerkesztőn ki. vül főleg Kuti Balázs (igazi nevén ifj. Bitkás Géza minisztériumi tisztviselő) polemikus, németellenes cikkei, Zsolt Zsig- mondnak és Horváth Jánosnak a dunántúli magyar (székely) szórványok megmentése érdekében írt tanulmányai keltettek feltűnést. A német veszély fölrázta és egységbe tömörítette a folyóirat urbánus és népi íróit; mindazokat, akik a szabad élet, a szabad alkotás, a nép fölemelkedésének gondolatát képviselték. Éppen ezért a Sorsunk munkatársainak a felszabadulás után is megvolt az erkölcsi alapjuk ahhoz, hogy megszólaljanak. Mivel a Janus Pannonius Társaság megszűnt, a Batsányi Társaság veszi kezébe a lapot. Az új társaság létrejöttén Várkonyin kívül sokat fáradozott Csuka Zoltán, Csorba Győző, Hunya- dy József, Kardos Tibor és mások. Az 1945. november 18-án tartott alakuló ülésen a Társaság elnökévé Várkonyi Nándort, ügyvezető titkárrá Csuka Zoltánt, társelnökké Illyés Gyulát és Sásdi Sándort, titkárrá Csorba Győzőt választották. Az alakuló ülésen részt vett az akkor Pécsett tartózkodó Kodály Zoltán is, aki felszólalásában helyeselte a lap célkitűzéseit. A Társaság gyakran tartott székfoglaló előadásokat, meg. rendezte a pécsi kultúrnapo- kat. Dunántúli írók Antológiája címmel 25 íves könyv kiadását tervezte; sok fiatal írót nevelt maga mellé. Később változik a lap szerkesztősége: Angyal Endre, Csorba Győző, Bárdosi Németh János neve szerepel a fejlécen. A Sorsunk történetéről, művel ődéspol i tiká n k ban betö Itött szerepéről László Lajos írt 270 lapnyi terjedelmű átfogó érté- kelésű tanulmányt, amely elnyerte az Akadémia pályadíját marxista szemszögű értékeléséért, nagy felkészültséget tükröző, tudományos rendszerezéséért. A Batsányi Társaság az 1950-es évek első felében átadta helyét a Magyar írók Pécsi Csoportjának. Az 1948- ban megszűnt Sorsunk jogutóda pedig a mindössze három, számot megért Dunántúl lett. Amidőn e sorokkal a címben fölvetett kérdésre csak némiképp tudtunk válaszolni, a fáradhatatlan irodalomszervezőről, o kitűnő tollú íróról, a pécsi polihisztorról írt sorainkat a vele egy évben született és ugyanazon évben meghalt jóbarát, Lovász Pál versidézetével zárjuk, aki a Pécsett 1975. március 11-én meghalt „fenséges szegényétől e szavakkal búcsúzott: Szikkadt kezem kezébe kulcsolom, s amíg célunk lénycsúcsa egyre nő, tovább megyünk a tiszta utakon. Dr. Tóth István
