Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-26 / 25. szám
1980. január 26., szombat Dunántúli napló 3 Egy asszony, aki énekel A Vámosi—Záray duó, valamint az érzelmes dalok kedvelőinek ajánlom Alekszandr Orlov most bemutatott filmjét. Főszereplője Anna Sztrelcova esztrád- énekes, akit a legünnepeltebb szovjet sztár, Álla Pugacsova jelenít meg a vásznon. Pugacsova 1975-ben a várnai Arany Orfeusz könnyűzenei fesztiválon tűnt fel, s azóta sorozatban készülnek filmjei, nagylemezei, Orlov filmjében a táncdal- éneklés szép és kevésbé vonzó oldalait igyekszik bemutatni. A rendező gondosan ügyel arra, hogy hebehurgya fiatalok ne csupán a pálya csillogásét vegyék észre, és ne gondolják, hogy ez a világ a könnyű sikerek termőföldje. Erre a dalszövegírók is vigyáztak, s még idejekorán, a film első harmadában elénekeltetik a hősnővel kételyeiket. A fő cél azonban mégiscsak az, hogy az eszmei mondanivaló érvényre jusson, miszerint nem létezik alantas művészeti ág, csak őszintén kell csinálni, amit csinálunk; ne elégedjünk meg a könnyebb megoldásokkal, harcoljunk azért, hogy önmagunkat adhassuk, ha úgy tetszik, a nembeliség megvalósításáért. Különös, hogy a forga. tákönyvíró Anatolij Sztyepanov és a rendező pontosan ezeket az elveket nem tartja be. Sokszor érezzük motiválatlannak a szereplők egyes lépéseit, s a dramaturgiai bakugrásokat a jó ritmusú dalok sem tudják áthidalni. Az alkotók nagyon sokszor megelégszenek a látszatmegoldásokkal. Sztrelcova befutott énekes, de többet szeretne: saját dalait énekelni. Az országos turnék, a „diadalutak" kezdetben csak alig, később egyre jobban idegesítik férjét, Valentyint. A férfi sportvezető, s mint ilyen, lenézi a muzsikusokat. Hiába vár gye. reket Anna, hamarosan elválnak. Sztrelcova egy időre abbahagyja az éneklést, s egyedül neveli a bébit. Amikor a kis Kátya már kézenfogva tipeg a zongora tetején, a zenekar tagjai elérkezettnek látják az időt, hogy beavatkozzanak a félcsaládi idillbe. A menedzser ,,az anyatejjel azonos hatású” tejport ajánl fel Kátyának, aki — csecsemő lévén — még tiltakozni sem tud. További sorsáról semmit sem tudunk, remélhetőleg nem halt éhen. Anyukája ugyanis többet le sem száll a színpadról, hiszen — mint a film címe is elárulja — ő az asszony, aki énekel. Beleszeret Andrejbe, a költőbe, aki első látásra leszólítja, majd azt akarja elhitetni velünk, hogy búskomor és gátlásos. Minden esetre a versei megihleti'k Annát, s megkomponálja a Sorshoz szóló himnuszát. A dalt hatalmas sikerrel mutatja be egy ze. nei versenyen. A közönség felállva, ütemes tapssal ünnepli. Az ováció hosszú percekig tart, Anna fürdik a sikerben, s ez kárpótolja magánélete kudarcaiért. Kár, hogy a valóságban ez nem mindig így történik, és kár, hogy a film —■ szándékai ellenére — nem áll közelebb a valósághoz. » Havasi i. Jelenet a filmből A kirakat cimű alkotás Egy bemutatkozásról A képekkel való foglalkozásra kényszeríti a látogatót Képeinek többsége az egysoros versekre emlékeztet. Frappáns ötletek abszolút tömör megjelenítése abszurd keretben. A kulcslyukon keresztül ábrázolt reáliák átértékelődnek. (Kulcslyuk tájkép.) Valóság-darabkák úgy kerülnek egymás mellé, új tartalmat nyernek anélkül, hogy eredeti jelentésük összegződne. A képek elemei csak látszólag nem tartoznak össze. Együtt látva őket, észre nem vett evidenciájukon csodálkozunk. Ezek az itt látható alkotások szűkszavúak, nem mesélnek. Gondolkodásra késztetnek. Minden harsány agresszivitástól mentesen, halk érveléssel meggyőzően hatnak. Feltűnően kis felülettel képes hitelessé varázsolni nagy terjedelmű képeit. A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonát képező Külváros című függőleges tagolás művén elég a keskeny sáv a bal oldalon, ahol a mesterségbeli tudás és a gondos megmunkálás olyan szuggesztív felületet hozott létre, amelyik meghatározza az egész kép hangulatát. Tartalmát gazdagítja még a jobb oldali kirakatban, öreg vászonfüggöny „foncsorán" tükröződő nyugati személygépkocsi. Ilyen áttételesen szellemes a maga konkrétságában a Kirakat nagy üres foltja, örülök, hogy tulajdonosa a Modern., Magyar Képtár. Kocsis Imre főiskolai tanár. Ez művészetét tekintve inkább hátrányosnak tűnik. A művészetelméleti kérdéseket érthetően és színvonalasan felvető katalógus (Dvorszky Hedvig írása) 10 év termését ígéri. Ke- vesellem. Valószínűleg ez időszak alkotásainak javáról van szó. Érzésem szerint akkor is akadályozza művészetét a munkája. Variációi mögött sokszor található oktató-demonstratív jelleg, s ez nem mindig előnyös. Gondolok itt: Fejre- valók, Középkor I—III. című grafikáira. Erényei nem elsődlegesen tanárosak. Észrevétlen tud máradni a deduktív szándék, a primer politizálás, az állásából következő szükségszerűen elsietett napi állásfoglalás. (Siker, Zenegép, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.) Látása eredeti, nem befolyásolt. Láttatása a befogadó részéről előítélet nélküli, új dolgok megismerését igénylő egyéniséget feltételez. (Kamera I. II. III.) A tanár és művész „együttélésének” alkotásaiban van határozottan pozitív példa is. Az a felszabadult jókedv és lényeget mutató komolyság, ami a Zalkodi építőtábor (Fe- renczy Múzeum tulajdona) képsorának jellemzője, vagy a lejáratott fogalmak elmélyültsé- get kívánó újragondolása, közhelyszerűségtől való megtisztítása és elénk állítása anélkül, hogy végérvényességre igényt tartanának az Aranyidő esetében olyan eredmények, amelyek nagyszerű egyéniséget feltételeznek. Dvorszky Hedvig katalógusa kérdések sorával kezdődik. Válaszai a modern művészetelméletet körvonalazzák. „Lehet-e...?" — kezdődnek a kérdések. Az első válasz: „Mindent lehet.” — mármint a művészetben. Itt hiányolok egyetlen fogalmat: a művészi hitelét. Enélkül szerintem nincs művészet, tehát nincs „hely”, ahol mindent lehetne. A katalógus szövegében nagyon helyesen végre megfogalmazta a szerző, hogy a festészetben is az csak rá jellemző művészi, amit más eszközökkel kifejezni lehetetlen. Ennek igazságát előrebocsátva hívnám fel a figyelmet a 133 nap-ra. Ezt látni kell! Nagyságát, szerkezetét, színeit. A Kulturális Minisztérium tulajdona, az igen dekoratív Balkon és a Maneken című képpel együtt. A kiállítás sikeres bemutatkozása Kocsis Imrének. Sok oldalról megismertük. Az összkép előnyös. A művek együttesen kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy minden megnyilvánulását megértsük. Szimbolikájára nincs autentikus magyarázat. Nem csökkenti esztétikai értékét, hogy egyértelműen nem megfejthető a Kulcs, a Lepke és kulcsok. Sőt ez a jó értelemben vett homály, mint a kielégületlenség oka, továbbra is a képekkel való foglalkozásra kényszeríti a látogatót. S ez kellemes. (Körösi) Kocsis Imre első pécsi kiállítása Kezdetben volt a Fünfkirchner Zeitung Készülőben a pécsi sajtó kézikönyve Régi közhely, de újból elő kell venni azt a mondást, miszerint nincs unalmasabb a tegnapi újságnál, viszont kevés olyan érdékes olvasnivaló akad, mint egy húsz vagy ötven évvel ezelőtti lap. A régi újság azonban nemcsak böngészgetni való csemege, hanem fontos forrás is egy-egy város vagy ország, sőt a világ hajdanvolt mindennapjai, ról. Amióta csak a modern értelemben vett újságírás létezik, a kutató nem hagyhatja figyelmen kívül a sajtótermékek közléseit. Ennek segítésére hazánk megyéiből mintegy tizenötben készítették el eddig a megyei sajtó bibliográfiáját, amely pontos mutatóval szolgál az adott területen kiadott sajtóról, napilapókról, más időszaki vagy alkalmi kiadványokról, így tájékoztatva a kutatót, hol érdemes keresgélnie, és körülbelül mire számíthat. A Baranya megyei Könyvtár Surján Miklós igazgatóhelyettes vezetésével ugyancsak folytatja a megyei sajtó bibliográfiájának összeállítását. Feltérképezték az országos nagykönyvtárakban őrzött baranyai lapokat, s mikrofilmre vettek teljes évfolyamokat — kutatók számára ezek hózzá- férhetők. Nem lebecsülendő a könyvtár sajtógyüjteménye sem, noha elmarad az Egyetemi Könyvtáré vagy a levéltáré mögött. Jelenleg a levéltár sajtógyűjteményét térképezik fel a kutatások, s néhány egyházi könyvtár is hátra van még. Nagy problémát okoz a kutatásban a szerb megszállás időszaka, amikor nem kellett köteles példányt küldenie a kiadónak a könyvtárak részére. így a kor sökféle sajtóterméke elkallódott. Pedig volt év, hogy Ltrtvan újság jelent meg Pécsett. Nem szabad említés nélkül hagynunk, hogy dr. Iglói Zoltán feldolgozásában pár évvel ezelőtt elkészült az 1919—1921-es időszak pécsi, baranyai sajtóbíb- liográfiája. De nézzünk kicsit a pécsi sajtó ugyancsak színes múltjába: a Press Freie Flugblätter volt a város első lapja 1848 tavaszán, és noha a szabad sajtó is szerepel a címében, és bár röplapnak nevezik kiadói, nem volt politikai újság. Három—négy szám után váltotta fel a Fünlkirchner Zeitung, melynek volt magyar melléklete is. Akkor szűnt meg, amikor szerkesztője Győrbe menekült Jellasich betörése elől. Nagy szünet után 1861-ben, a várost ábrázoló fametszetes fejléccel látott napvilágot a Pécsi Lapok című hetilap, amelyet mikrofilmen őriz a megyei könyvtár. Ettől kezdve beszélhetünk rendszeres pécsi sajtóról. Kuriózumnak számít, 'hogy 1880—90. között ismét volt a városnak német nyelvű lapja, egy újabb Fünfkirchner Zeitung. Kiadója Lenkei Lajosnak, a Pécsi Napló jeles újságírójának apja volt. Érdekes irodalmi vállalkozás Pécs múltjából a Krónika című folyóirat, amely a fiatal Csuka Zoltán és Kodolányi János írásait közölte, s melynek repertóriumát nemrég adta ki a megyei könyvtár Tüskés Tibor tollából. Volt időszak, hogy három-négy élc- lap jelent meg a városban, mint a Fajankó, a Grimasz, melynek poénjait, célzásait ma már nehéz lenne megfejteni. Nem lehet említés nélkül hagyni a különféle színházi lapokat, melyeket a városba érkező társulatok adtak ki, bőkezű mecénást találva egy Honthy István nevű pécsi tisztviselőben, aki minden pénzét e lapok kiadására költötte. A kapitalizmus korának sajtójából nem hiányoztak persze a különböző zuglapok, mint például Az Ucca című helyi pletykaújság, az éppen aktuális botrányokkal. Az anyaggyűjtés, a még fellelhető baranyai újságok fel- térképezése ebben az évben befejeződik. Az anyag megszerkesztése után a levéltár Baranya Monográfia sorozatában lát majd napvilágot, hasznos támpontokat adva a kutatók, érdeklődők kezébe. Gállos Orsolya És a zene? Csütörtök este, tíz óra elmúlt, ülök a képernyő előtt és őrlődöm. Most mondja Antal Imre, hogy még mindig nem érkeztek be Pécsett se azok az átkozott magnószalagok. Pedig már megfejtette a versenyző városok helyett a rejtvényt, megmondta, hol állnak a tévéskocsik, nálunk a Petőfi utcában meg a Széchenyi téren meg Pécsújhegyen, de az nem jöhet szóba, az innen túl mesz- sze van. Ki kéne ugranom a Széchenyi térre, gyerünk be azzal a szalaggal, a verseny állása úgyis kedvezőtlen ránk nézve, mi lesz a „Pécs zenei város” jóhírével, de mire odaérnék meg vissza, addigra vége a versenynek, nem látom a vetélkedőt.. . így hát a kötelességérzet a fotelhoz ragaszt és csak őrlődöm. Képzelem, mi folyik más lakásokban. A gyerek kinéz az ablakon, mit csinálsz fiam, mi ez a cúg, semmi, csak megnéztem, nem áll-e itt egy tévéskocsi, de nem áll. Na és ha állna, csak nem képzeled, hogy kiengedlek este tízkor lófrálni az utcára? Igen, apu, de a pécsiek elvesztik a versenyt! Na és aztán, mi vagy te, városatya vagy zenetanár? Apu, ez nem hivatásos verseny, hanem a város közönségéé, hogy mit tudnak Liszt Ferencről. Ezért akarsz te este tízkor magnószalagot keresgélni az utcán? Inkább maradj a fenekeden és akkor többet fogsz tudni Liszt Ferencről. TÉlek a gyanúperrel, hogy képzeletbeli ifjú hősöm hiába maiadt otthon (és fenn, noha egy serdületlenebb gyermeknek ilyentájt már inkább aludnia tanácsos), nem tudott meg túl sok mindent Liszt Ferencről. Peregtek pedig az adatok szép számmal, Jandó Jenő jobb sorsra méltó buzgalommal ütötte a zongora tetejét, a zsűri — úgyszintén jobb sorsra érdemes buzgalommal — vi- totta, hogy két pont avagy három, Antal Imre a bonyodalmak örvényeiben enyhén fuldokolva, le-lemerülve végül mégiscsak a felszínen maradt és szívós küzdelmet folytatott a zsűrivel a magnószalagok ragasztási szisztémájának tárgyában. Az operatőrök hévvel művészkedtek, az amatőrök lázasan ragasztottak, vágtak, miáltal az operatőrök újabb lehetőségekhez jutottak, immár nemcsak a vágószoba minden szegletének bemutatásával, hanem a magnetofonon löttyedten pördülő szalag kiálló csücskének többrendbeli megörökítése által. Liszt Ferenc pedig — mert hiszen róla akartam beszélni — néha felbukkant a habokból, többnyire mint merev olaj- festmény, blondel keretben, máskor már-már mint élő ember, a zsűritagok megittasult előadása nyomán például, de mint zeneszerző aránylag ritkán. Hogy ne mondjam, a Liszt-muzsikát sikerült olyan tökéletességgel foszlányokra tép- desni, hogy azt már az egész monstre vetélkedő egész profi stábjának sem sikerült többet összeragasztania. Mindezt nem azért mondom, mert Pécs lemaradt a versenyben, hisz azért verseny a verseny, hogy valakik megnyerjék, mások másodikak, netán utolsók legyenek. Inkább azért, mert ez a verseny így nem elég igazi jó verseny, hogy érdemes legyen nyerni benne. S ezt megint csak nem azért, mert Pécs lemaradt, nem a savanyú a szőlő szemszögéből, s nem is azért, mintha nem meditáltam volna el azon, miért nem láttam e magára oly büszke „zenei város" versenycsapatában egyetlen ismerős arcot, egyetlen idősebb játékost sem. Hanem mert ekkora apparátussal, ilyen méretű „agy- tröszttel”, segítő gárdával, ennyi tévéskocsival és magnószalaggal már lehetett volna valami tényleg emlékezeteset csinálni. H. E.
