Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-14 / 44. szám
6 Dunántúli napló 1980. február 14., csütörtök Magyar filmgyártás, most Pavilon-iskoláké a jövő?... Hangverseny Széljegyzetek a XII. magyar játékfilmszemle vitáihoz Apokaliptikus képeket sugalmazott némely felszólaló a múlt héten lezajlott magyar jó- tékfilmszemle négy délelőttjén, a stúdióvitákon. Hogy nem lesz módunk filmeket készíteni, mert az anyagi feltételek any- r.yira megszigorodtak; hogy a magyar film végképp elveszti hazai közönségét; hogy a forgalmazás mai rendje minden baj forrása; hogy a filmkészítés lehetőségei korlátozottak, hogy a közönség éretlensége miatt üresek a nézőterek. Mindezek mellett egyik rendezőnk megfogadta: „nem leszünk főpincérek”. Értsd: kiszolgálói valakiknek, mert úgy nem lehet művészetet csinálni. A kiszolgálandók lehetséges sora: politikusok, állami szervek, a kulturális élet irányítói, továbbá a nézők, értve ezen a mozikból hiányzó értelmiséget egyrészt, vagy valakit a maga hat általánosával. (A példát nem egyetértésünk jegyében, csupán illusztratív okból idéztük). Egy másik rendezőnk pedig abban látta a jó filmek hiányának okát, hogy a mi társadalmunkat már csak javítani, szépíteni kell, s ilyen változatlanságnál nem születhetnek művészi alkotások. Milyen helyet tölt be a film a magyar kultúrában, milyen a kapcsolata a társadalommal — végül is erről volt szó a négy délelőttön Pozsgay Imre miniszter előadását követően, bármily címet is adtak előzőleg a stúdiók a vitának. Előzetesen jónak tűnt az a törekvés, hogy egy-egy stúdió kü- lön-külön vitát rendezzen az értelmiség különböző csoportjainak meghívásával. Hogy ezek mégsem érték el céljukat, annak több oka is van. Már a viták során csakhamar kiderült, hogy nem lehet stúdiókeretekbe szorítani a témát. A meghívott pécsi értelmiségiek sem vettek részt ezekben, a jelenlévők igencsak tartózkodtak a véleménynyilvánítástól. A Budapest, illetve a Hunnia Stúdió csütörtöki és pénteki dél - előttje kezdett csupán hasonlítani az elképzelésekhez, akkor kezdett élénkülni, s tárgyszerűbbé válni az eszmecsere. Ez annak is köszönhető, hogy Ne- meskürty István és Köllő Miklós stúdióvezető a beszélgetéshez jó alapot adó bevezetővel szolgált. Ezeken a találkozókon éreztük azt a törekvést is, hogy a filmszakma a maga háza előtt seperve találja meg a film és közönsége eltávolodásának okait. Ez a szembenézés azonban összességében elmaradt, sőt a viták közös nevezője szerint a filmkésztőkön kívül álló okok következménye a mai helyzet. Mi sem példázza jobban az önvizsgálat hiányát, mint az, hogy érdektelenségbe fulladt a filmszakma szavazása arról, hogy szerinte melyik volt a legjobb a tavalyi 23 film közül. A játékfilm-szakosztály harmada sem vette a fáradságot, hogy aláhúzzon a listán egy címet, s azt eljuttassa a szemlére. Éppen négy éve, s éppen Pécsett határoztatott el, hogy átszerveződik a magyar filmgyártás. Ekkor fogalmazódott meg a négy stúdió gondolata és gyakorlata. Hogy az egyes stúdiók arculata nem karakte- rizálható egyértelműen —, ez a viták következő tanulsága —, annak oka nemcsak a röpke négy év, nemcsak az idő rövidsége. Még csak az sem, hogy a rendezők többsége annál a stúdiónál készít filmet, ahol erre lehetősége nyílik. (Jancsó Miklós készített filmet a Budapest stúdiónál éppúgy, mint az Objektívnél és a Dialógnál.) Mert ugyanilyen jellegzetességek állapíthatók meg, ha az Objektívnál összefér a Mese habbal és a Vasárnapi szülők; a Dialógnál az Allegro barbaro és az Égigérő fű; a Budapestnél a Békeidő és a Magyarok a prérin; a Hunniánál Az áldozat és a Csontváry? (A filmek nem művészi rangjuk, inkább szemléletmódjuk és témakörük okán kerülnek összehasonlításra.) A magyar film „csak” magyar filmként ismert, nem pedig rendező szerint, még akkor is, ha igazán jelentős egyénisége nincs sok a magyar filmgyártásnak. Igaz, hogy jelentéktelen is elvétve jut filmhez, az átlag a jó középszer. így filmjeink átlaga is a' jó középszer, ami lehet számunkra kedvező más országokhoz való összehasonlításban, de mégsem biztató a nézőnek. Aki a magyar filmtől mégis csak azt várná, hogy az szórakoztató, érdekes módon szóljon azokról a kérdésekről, amelyek valóban izgatják őt is s nemcsak a rendezőt. S itt néhány alapvető evidencia felsorolására van szükség, éppen mert gyakran elfeledkeznek róluk a rendezők. Ilyen például, hogy a szórakoztató filmnek nem a „művészfilm" a szembeállítandó párja, hanem az unalmas film. Az igazán művészi film ugyanis a legjobb értelemben szórakoztatja nézőjét. A művészies- kedő film viszont leginkább untatja. Ilyen továbbá az, hogy nem feltétlenül csak a rendezők hiszik: a közönség is eleve művészetként kezel minden filmet, akkor is, ha nem az. A film akár az írás, sokféle műfaj hordozója lehet, s nem feltétlenül kevesebb az, amelyik nem „művészi”, ha ténylegesen dokumentatív, publi- cisztikus vagy riport. Ám ez utóbbiakat kevesen vállalják tisztán, tanulmány témája lehetne, hogy miért egy filmben akar majd mindenki mindent letudni? A Hunnia vitáján hangzott el; bármily hasznosak is legyenek ezek a találkozók, a magyar film és a magyar közönség „egymásra találása” érdekében a filmeseknek kell lépniük — mégpedig izgalmas, aktuális, érdekes témájú; szórakoztató, figyelemfelkeltő, ízlésnevelő formájú filmek készítésével. De mindez nem maximalista igény, ha filmrendezőink felismerik: a mai társadalmunk valós igénye az állandó megújhodás, a mi társadalmunknak sajátja és programja önmaga megváltoztatása, hogy a szocialista társadalom az első, amely nem konzerválni akarja a meglévő társadalmi-gazdasági viszonyokat, hanem tudatosan az ember javára alakítani. Ennek a felismerésnek birtokában válhatnak igenis szolgálóivá társadalmunknak az alkotók, hisz az igazi művészet mindig is a történelmi progresszió szolgálatában állott. Bodó László Tantermeket gyorsan,olcsón (I.) Riportkörúton Pest megyében „Átmeneti megoldásokkal is gondoskodni kell a nagyobb létszámú korosztályok megtelelő iskoláztatásáról. Fontos feladat a tanulmányi teltételekben levő különbségek csökkentése, a fizikai dolgozók gyerekei tanuló, sónak, továbbtanulásának elősegítése. Ennek érdekében tervszerű fejlesztéssel csökkenteni kell az iskolák közötti színvonal- különbségeket." (Az MSZMP KB-nak a párt XII. kongresszusára kiadott irányelveiből.) Nemrég Pest megyében jártunk. Egy iskolába és egy óvodába látogattunk el, hogy tanulmányozzuk a bővítés átmeneti megoldásainak egyikét. Egyet a sok közül, de talán a legjelentősebbet. Elöljáróban két fontos kérdésről, ami fölmerült bennem. Az egyik az, hogy ez a meqoldás —amit a Pest megyei tanács oktatási csoportja segítségével megismerhettem —, nem is olyan „átmeneti”; a másik, hogy vajon nem ez a fajta iskolaépítés (vagy bővítés) — aminek lényege a BETONYP-rendszerű, ösz- szeszerelhető könnyűszerkezetes pavilon-telepítésű épület — lesz-e a jövő iskolája? Az elsőt úgy gondolom, ez a többrészes riport hitelesen bizonyítja majd. A másodikra a vá. laszt nem nekünk kell megadni. Erre az élet és az új építőanyagipari termék gyártási kapacitása fog válaszolni. Itt csupán orra vállalkozhatunk, hogy leírom, amit láttam, hallottam, mert úgy ítélem, hogy érdemes rajta szélesebb körben is elgondolkodni. S közben talán néhányon a cselekvésig is eljutnak. Hátha. „ . . . A demográfiai hullám iskolai fogadása nem egyszerűen mennyiségi probléma, nem egyszerűen a gyerekek leültetésének kérdése. A mennyiségi gondokat minőségivé teszi egyrészt az, hogy egybeesik ez az időszak a létszámok felfutó, sa mellett valamennyi iskolatípus és fokozat új tanterveinek - tehát a korábbinál jóval igényesebb pedagógiai feladatoknak — a bevezetésével. Más- részt valamennyi állampolgárnak joga van ahhoz, hogy gyermeke minőségileg se részesüljön - a rossz körülmények miatt - csökkentebb értékű oktatásban. Ennek népgazdasági veszteségei, nem kívánt következményei nyilvánvalóak. Az 1972-es közoktatási párthatározat is az egyik legfontosabb feladatnak jelöli meg az oktatás működési feltételeiben jelentkező különbségek kiegyenlítését..." (Egy KNEB-jelentés Baranya megyei észrevételeiből.) Baranyában ma sem kielégítő, helyenként kifejezetten rossz az általános iskolák (és egyéb iskolafokozatok) tanteremellá- tottságo. A közelgő demográfiai csúcs első hullámai elhagyták az óvodákat és jelentkeznek az általános iskolákban (már az idei tanévben is). A hivatalos állami statisztika szerint ohhoz, hogy a tanteremellátottság szinten maradjon (tehát ne romoljon tovább), mintegy 150 új tanterem lenne szükséges. Ahhoz pedig, hogy kis mértékben javuljon is, megközelítően 300 új tanterem kellene néhány éven belül. Ez utóbbi nyilván gazdaságilag megoldhatatlan. 50-es létszámú osztályok kialakítása pedagógiai képtelenség, a hármas rendszerű váltás szintúgy, ha erre ró is kényszerülnek néhol. Annál is inkább, mivel az új tanterem-szükséglet kb. a 80-as évek derekán zömében már o középfokú iskolákban jelentkezik ... Mi tévők legyenek? Új tantermek szükségesek gyorsan és lehetőleg elérhető, megfizethető áron. Az iskola- építések viszont köztudottan hosszú ideje sorozatoson késnek és az épülő iskolák száma és nagysága is — részben az elavult normák miatt - kisebb a szükségesnél. Azonfelül egy nyolcosztályos új áltolános iskola felépítésére ma 25—30 000 000 forintot szokás kalkulálni. (Ki tudjo meddig?...) S a probléma országos. Az oktatási miniszter ország- gyűlési beszámolójából tudjuk, két éve hangzott el: „Az általános iskolai tanulólétszám 1975- ben egymillió-ötvenezer volt; 1980-ban várhatóan egymillió- százötvenezer; 1985-ben egymil. Uó-háromszázezer körül lesz. Ugyanebben az időben mintegy kétszázezer új napközis helyről is gondoskodnunk kell." Az általános iskolai tanterembővítés (új iskolák felépítése) várhatóan jóval nagyobb volumenű lesz a korábbiaknál a VI. ötéves tervben. Minden hiányt ezzel persze nem tudunk pótolni. Szükség lesz átmeneti, ideiglenes tantermekre is, ezzel számolnunk kell. (Pártós egyéb mozgalmi helyiségek, klubok, közművelődési intézmények, irodahelyiségek stb.) Ahogyan ezt egy korábbi politikai bizottsági határozat is kiemeli. Mindez természetesen ellenében hat a megnövekedett oktatási-nevelési feladatoknak. Következésül az átmeneti megoldások között is azokra kellene törekedni elsősorban, amelyek, kel iskolai körülményeket lehet teremteni a demográfiai hullám átvezetése közben is. Hogyan? Erre jöttek rá Pest megyében, legközelebb erről számolunk be. Wallinger Endre fiz Éneklő Ifjúság hangversenyei Az Éneklő Ifjúság mozgalom már eddig is sok szép sikert hozott a baranyai kórusoknak. Elég csak a pécsi Dobó úti Gimnázium, vagy a komlói Kun Béla Gimnázium énekkarának eredményeit, a hanglemez-felvételeket megemlíteni. E hét végén, 15-én és 16-án lesznek a rádiófelvételek a pécsi Liszt-. teremben. Két héttel később ugyanitt kerül sor a középiskolás énekkarok megyei bemutatójára. Két hangverseny keretében — délután fél 3-tól este 9-ig — tizennyolc középiskolás és tizenhat szakmunkástanuló énekkar mutatkozik be. (Ez utóbbi nagyon örvendetes szám.) Március 22-én lesz a bemutatón legjobban szerepelt énekkarok díszhangversenye a Liszt-teremben. Az úttörőkórusok megyei gálájára pedig május 17-én kerül sor. Nagy Ferenc és a Pécsi Filharmonikusok koncertjéről Régi ismerőst üdvözölhettünk vasárnap és hétfőn a Pécsi Filharmonikus Zenekar élén. Nagy Ferenc, az Állami Operaház karigazgatója 1964—70 között Pécsett működött, így érthető kíváncsisággal vártuk vendégszereplését. Nem csalódtunk: vezénylése az évek során határozottabbá, kiegyensúlyozottabbá, minden szempontból érettebbé vált. Nem rajta múlott, hogy a műsor egy része megrekedt a „lejátszás” szintjén, s nem tudott igazán előadássá nemesülni. Ábrándozhatunk olyan zenekarról, mely egy-két próbával bármit tökéletesen előad, de amíg ilyen együttesünk nincs, (és vajon létezik-e ilyen egyáltalán), addig biztosítani kellene a művek alapos kidolgozásához szükséges próbaidőt. Már jó ideje félkészen kapjuk a zenét, s ráadásul annyira hozzászoktunk ehhez, hogy ha a karmesteri szuggesztivitás vagy a zenekar erőfeszítése egyszer-egyszer csodával határos módon feledtetni tudja a bajt, a lelkesedéstől vörösre tapsoljuk a tenyerünket. Ilyen bajfelejtő percek ezen a koncerten is voltak, nem kisebb számban, mint máskor. Muszorgszkij népszerű Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményében például Nagy Ferenc olyan parádés alvilági orgiát, olyan hátborzongató boszorkányszombatot varázsolt elénk, hogy annak forgatagában senkinek se jutott eszébe a belső szólamok, elmázolt futamaira vagy a mellényekkent fúvósakkordokra figyelni. Schumann á moll zongora- versenyének nagyon finom, törékeny, és nem is mindig hangszerszerű zenekari anyagából azonban nem lett volna szabad lapról játszási gyakorlatot csinálni. A zenészek szerencsére tudnak kottát olvasni, a hangok végül is megszólaltak. Ez azonban kevés ahhoz, hogy élményt nyújtson, hogy létrehozza a hallgatóban azt a katarzist, amiért érdemes zenét hallgatni. Nehéz volna megmondani, hogy Baranyay László hogyan zongorázott volna akkor, ha ihlető partnerekre talál. így csak arról kaptunk képet, hogy fölényesen uralja hangszerét, Schumann költői világának mélységeibe azonban nem sikerült behatolnia. Nagy Ferenc energiájának nagyobb részét érezhetően Brahms II. szimfóniájába fektette. Néhány részlet, köztük a teljes 3. tétel igen kifejezően szólalt meg. Külön ki kell emelnünk a lassú tétel hibátlan, szép kürtszólóját. A karmesteri igyekezet és a zenekari tagok dicséretes helytállása azonban nem pótolhatta egészen a hiányzó műhelymunkát: Brahms remekművéről ezúttal csak részleges képet kaptunk. Különösen sajnáltuk, hogy a zárótétel kó- dája — a vasárnapi előadásról van szó -, túl gyorsra sikerült. Nemcsak azért, mert a zenekar így nem tudta rendesen eljátszani, de azért is, mert ez o tempó az előzményekhez viszonyítva indokolatlannak tűnt. Dobos L. Bacsó Péter filmrendező felszólal a filmvitán Az alkotóknak kell lépniük!
