Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-19 / 18. szám
1980. január 19., szombat Dunántúli napló 3 A meglevőket meg kell menteni a pusztulástól Középkori kút a Hunyadi és az Aradi vértanúk útja sarkán Pécs régi kútjai Hair: konformizált ellenkultúra eISft Film az Izzóról Az önmagában még egyáltalán nem újszerű dolog, hogy a televízió ellátogat egy hazai üzembe és megpróbál átfogó képet adni róla. Az izzólámpák fényében címmel az Egyesült Izzóról készített dokumentumfilm mégis újdonságszámba ment. Nem az egyes részletek miatt, bár ezek önmagukban is érdekesek voltak. Mindjárt egy olyan részlettel indult a dokumentumfilm, ami unikum: az első magyar—amerikai közös vállalat gyárának megnyitásával. A színhelyek ezután: Újpest, Bécs, Nagykanizsa, Gyöngyös. A szereplők: vezérigazgató, kereskedelmi igazgató, gyári dinasztiák asszony-tagjai, frissen végzett gyári ösztöndíjas, munkás, nyugdíjas, kutató, az egykori élmunkás, Pióker Ignác, a gyár valamikori fel- virágoztatói, tőkések és feltalálók, többek közt a wolfram- szálas izzó és a kriptonlámpa feltalálói. Utóbbiak — hiszen már nem élnek — nem személyesen voltak jelen a filmben, s mégis nagyon is jelen voltak. Talán ez volt az egyik dolog, ami valóban újszerűvé tette az Izzó-filmet. Az tudniillik, hogy sikerült valami olyan folyamatosságot megragadniuk, ami minden igazán magas színvonalú ipar feltétele, de amit, ismert okokból, nálunk sokáig nem ismertek el, vagy ha elismertek is, nem hangsúlyoztak. Pedig — miként a filmben azt egy szereplő iskolásán ki is fejtette — a kapitalizmusnak megvolt a maga haladó időszaka, vonása, megvoltak a maga tehetséges emberei, a maga eredményei is. Magyarországon a század végén — amikor az Izzó is kialakult — egyre-másra születtek a gyárak, máig híres nemzeti iparágaink bölcsői, megindult az a folyamat, amit a reformkor nagyjai fél évszázaddal azelőtt még hasztalanul sürgettek. A színvonalas hazai ipar új lendületet adott a hagyományosan tehetséges magyar feltalálók — természet- tudósok, műszaki szakemberek — munkásságának, hiszen egy fizikus, egy mérnök ott tud igazán alkotó munkát kifejteni, ahol elméleti tevékenysége mögött egy erős, fejlett gyakorlati háttér húzódik. Olyan evidencia ez is, amit évtizedek óta hajtogatunk, de ami — miként a filmben egy mellék- mondat erejéig kiderült — mégis önmaga ellentétét eredményezte néha, nevezetesen azt, hogy az Izzótól az ötvenes években elvették kezdettől meglévő kutatólaboratóriumát, s csak 1969-ben állították helyre az eredeti állapotot. Mindent egybevetve: egy ilyen nagy hírű, régi gyár, ami kisebb- nagyobb megrázkódtatások ellenére is mindvégig töretlenül fejlődött, s a felszabadulás utón nőtt a mai 35 ezer dolgozót foglalkoztató nagyüzemmé, nemcsak hogy megérdemel egy ilyen portréfilmet, hanem általa számos dolgot elmélyültebben gondolhatunk végigMa, amikor a mennyiségi termelés időszakos jelszava után a minőség hangsúlyozására tértünk ót, százszor fontosabb és sürgetően időszerű ipari hagyományaink őszinte és alapos számbavétele. Van a filmnek egy másik tanulsága is: ennek a régi gyárnak múltja is van, nemcsak jelene, munkáskollektívája is van, nemcsak dolgozói, ez a gyár tehát egy olyan közösség, amelyhez tartozni jelentős pluszt is jelent az egyszerű kenyérkeresethez képest. Így manapság, amikor a munka jelentőségének bizonyos fölértékelése történik, s amikor a közösséghez tartozás ezernyi vonatkozásban napi igénye lett és egyre inkább lesz az embereknek, különösképpen időszerű megnézni egy ilyen nagy hírű üzemet erről az oldalról is. M a már szinte észrevétlenül húzódnak meg a pécsi házak, kertek falában azok a régi, medencés csorgókutak, melyek valamikor vízzel táplálták a várost. Igazán reprezentatív köztéri kút a távolabbi múltból nem maradt Pécsett — igaz, nem is nagyon építtettek ilyent. A megmaradt kutak többsége elhanyagolt, romladozó állapotban adja meg magát az enyészetnek, pedig kár értük. Világszerte számos város őrzi régi kútjait, szerényebbeket, díszesebbeket — és a kis pécsi kutak, csorgok megóvása igazán nem számítana „beruházásnak”. Pár ezer forintból megoldható lenne, nemes feladatot adna szocialista brigádoknak, KISZ-es szakembereknek, és azután már csak a kornyéken lakók vagy a parképítők gondoskodását igényelné. Annyit beszélünk ma amúgy is a városokat szépítő utcabútorokról . .. Egy séta során kerestük fel a kutakat - időben és a szó szoros értelmében — kutatójukkal, Nagy Lajossal, aki tanulmányban dolgozta fel Pécs régi vízvezeték-rendszerét és régi kútjait. A Mecsek oldalában fekvő város mindig nagy becsben tartotta a vizet, amit a város felett fakadó forrásokból vezették a kutakba: a varázslatos környéken eredő Tettye- forrás vizét, amely a patakja mentén megtelepedett iparosok, pokrócosok, szűcsök, molnárok, kordovónyosok műhelyeit is ellátta. Az Óforrás vizét (nevezték ezt Barátúri vagy Puturlaki forrásnak is) és a Püspökmalmi forrásét már a török korban bevezették a városba. A Kaposvári (ma Hunyadi) úti, a Szemináriumi és a Petrezselyem-forrás következett a sorban. Ez utóbbi látta el a belső várat, ezt töme- dékelték el Bádeni Lajos katonái, amikor Pécset visszafoglalták a töröktől, A vízhiány is közrejátszott abban, hogy a török végül feladta a várat. A középkori pécsi vízvezeték létezését írott források bizonyítják, bár eddig sehol sem kerültek elő bizonyítható nyomai. Oláh Miklós, Szatmáry püspök egykori titkára írja le először Pécsről, 1531-ben, hogy a várost vízvezeték látja el — ezzel is a város kulturáltságát akarván illusztrálni európai olvasói előtt a Brüsszelben kiadott Hungária című művében. A középkor idején egyébként Európa-szerte azonos időben, a XV. században jelennek meg a vízvezetékek, a lakosságot addig ásott kutak látták elvízzel. Ezek Pécsett a Pannontenger homökos üledékébe mélyülnek, egészen a vízzáró rétegig. 20—40 évig éltek az ilyen kutak, és mivel nem kövezték ki szakszerűen, a homok idővel beléjük mosódott. A források szerint vizük kemény volt, rossz ízű, szinte ihatatlan. Kitűnő vizet adtak viszont a források, melyekből cserépcsöveken vezették a vizet a köz- kutakba. Számos helyen maradtak fenn a török vízvezeték jellegzetes szürke cserépcsövei, melyeket a pécsiek tovább javítgattak a későbbi .időkben. A török kori kutak emlékét máig fenntartotta Pécsett a szájhagyomány, jóllehet azok már a múlt századra eltűntek. A város köz- és magánkút- jait minden időben a kútmes- ter tartotta karban. Ö ismerte a föld olatt húzódó vezetékek titkát is. Szakmáját tekintve ácsmester volt, hiszen télire neki kellett előkészítenie a kutat védelmező deszkaburkolatot, a „ganajtartó fákat". Szer. vestrágyával vették körül ugyanis a kutat, melyet a trágya által fejlesztett hő védett meg a befagyástól. A huszadik századi higiéniához szokott olvasó itt bizonyára elfintorítja az orrát, s joggal, hiszen a kutaknál zajlott a mosás, a mosogatás, ott itatták az állatokat, s a vízgyűjtő- medencékbe minden elképzelhető szemetet belehajigáltak. Eleven élet zajlott a város kútjai körül éjjel-nappal. Nem tudták a maga idejében sem bizonyítani, vajon a kutak fertőzött vize okozta-e az 1890— 91. évi nagy tífuszjárványt, amely mindenesetre nagy lökést adott az új, vascsöves, túlnyomásos vízvezetákrendszer megépítéséhez. A főváros után nemsokára, 1892-ben Pécsett is felavatták az új vízvezetéket, s az ünnepségre Ferenc József is a városba látogatott. A régi cserépcsöves, téglával védett vezeték darabjai ma is lépten-nyomon előbukkannak, valahányszor közműárkot ásnak a városban. Az általuk táplált kutak kiapadva, elhagyatva álmodnak hajdani zajosabb életükről. Némelyik körül megdöbbentő az elhanyagoltság, sőt a szándékos pusztítás is. A Káptalan utca 4, számú épület hátsó kertjében, a Leö- wey Gimnázium udvarán a közelmúltban bontottak szét régi kutakat. A Janus Pannonius utca 5. számú káptalani ház belső udvarán egy teljes régi kert tűnt el medencés csorgó- kútjával együtt — helyén ma sportpálya van. Pedig a belső kertekre, Pécs tüdejére éppúgy szükség van, mint a belváros iskoláinak a sportpályákra. Nem a vagy- vagy a kérdés. Kagyló formájú, szép barokk kőmedence maradt meg a Kulich Gyula utca 2., a Belvárosi Általános Iskola udvarán, az Eszperantó park falában. Csak meg kellene fordítani. A park felé fordítva élő, csörgő vízzel kellemes színfoltja lehetne a pihenőparknak. Hasonló kagylós falikút maradt meg az „Irgal- masok'’ udvarán is. Kedves, kisvárosi hangulat fogad bennünket, ahogy a Zetkin Klára és a József utca sarkán álló régi kúthoz érünk. Szódaárus kocsija közeleg, járókelők tereferélnek a jellegzetesen pécsi utcán. Vadszőlő hajlik gyengéden a kis belső kertből a régi kút fölé, melynek vízgyűjtő-medencéje most be van falazva. Ócskavassal körülbástyázva találtuk az egyik legszebb fali kutat a Déryné utca 15. számú ház udvarán. A klasszicista kút elegáns kivitelezése, márványanyaga utal a ház egykori gazdájának, az országbíró -Majlathnak ízlésére. A sétát még folytathatnánk, de a lényeg egy: élhetnének a régi pécsi kutak — akár házak udvarán állnak, akár köztéren. Elevenségükkel a mai városképet tennék kedvesebbé, s olyan apró színfoltokat jelentenének, melyek nem kívánnak különösebb áldozatot - sem a helyreállításban, sem a fenntartásban. Egy hete még a műgond hiányán bosszankodhattunk, most főképp azt dicsérhetjük elsősorban — a Hair pompásan elkészített film. Jellemző apróság erre maga a rendező, a cseh származású Milo$ Forman nyilatkozata: „Szabadtéren forgattunk, nagyon hideg időben. Szerencsétlen táncosaink jeget tartottak a szájukbon, amit kiköptek, amikor elkiáltottam magamat, hogy »felvétel«. Csak így kerülhettük el, hogy ne legyenek minden lélegzetvételnél kis felhők a szájuk körül.” Nincsenek is. Oly könnyed és természetes minden a filmben, mint ami csak filmben lehetséges — a tizenhárom évvel ezelőtti Off-Broadway-siker most a filmszínházakban hódítja újra a világot. A sikeres feltámadáshoz kellett azonban egy remek rendező, Milos Forman, aki kellőképpen át tudta értelmezni, a megváltozott társadalmi háttérhez igazítani az eredeti musicalt. Amikor az készült — állítólag szinte tudományos kiszámított- sággal — javában tartott az amerikaiak „szennyes” vietnami háborúja, voltok még igazi „virággyermekek”, az ellenkultúrák — beat-mozgalom, underground, hippyk stb. — javában virágoztak. A legkülönfélébb áramlatok és számítások — pacifisták és józanul gondolkodók, vallási szektások és ateisták, jól szituált rétegek és társadalmon kívüliek, fogyasztók és tőkés csoportok, aszkéták és szexuálisan felfűtöttek — találkoztak akkor a vietnami háborút elítélés közös nevezőjén. Mindez már elmúlt, s Milos Forman még némi nosztalgiával is gondol erre a „szép” időszakra. Szép volt az, hisz katonai behívókat égettek pl a fiatalok, s kábítószeres vízióik is a templom, hit, békesség, csalód, remény konszolidált világába repítették őket. (Hol vannak már a Szelíd motorosok ön- marcangoló, rémes halluciná- ciói?) „Szép” kor volt az, mert békés tüntetők árasztották el a Fehér Ház környékét, ahol a tarka tömeg vadvirágos mezei rétet idéz. Ebbe még a csillagos-sávos lobogó is harmonikusan illeszkedik, mint a pipacsok közé a búzavirág. „Szép” idő volt, hisz még a rendőrlovakat is meg lehet tanítani a táncra. Milos Forman van még any- nyira új-amerikai, hogy az ottani demokrácia csodálatát is kifejezze gyönyörű filmjében, hogy elhiggye az illúziót: a vadvirágos tarka tömeg óhaja: vetett véget az értelmetlen halálokat okozó háborúnak. De van még annyira európai is, hogy idézőjelbe tegye szépítő nosztalgiáját, hogy a valósághoz igazítsa: a film végén o színes, mozgó kavalkád feketefehér képpé merevedik — nincsenek már színek, nincs már mozgás. Ami tíz évvel ezelőtt vad volt, vérre menő, az mint fénykép beilleszthető az albumba, kon- formizálódott az ellenkultúra. A hippyk eldobták virágaikat, s mint jólfésült nyakkendős családapák papucsban mutogatják gyermekeiknek a régi fotókat. Némelyiken, a tömegben, felismerhető az arcuk. Bodó László Német nemzetiségi tehetségkutató verseny „Reicht brüderlich die Hand!" — Nyújts testvéri jobbot! címmel 1980-ban is meg. rendezi tehetség kutató versenyét a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége. A nemzetiségi kulturális csoportok, a diákok, az öntevékeny művészeti együttesek, szólisták érdeklődésére számot tartó vetélkedő célja a hazai német népdal, népzene, az anyanyelv ápolása, új tehetségek felkutatása. A versenyt a következő művészeti ágakban hirdeti meg a szövetség: az anyanyelv kategóriában vers, próza, népme. se, mondókók, elbeszélés, rö. vid jelenetek, irodalmi színpad, bábjáték műfajában le. hét szerepelni. Várják a német népdalokat ápoló szólóénekesek, duók, triók, pávakörök, kórusok jelentkezését. Népzene kategóriában szóló, hangszerrel, tánc- és sramlizenével, vonósegyüttessel, fúvószenekarral lehet versenyezni. Az előadott mű mindhárom műfajban kizárólag hazai német forrásból származhat. A jelentkezési lapokat a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége címére kell elküldeni (Budapest, Pf.: 485. 1396). Ezeket a lapokat ugyanezen a címen, a szövetség országos választmányi tagjainál és a művelődési házakban lehet igényelni. A jelentkezés határideje 1980. március 31. A vetélkedőt helyi, járási vagy körzeti, majd megyei döntők készítik elő. A legjobb produkciók kerülnek az országos döntőbe. A felkészüléshez bőséges anyagot találnak az érdeklődők a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége különböző kiadványaiban és az évente megjelenő német nemzetiségi kalendárium évfolyamaiban. H. E. Kútmaradvány a Zetkin Klára és a József utca sarkán Gállos Orsolya
