Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-16 / 15. szám
1980. január 16., szerda Dunántúlt llaplo 3 64 KM-ES ZÖLD HULLÁM Szereli Ön az áj 6-ost? Lassan egy hónapja „él” már az új út. Kihasználtsága azonban rendkívül gyér. Az út üres, a lámpák kitartó szorgalommal dolgoznak. Nem szeretik a 6/A-t? Vagyis inkább: az új 6-ost? Azt hittük, hogy a mostani — negyedik — szakasz elkészülte után sok minden megváltozik. Még akkor is, ha tiszteletben tartjuk az emberek közlekedési szabadságát, hogy tudniillik kényszerítés nélkül mindenki a számára legkedvezőbb útvonalat választja meg. De hát a kettő közül miért ne az új út lehetne a kedvezőbb? Az egyikre — a Rákóczi útra — évek óta egyre elviselhetetlenebb teher nehezedik, a gondot pedig tetézte, hogy a város főútvonala pinceveszélyes területen vezet át. Az út a 48-as tértől a Bem utcáig terjedő sza-' koszon a KPM-kezelésű országos utak közül a harmadik legjobban leterhelt út volt. A DÉ- DASZ-székháznál lévő állandó forgalomszámláló állomás adatai szerint naponta 28—29 000 egységjármű halad el e pont előtt (Rácvárosnál viszont „csak” mintegy 17 ezer érkezik befelé), s ennek kb. 20 százaléka megy végig a városon. Egy régebbi honnan-hová forgalom- számlálás szerint is 18 százalékos volt az átmenő forgalom aránya — ez szülte a mai új utat, s nem egy várost elkerülő utat. Ez pedig itt van már, használhatnánk és élvezhetnénk, de nem tesszük. Vajon miért? Éppen pirosat fogtunk a Rákóczi út—Rózsa Ferenc úti csomópontnál. Amikor zöldre váltott a lámpa, hiába mentünk megfelelő tempóban, a Rózsa Ferenc út—Szalai András úti csomópontnál ismét pirosat kaptunk. Újból „kilőttünk”, de hiába, a Bajcsy-Zsilinszky út is pirossal várt És amikor ott átmentünk. végre megnyílt a zöld kapu, s a kocsi — ahogy a nagykönyvben meghatott — egyenletes tempóban mehetett át a jelzőlámpák sokaságán, mindenütt zöldet kapva. így már élvezet-volt menni. Egészen a végpontig, a Páfrány útig, ahol az új 6-osnak vége van. Ott az a fura helyzet fogadott, hogy az egyszámjegyes országos főútvonal egy városi út alárendeltségében van. A műszaki átadás napján — mindössze egyetlen napig! — volt csupán az, aminek lennie kellene ma is: akkor az új út logikus folytatása volt a Páfrány útnak az a szakasza, ami összeköti az új 6-ost a Szigeti vám csomóponton keresztül a régi 6-ossal. Most az országos főútvonalról érkező járművel szemben előnyt élvez a városi útról érkező. A vámtól indulunk visszafelé. Akadálytalanul megy a kocsi a Kórház térig, de ott is szerencsénk van, mert a piros hamar kizöldül, s utána nem is kell megállni, csak a 48-as térnél. Hát ez parádés volt és jó néhány perccel rövidebb az előző útnál. Ez talán magyarázat is rá, miért nem szeretjük még az új utat. De meg lehet-e szerettetni? Erről már Kardos Imrével, a KPM Közúti Igazgatóságának forgalomtechnikai osztályvezetőjével beszélgetünk. Egy fontos információval kezdi: készül az új út új zöld hulláma, amibe most már bekalkulálják végre a két kezdő csomópontot is. Jelenleg a zöld hullámban 47,5 km az összehangolási sebesség, az átállítás után jobban kell nyomni a gázt, hiszen 64 km lesz a belső forgalmi sávon a kívánt sebesség. Ugye, így már gyorsabb lesz ez az út annak, aki végigmegy rajta? Hogy vonzóbb legyen az új 6-os, a következőket teszi a Közúti Igazgatóság. A legelsőt mindjárt kényszerűségből. Az út a tervezett formában kitűnően megfelelne minden követelménynek, ha meglenne az, amit hozzá terveztek. A felüljáró északi lehajtóága. Hogy ennek a hiánya mit jelent, azt két számadat illusztrálja. A Szalai András útról a Rózsa Ferenc utcai csomóponthoz óránként 240 egységjármű érkezik, ami a déli városrészek felé, tehát a felüljáróra igyekszik. Ugyanonnan 870 egységjármű kanyarodik óránként balra nagy ívben. (E csomóponton a fő iránynak — tehát a 6-os úti forgalomnak — 12, a kertvárosi forgalomnak pedig 34 másodperc a fázisidevidebb fózisidöben is több gépkocsi haladhat óta fő irányban. (A lehajtóág építésének megkezdése egyébként Pécs idei tervében szerepel. Az ügy most már halaszthatatlan, hiszen az új autóbusz-pályaudvarra délről érkező járművek fogadása is ennek közbejöttével történik majd. (A Szalai András út—Rózsa Ferenc utcai csomópont rendezése érdekében egyébként kisebb útkorrekcióra is sor kerül. A Csend utcánál hosszas huzavona utón végre megszüntették a „féket". A Közúti Igazgatóság eleve nem akarta beépíteni azt a lámpát, amit a közelmúltban itt felszámoltak. Ez jó. Nagyobb baj, hogy ez a ,,fék" most majd másutt jelenik meg: a Tüzér utcánál lévő autó- buszmegállók másik oldalát biztosítják majd ezzel. Aligha van közel s távolban még egy autóbusz-megálló, amelyiket imigyen két oldalról is biztosítanak lámpával. És a végpont? Tavaszra elkészül a 6-os út — Páfrány út találkozásánál a forgalmi jelzőlámpa. A fő irány — tehát a Szigeti vám felől az új 6-os útra és viszont — 37 másodpercet kap, a másik három fázisnak, amelyben az autóbuszok mozognak és a Páfrány út—39-es dandár út észak—déli irányú forgalma bonyolódik le — összepen a szűk Szigeti várni csomóponton át megy majd. Hársfai István je.) A különbség nyilván elmenne az említett lehajtóágon, s nem zavarná fölöslegesen a csomópont forgalmát. Ugyanis e járműtömeg miatt kénytelenek rövidre venni a Rákóczi út felé és az onnan jövő járművek fázisidejét, emiatt (és mert más típusúak a két csomópont jelzőlámpái) nincs szinkron a 6-os út forgalmi jelzőlámpa-rendszerében. És emiatt van mindjárt az út elején akkora fék. Hogyan oldják ezt fel? A Közúti Igazgatóság átveszi a két csomópont lámpáit, átszereli a saját rendszerre: mindkettőben növeli eggyel-eggyel — az ábrák tanúsága szerint — a forgalmi sávok számát, ezáltal rösen 34 másodperce lesz. Látható tehát, hogy előnyösebb lesz az új utat választani. Nem tartozik szorosan jelen témánkhoz, de azért szólni kell az új út végén lévő nagy kérdőjelről: lesz-e — és mikor — folytatás, azaz 6/A út V. szakasz? A jelenlegi ismeretek szerint idén nem indul még az építés és azt sem tudni, szerepel-e majd a KPM hatodik ötéves tervében. Ha nem, a befejezetlen út, de még inkább a Szigeti várni csomópont nehéz évek elé néz. Idén teljes üzemmel belép a BÉV új telepe, a városi építkezésekre irányuló mindennemű anyagszállítás az előrejelzés szerint mindenkép„Szőnyeg-réten” a birkapásztor igaz! subában, igazi furulyával Fotó: Proksza László Munkára nevelés az óvodában Az életet játsszák Az ajtónyitásra minden szempár felén'k fordul. Az elnyújtott „Jó napot kívánok” után egy-két pillanatig csend van a teremben, aztán felerősödik a zsibongás, mindenki folytatja játékmunkáját. Első látásra áttekinthetetlen, nek tűnik, hogy mi mindennel foglalatoskodnak a gyerekek. Előttem egy körszőnyegen bó- rónybundás, tarisznyás juhász furulyázik, körülötte legel a nyáj. A fából faragott birkákat valódi birkaszőr borítja. Teherautó érkezik, a júhász abbahagyja a furulyázást. Fogja o tejjel teli sajtárokat, megtölti a teherautóról lerakott tejeskannákat. Segít rakodni a sofőrnek és oz autó máris indul a tejszállítmánnyal . .. Kicsivel arrébb hatalmas kemence előtt fehér sapkás, fehér kötényes pékek sürög- nek. Most szedik ki a pirosbarnára sült kenyereket, kifliket. Fonott kosarakba rokják. Itt is dudál egy teherautó -a kenyér hamarosan indul a boltba, ahol eladók rendezik a pultra. Kínálják a vevőknek, a gyerekekkel érkező anyukáknak . . . Az óvodások elmélyülten játszanak. Utánozzák mindazt, amit a felnőttek munkájaként ismernek, amit ők is szívesen végeznek. Persze a tudásukhoz, erejükhöz mérten. És itt a Bimbó utcai óvodában — a többi pécsi óvodához hasonlóan — a zsúfoltság ellenére is jó lehetőséget teremtettek a felnőttek munkájának játékos' megismerésére, gyakorlására. S hogy honnét az ismeretek, amiket aztán a gyerekek sóját maguk próbálnak megvalósítani? Egyrészt otthonról. A babaruhákat mosó, süteményt sütő, gombot varró, takarító kislányok, kisfiúk először nyilván szüleiktől látták mindezt. Az autót szerelő és festő kisfiú lehet, hogy édesapját utánozza, de az is lehet, hogy itt az óvodában hallott először az autószerelő bácsikról. Mert az óvoda nemcsak azokkal a munkákkal foglalkoztatja a gyerekeket, amikkel otthon is találkozhatnak. Igyekeznek megismertetni velük a falu, a város képét, oz ott élők életformáját, munkáját A városi ember környezetéről, mindennapjairól, munkájáról személyes tapasztalatokat is gyűjtenek egy-egy séta, üzem- látogatás alkalmával, amit aztán kibővítenék a filmekből, könyvekből szerzett ismeretek. Azok a nagycsoportos óvodások, akikkel találkoztunk, egy délelőttöt Pécs centrumában töltöttek és másnap papírból, habszivacsból megépítették a Széchenyi teret. Nemrég készítették el — szintén papírból - azt a mini lakótelepet, amit épp most parkosítanak. A gyerekek egy része fákat, bokrokat, sőt madarakat rajzol, mások kivágják ezeket, a hormadik társaság tagjai pedig cérnával a házak mellé kötözik őket. De leszedik oz ablakokból a valódi, cserepes zöldnövényeket, virágokat, és ezeket is oda rakják. Az óvónő egy szóval sem tiltja, sőt segít nekik. Meglep, hogy mi mindent szabad csinálniuk a gyerekeknek, s még inkább az, hogy mi mindent tudnak, öt-hat éves kislányok, kisfiúk előrajzolt virágökat hímeznek, parányi faliszőnyegeket szőnek, gombot, babaruhát, kesztyűt varrnak. Kipirult arcok, kioltott nyelvecskék mutatják az igyekezetét. Itt nincs rossz gyerek. Csupa elfoglalt kis embert látok, akik ha valamivel elkészülnek, oz óvónőhöz sietnek, aki fáradhatatlanul di. csér. Miközben a sarokban ülve figyeljük a qyerekek játékát, Varga Józselnével, az óvoda vezetőjével a gyermeknevelésről, elsősorban a munkára nevelésükről beszélgetünk. Jóllehet nincsenek követelmények, mégis igyekeznek hozzászöktat- ni és ránevelni a gyerekeket arra, hogy korukhoz és képességeikhez mérten nekik is vannak feladataik. És ez az a terület, ahol leginkább együtt kell működnie az óvodának és a szülőknek. Nos, erről az együttműködésről meglehetősen vegyes tapasztalataik van- nok. A szülők egy része — ez a gyerekeken észrevéhető - bevonja a család legkisebb tagjait is az otthoni esti munkákba. Söpréssel, apróbb holmik kimosásával, vagy a már megszáradtok összehajtoga- tásával, vacsorához való terítéssel bízzák meg a gyerekeket, bevásárlásnál egy kosarat az ő kezükbe nyomnak és a könnyebb holmikkal ők állnak a pénztárhoz. A pénztár szó hallatán a mellettünk rajzoló kisfiú felkapja a fejét: — Mi is minden nap vásárolunk — mondja. - Tudod, hogy mire kell vigyázni? — kérdezi, de választ sem várva azonnol folytatja: — Meg kell nézni a tejeszacskót, hogy nem folyik-e? I Szóval minden gyerek kíváncsi, egyre több mindent akar önállóan végezni, vagy legalább segíteni, de a szülők egy része mindezt idegesítő tehernek, hátráltató akadékoskodásnak tekinti. Pedig minden bizonnyal oz óvónőknek van igazuk, akik azt mondják, hogy a gyermeknevelés nem egyfajta szabadidős tevékeny, ség. Mindennap — akkor is, ha már egyszer elfáradtunk, akkor is, ha a gyerek után még egyszer el kell végezni azt a munkát, amire ő vállalkozott — a családi élet keretei között kell a feladatokhoz Valódi tésztából készül a pogácsa szoktatni. Ha nem engedjük meg neki a velük való ismerkedést, a gyakorlást, később hiába olvassuk a fejükre pasz- szivitásukat, lustaságukat, a kötelességérzet nem ismerését. De van a szülőknek egy másik nagy csoportja, akik nem türelmetlenségből, hanem „szeretetből” zárják ki a gyermeket a családi életvitel munkáiból és ezzel együtt a kötelességérzet megismeréséből. És pont az általuk nagyon féltett gyermeknek ártanak vele. Az ismereteket, ügyességet egyaránt fejlesztő, apró feladatok hiányában ezék a gyermekek könnyen sutákká, ön- állótlanokká válhatnak. Elérkezik a tízórai ideje. Az előbb még nyüzsgő, vásárhoz hasonló szoba pillanatok alatt átalakul. A gyerekek minden játék helyét ismerik, s aki már végzett a rakodással, segít a többieknek. Következik egy kis torna, majd kézmosás, utána a gyerekek asztalhoz ülnék. Minden asztalnak naposa van: ők fehér kötényt kötnek, terítenek, kitöltik társaik poharába a tejet. — A fölét azok kapják, akik szeretik. - Senki sem nyúl a tejhez, megvárják a kalácsot és azt a percet, amíg napostársuk is kényelmesen elhelyezkedik, jó étvágyat kíván nekik. Mikor befejezik a tízórait, szépen összerakják a tányérokat, poharakat, ahogy felállnak, helyükre tolják a székeket. Néhány pillanat múlva indulnak az öltözőbe: felhúzzák a melegítőt, csizmát, sá- lot, sapkát, kabátot. Segítséget az kap, aki végképp nem boldogul egy gombbal, zip- zárral. Ahogy kitódulndk az udvarra, egyre nő a lárma: — „Most hógolyózhatnak, csúszkálhatnak, kedvükre kitombolhatják magukat” —gondolom, míg én is öltözködöm. És odakint mit látok: csupa szorgalmas kis törpét. Hólapát- nok kinevezett, nagy méretű főzőkanállal nevetve lapátolják a járdáról a havat... Török Éva
