Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-17 / 47. szám
DN HÉTVÉGE 8. KULTÚRA 1980. FEBRUÁR 17. fl Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítéterméböl Sokan elírásnak vélhették a Dunántúli Napló február 3-i híradását: Megnyílt Erdős János szobrász kiállítása. Aki látta a Széchenyi téri galériában az Erdős-tárlatot, már cseppet sem csodálkozik a címadáson. A krónikás nem volt pontatlan, hanem inkább a lényegre tapintott. Erdős ugyanis túlteszi magát a táblakép dimenziós kötöttségein, kilép a térbe, ezáltal új effektusok birtokába jut. Ez a hajlandóság azonban nem újsütetű nála. A hetvenes évek elején ‘készült xilográfiái is erős plaszticitást mutatnak. A papírt dombornyomással munkálta meg, majdhogynem dombormű hatást érve el ezáltal. Még egy jellemző sajátosság ismerhető fel ezeken a grafikákon: a fehérnek, mint színnek az értelmezése. A fehér különböző árnyalatai, tónuskülönbségei, fokozatai gazdagon variálódnak e lapokon. A fény-árnyéknak, a megvilágításnak ebből következően rendkívüli szerepet juttat. Plasztikus fehér képei ezért jószerivel csak speciális megvilágításban érvényesülnek. A Széchenyi téri kiállítás mintaszerű rendezése jó példa arra is, hogyan kell e képeket tálalni. Erdős témaválasztásában is következetes korábbi önmagához. A népművészet szellemiségét igyekszik magába szívni, lényegét megközelíteni, nem a külsőségeket akarja megragadni. A népművészet motívumkincsét alkotó módon építi be kifejezési eszköztárába. Hímzések keresztöltései, fafaragások motívum, sorai, egyszerű formajegyei, a népművészet stilizáló hajlandósága ismerhető fel közvetlenül is ovális tojásformába foglalva, egynémely képén. Jellemzőbb azonban a kiállítás képeire a népi motívumkincs direkt alkalmazásánál az anyag sajátosságaiból kiinduló szemléletmód. És itt már nem lehet figyelmen kívül hagyni Erdős kézműves tevékenységét, Erdős szobrait, a szobrokban sűrűsödő tapasztalatok összegeződését. Nem a kirakatba állított, gyertyákkal scenírozott Angyal színpadiassága az. ami figyelemre méltó. Annál inkább az anyag megmunkálásának mí- vességével archaikus hatást keltő többi szobor gazdag plasztikai mondanivalója, kifejezőereje. Ezek a szobrok nem konkrét tárgyak, bár első pillantásra megtévesztően olyasféle benyomást keltenek a szemlélőben. Régi szerszámok, ezermester parasztok munkája nyomán létrejött, bonyolult ácsolatok, kezdetleges munkagépek, szekerek szánok, ódon kapuk, kerítések és házak archaikus formavilága idéződik fel Erdős szobrai láttán. A funkció nélkülivé vált szerkezet művészi Tájkép rangra emelkedik, az esztétikum szférájába kerülve megnemesedik nála. Fúrja, faragja, égeti és csiszolja a fát, ami ezáltal patinássá színeződik, az erezet mentén rovátkálttá válik. Nem minden esetben marad azonban az elvont szerkezetek „déja vue"-érzetet keltő, sejtelmes világánál. Totemek, bálványok, koboldok, madonnák és angyalok elevednek meg stilizált egyszerűségben. Mondhatni, a hajdan volt bábos búvik elő mindúntalan Erdősből a fából faragott figurák esetében. A mimes hajlandóság, a holt tárgyakba életet lehelő képesség igénye, az élet- rekeltés vágya érződik e magatartás mögött. És ismét egy észrevétel: Erdős mindig a saját élményeiből táplálkozik, ma. góba szívja a különböző hatásokat, megfigyeléseit megérleli és átlényegíti, így a dolgok és jelenségek az idők során összemosódnak benne és feldolgozóévá már, sajátjaként tolulnak elő. Színházi tapasztalata, díszlettervezői tevékenysége, reklámgrafikai munkálkodása is befolyásoló hatást gyakorol művészetére. S itt mindjárt visszakanyarodhatunk a bevezető sorokban elhangzottakhoz. Erdősnek, a szobrásznak a képei nem festmények, a hagyományos értelemben legalábbis nem azok. Képcímei ugyan megtévesztőek, sok esetben egyedi, konkrét címek ezek, a valóságban azonban Fotó: Szokolai egészen más a helyzet. Eszközei szűkreszabottak és sokrétűek is egyszerre. A szín nála csak másodlagos jelentőségű, miként korai grafikáinál. A fehér tónus különbözőségéből, a faktúra gazdagságából adódó eltérés leszűkíti a lehetőségeket egyfelől, másrészt viszont szélesre tárja számára a lehetőségeket. A témát sokrétűen bontakoztatja ki. Erdős különböző anyagokból építi fel „képeit”, fát, kartont, textíliát és spárgát applikál a felületre, s egyneművé minősíti e különböző tárgyi elemeket a valkld fehérjével. Különösen hatásosak a fa textúráját érvényesülni engedő kép-domborművek, melyek közeli rokonai a faplasztikáknak. ötletgazdagság, formaszépség, arányérzék és racionális mértéktartás egyaránt jellemzik Erdős művészetét. Fiatal kora ellenére is imponálóan gazdag munkásság áll már mögötte. Erdős rendszerint félrevonul a közéleti csatározásoktól, csak az arányosan rá eső részt vállalja belőle, nem szenveleg a táblakép válságán, hanem dolgozik és nem is eredménytelenül. A saját maga elé kitűzött feladatokat sorra megvalósítja. Nem húz csoportokhoz, nem tartozik klikkekhez, a maga útját járja, igyekszik egyéni hangját megtalálva megőrizni. Arra törekszik, hogy mások számára is feltárjon rejtett szépségeket, gondolati összefüggéseket és igaz értékeket. Csontváry — Huszárik Nem kívánkozik jelző a Csontváry-cím elé, Huszárik Zoltán új alkotása nem jó film, nem remek film, nem nagyszerű film, hanem maga a film. De mert ez így kizárólagosnak ható, tegyük hozzá, Huszárik Zoltán a filmművészet egyik ki- bontakoztatója. Sokat emlegetjük elmarasztalólag a magyar filmet, s joggal. De értékelnünk kell annak jelentőségét, hogy koijársai lehetünk két igazán következetesen filmben gondolkodó alkotónak, Jancsó Miklósnak, és Huszárik Zoltánnak. Más-más körben gondolkodnak, más-más nyelvet dolgoztak ki annak megjelenítésére, de közös bennük, hogy alkotásaikban a film szuverén művészetté válik. Nem mintha a többi művészeti ág formájában végleges lenne; a zene, a képzőművészet, az irodalom, a dráma állandó formai változáson megy keresztül, állandóan megújho- dik — gyakran egymásból merítve, egymásra hatva. De nehezen vitatható, hogy évezredek során kialakultak ezeknek a művészeti ágaknak a felség- területei; a zenei mondanivaló nem fejezhető ki képben vagy szóban, a plasztikai gondolat nem adható vissza maradéktalanul zenében stb. A mozgó kép múlt századvégi felfedezése új utat nyitott meg a művészi kifejezés számára, új lehetőség teremtődött egy új művészeti ág megszületéséhez. A hangosfilm feltaláló, sával sokaknak úgy tűnt, hogy a film valamiféle szuperművészetté lesz: szintetizálni tudja majd az irodalmat, a zenét, a képzőművészetet, a drámát. De éppen a hangosfilmtől számíthatjuk a mozgó képnek, mint kifejezési eszköznek első nagy visszaesését, az önálló formanyelv megteremtéséről való első nagy lemondást. A film. kezdettől foqva — vitathatatlanul, ám érthetően — az idősebb társművészetek emlőin csüngött, ám a némafilm korában jelentős eredmények születtek - épp a technikai fogyatékosságok okán — hogy a mozgó kép legyen a kifejezési eszköze. Hogy egy-egy névhez kapcsoljuk, az Egyesült Államokban Griffith, a Szovjetunióban Eizenstein, Franciaországban mondjuk Luis Bunuel bizonyította némafilmjeivel, hogy a film valóban lehet a művészi kifejezés eszköze. Közben a film iparággá változott, a hon- gos film pedig a könnyebb ellenállás. irányába fordította a producereket, akik a befektetett tőke gyors megtérülését tartották szem előtt, nem pedig azt, hogy a film önálló művészetté váljon. Addig is hatott a filmre a színház, oz irodalom és a képzőművészet, a hollywoodi filmgépezet viszont kiszolgáltatta a mozgó kép kifejező erejét, a többi művészet eszközeinek, főképp az irodaloménak. Már amennyiben irodalomnak nevezhető történetek elbeszélése. Az egész világ filmgyártására meghatározó módon ránehezülő amerikai film a mozgó képet illusztrációs anyaggá si- lányitotta: a hősök jellemét fizimiskájuk helyettesítette, gondolataikat a szájukba adott szövegek, érzelmeiket a vonós- zenekar fortisszimója — a moz gó kép a legjobb esetben nem korlátozta lényegesen azt a fantáziát, amely például egy regény olvasásakor az olvasó egyéniségétől függően szabadon szárnyalhatott. Az emberi magatartás sokfélesége, a szépségideál gazdagsága kitenyésztett sztárok számosságára redukálódott. A film évtizedekig jó-rossz történetek elbeszélésére, s nem megjelenítésére szorítkozott. A film formanyelvének gazdagodása ebben az időszakban kimerült egy-egy technikai újítás bevezetésében (pl. különböző gyújtótávolságú objektívek alkalmazása, a felvevőgép mozgatása), illetve a némafilmben megteremtett formanyelv apró. pénzre váltásában (pl. hatásos vágások a montázs helyett). Sablonok szerint készültek ezek a filmek, s a nézők is sablonok szerint kezdtek „gondolkodni" ezek láttán. Miközben például az irodalom, éppen a film hatására, nagy formai változáson ment keresztül, a mozi a képregények szintjére süly- lyedt, azzal a különbséggel, hogy mozogtak is a képek, s beszéltek. Az a néző pedig, akinek semmi érthetőségi problémája npm volt a népköltészet „Hej, Dunáról fű a szél, szegény embert mindig ér", vagy „Lovamat kötöttem arany almafához, szivemet kötöttem gyenge violához" áttételes, szürreális soraival, leszokott arról, hogy ne csak azonosítani tudja a vásznon látottakat, hanem értelmezni is — ha ugyan volt erre lehetősége. Az ötvenes évek vége óta azonban új lendületet kapott a némafilm korszakának a törekvése, hogy — szakítva a „papa mozijával" — megteremtsék a film öntörvényű világát. Magyarországon ez elsősorban Jancsóhoz kapcsolható, aki a forradalmi helyzetek vizsgálatához kifejlesztette sajátos, és témájával adekvált formanyelvét. A francia Resnais, a svéd Bergman, az olasz Fellini és Antonioni hasonló törekvése bebizonyította, hogy a film valódi kifejezési eszközei lehetnek mégoly változatosak, mint a képzőművészetiek, vagy irodalmiak, anélkül, hogy azokkal összekeverhetők lennének. Huszárik Zoltánról első kis- filmje, az Elégia óta, sejthető volt, hogy a filmművészetet átfogó módon értelmezi, hogy nem a meglévő eszközök, lehetőségek csiszolásával, javítgatásával keresi az utat. Első nagy játékfilmjével, a Szind- báddal valóban bebizonyította, hogy saját gondolati körének megtalálta a megfelelő filmnyelvet. Lévén, hogy egy előadásnyi közönség láthatta új filmjét, a Csontvóryt, s mert biztos, hogy egyszeri megnézéssel még méltó recenzió sem íródhat a filmCsontváry és az őt alakító színész szerepében Ishak Finci. ről, nemhogy értékelő kritika — ezért esett ennyi szó az előzményekről. Egyszeri látással nem vizsgálható, mennyiben felel meg Huszárik a saját maga által támasztott követelményeknek, hogy hol nem talált szavakat a saját maga teremtette nyelvének mondataihoz (elnézést az irodalmi példáért). Mert nem hiba nélküli film- a Csontváry, de az bizonyos, hogy a film egyik lehetséges megvalósulása a mozgó képregények áradatával szemben. Míg Jancsó a megújhodás, Huszárik az elmúlás oldaláról láttája velünk egyazon örök emberi kérdés dilemmáját: mi végre vagyunk a világon. így beszélt erői Ember Mariannák, aki megkérdezte, miért az elmúlás foglalkoztatja mindiq? „Meg szeretném érteni szükségszerűségét. Úgy vagyok vele, mint a primitív népek a ráolvasással: ha sokat mondom, esetleg megszűnik kegyetlennek lenni. Az ember megszületik a sok ember lehetőségével és semmi mást nem tesz, mint zsugorítja magát egy személyiséggé, aztán egy vagy fél emberként esik bele a koporsóba. Érdekel engem, mit veszít az ember születése pillanatától, miért nem tud jobban sáfárkodni, totálisabban kialakulni? Vagy miért nem tudunk megfelelni ennek a totális igénynek?" Ahogy Szindbád, úgy Csontváry a sok ember lehetőségét próbálta önmagában megvalósítani — egyikőjüknek sem sikerült. Hogy mi az, ami nem engedi ezt a szárnyalást, ezt kutatja Huszárik Zoltán a film lehetőségével, másképp ki nem fejezhető hatásával. Galamb próbálna a film elején felszállni a víztükörről, úgy merevedik jelkép alakja állóképpé, hogy sejditeni lehet, nem sikerül neki. De oly pillanatban állította meg Huszárik a mozgást, amelyik engedi remélni, hogy az a fel repülési akarat nem hiábavaló. Egyszer biztosan sikerülni fog, felrepülni az emberi lehetőségek végtelen egére. Ahogy Huszárik Zoltánnak sikerült felrepülnie a film művészetébe. Bodó László Romváry Ferenc ...............„.Wm,.,,,,,, \.,n„..^^..,.„_______,„..._ Vi llónykövesd I. „Imponálóan gazdag munkásság áll mögötte...”
