Dunántúli Napló, 1979. december (36. évfolyam, 329-357. szám)
1979-12-23 / 351. szám
e Dunántúli napló 1979. december 23., vasárnap társadalomtudomány művelői Dr. Jóri János kandidátus, ____ ___ / a PTE docense A modern marxista valláselmélet főbb kérdései ....... a valláselmélet kidolgozása közben az életviszonyok to talitása kell hogy legyen a kutatás tárgya. A vallás a társadalmi szabályozásnak meghatározott körülmények között szükségszerűen jelenlévő formája, amely ennélfogva nem pusztán olyan hamis világmagyarázat, amelyet a tudás megszerzése önmagában kiszoríthat. önmagát a vallásban kereső embert a szocialista társadalom aktív résztvevőjévé kell tenni, s ha a szocialista építőmunkában olyan tevékenységet folytathat, amelyben önmagát valósítja meg, amelyet akár vallásos motiváltsággal vállal is, előbb-utóbb maga az a tevékenység, amelyben szabadon kibontakoztathatja alkotó energiáit, felejteti el vele a vallást”. Dencsháza szellemi mindenese Beszélgetés Csirke Ernő iskolaigazgatóval H árom alkalommal beszélgettem hosszabb-rövidebb Dencsházát senki sem akarta ideig Csirke Ernő dencsházai iskolaigazgatóval a fejleszteni. Amit fejlődött, a falu, az oktatás gondjairól, a környékbeli cigány- maga erejéből történt. És egységről, a pedagógia szépségeiről. Ez utóbbiról tér- re többen kérnek házhelyet itt mészetesen ő beszélt, inkább csak utalva rá, mind kimondva, is és Szentegáton is. Gondolatban elkalandoztunk a Szigetvár melletti község határain túlra is, hiszen ezer szállal fűződnek országos ügyek-ba- ____________ jók a dencsházai hétköznapok valóságához. Dr. Jóri János kandidátus, a Pécsi Tudományegyetem Filozófia és Tudományos Szocializmus tanszéke egyetemi docensének megállapításai ezek, amelyeket a Világosság című folyóirat 1977. januári számának mellékletéből idéztem. A tanulmány — amely többek között ezeket a fontos megállapításokat tartalmazza — pedig nem más, mint a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Bizottságának 1976 októberében megtartott valláselméleti tudomá. nyos konferenciájának a prológusa. Most itt, egyetemi szobájában beszélgetve arra kérem Jóri elvtársat, fűzzön ezekhez a megállapításokhoz némi kommentárt, azaz fejtse ki a lehetőséghez képest bővebben a modern marxista valláselméletről alkotott nézeteit — Kezdjük talán a legelején. Hogyan lett ön valláskutató? — 1933-ban születtem Fejér megyében, Csórón. Pápán, Kecskeméten és Cegléden jártam gimnáziumba. 1952-ben érettségiztem. A politikához, a társadalmi kérdésekkel való (og. lalkozáshoz engem is a „fényes szelek” vittek. Az 1948—49- es évek antiklerikális küzdelmei keltették fel bennem először a vallás iránti érdeklődést. Ekkor váltam ateistává, de pusztán szó szerinti értelemben — egyszerűen tagadtam isten létét. Érettségi után Budapesten, a Lenin Intézet hallgatójaként a filozófia szakon folytattam tanulmányaimat. Az intézet tulajdonképpen a bölcsészkarból kivált egyetemként működött, ahol marxizmust, illetve orosz nyelvet oktató tanárképzés folyt. A marxizmussal való foglalkozás legkeményebb évei voltak ezek, hiszen a szektás módszerek ekkortájt uralkodtak a legerőteljesebben. Mégis igen hasznos éveknek számítanak az életemben, hiszen a marxizmus elméletét eredetiben is tanulmányoztuk, amelyet többsé. günk előbb-utóbb sehogy sem tudott összeegyeztetni az akko. ri idők gyakorlatával, valamint ezt a gyakorlatot igazoló dog- matizmussal. Egyre inkább a valóságot tekintettük az elmélet mércéjének, kiinduló és végpontjának. Ez egyben tiltakozás volt a dogmatizmusra jellemző módszer ellen, amely a valóságot előregyártott elméleti sémákba igyekezett kényszeríteni. Egyszóval kezdtünk dialektikuson gondolkodni. Az sem lényegtelen, hogy az utolsó évünk éppen 1956/57-re esett. Visszatekintve ma úgy látom, hogy amivé lettünk abban ezek döntő jelentőségűek. — Mihez kezdett friss diplomával? — 1957. július 15-én jöttem a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karára, azóta itt dolgozom. Ak. kor egy új marxizmus—leniniz- mus tanszék alakult az egyetemen, Judi István, Somogyi János, Pintér Zoltán és Kiss István is akkor került ide. Ránk hárult az a feladat, hogy Pécs összes felsőoktatási intézményében megkezdjük a marxista filozófia oktatását. Utólag azt mondhatom, hogy, bár nem volt könnyű a helyzetünk, állni tudtuk a sarat. Megedződtünk. Arra kényszerültünk, hoqy a filozófia egészét lássuk magunk előtt, hogy a filozófia egészében gondolkodjunk. A tudományos munka persze már nem teszi lehetővé, hogy valaki mindennel foglalkozzon. Mindemellett mégis azt mondom, hogy a marxista filozófia olyan totalitás, amelynek egyetlen részterületét sem lehet művelni, egyetlen részproblémáját sem lehet megoldani a ínarxi filozófia totalitása nélkül. Ez természetesen a valláselméletre is vonatkozik. — Úgy gondolom, Jóri elvtárs tényleges tudományos érdeklődési köre ugyancsak ezekben az években alakult ki. így van? — Igen. 1959-ben doktoráltam a vallás témaköréből. 1958- ban jelent meg dr. Hamvas Endre középiskolai hittankönyve. Ezzel a könyvvel vitatkozva írtam egy dolgozatot, amit aztán bölcsészdoktori disszertációként adtam be a szegedi egyetemre. Ebben a — kéziratban maradt — disszertációban köteleztem el magam végleqesen a vallás iránti érdeklődés mellett. E dolgozat tanúsága szerint ezekben az években még a „felvilágosítói” koncepció foglya voltam, de néhány kérdésben már nem következetesen. 1961-ben aztán levelező aspirantúrára jelentkeztem a vallás kialakulásának témakörében. A kandidátu. si disszertációt 1964-ben védtem meg. Dolgozatom a vallás kialakulásának kezdeteihez a neandervölgyi ember temetkezési szokásainak elemzése révén vezet el. E munka során ébredtem rá, hogy a vallást nem lehet önmagában állandó, an vizsgálni, hanem csakis a mindenkori történelmi totalitás mozzanataként. — Ez a megállapítás nyer sokoldalú megerősítést Jóri elvtársnak A vallás kialakulásának kezdetei című könyvében, amelyet az Akadémiai Kiadó jelentetett meg 1970-ben. Mit emelne még ki ennek a jelentős és komoly munkának a hátteréből? — Amikor kandidátusi dolgozatomat megvédtem, 31 éves voltam. Nagy mennyiségű ősrégészeti anyagot kellett megismernem,. tanulmányoznom. El kellett mélyednem az őstörténetben, etnográfiában és egyéb tudományokban, amelyek témámhoz a vizsgált korszak valóságanyagát adták. Ez a módszer hasznosnak bizonyult. Ebben a helyzetben, magát a kor valóságát tanulmányozva vált világossá előttem, hogy az általános valláselméleti kérdésekhez is alapvetően új szempontokból kell közeledni. Ezután kezdtem általános valláselméleti kérdésekkel foglalkozni. Arra kerestem választ, mi az oka annak, hogy a marxi és a Marx előtti ateizmus lényegében eltérnek egymástól. Azaz: nem elég kijelenteni, hogy a „felvilágosítói" koncepció más volt, mint Marxé, azt is meg kell mutatni, hogy miért volt más. A „felvilágosítói” koncepció nem egyéb, mint a tőkés árutermelés számára nélkülözhetetlen tudományért folyó harc kifejeződése. Ilyen például Holbach, Diderot vagy bizonyos értelemben Feuerbach koncepciója is. így közeledve a problémához az is kiderült, hogy a középkor vallása és katolikus egyháza sem a tudás, mint olyan ellen lépett fel, hanem a tudósnak csak olyan formája ellen, amely a feudális életviszonyokon való túllépést teszi lehetővé. Azt a tudást viszont, ami a naturál- gazdálkodó életnyilvánításhoz szükséges volt, nemhogy üldöz, te, ellenkezőleg: megszentelte. A római katolikus egyház szentjei szinte valamennyien a na- turálgazdálkodó tevékenységhez kapcsolódtak. A hozzájuk fűződő szólásokban tetten érhető az ilyen jellegű tudás („Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince”). _ — Miért érdekes ma már mindez? — Azért, mert innen kiindulva lehet megérteni a keresztény, ség tudományhoz való mai viszonyát is, vagy például Teilhard De Chardin teológiáját. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a tudás mértékén és fokán múlik az, hogy valaki valló, sos-e vagy sem. A vallás végső soron a valóságban önmagára nem találó embernek ígér beteljesedést, amit a hívő szub- jektíve nem is érez illuzórikusnak. A marxizmus véleménye ezzel kapcsolatban világos: az ember csak evilágion és önnön erejével valósíthatja meg önmagát. A szocializmusban ezt azonban minden egyén még nem éri el. Ezért engem a vallás és a szocializmus viszonya izgat jelenleg leginkább. Ehhez azonban az elmondottak szerint a szocializmus lényegével kell foglalkoznom. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy a vallást a szocializmusban valójában betöltött szerepe szerint ragadjuk meg. — Igaz-e az a felfogás, hogy a vallás csak a múlt maradványa a szocializmusban, vagy másról van-e szó? — A vélemények különbözőek. Sokáig egyértelműen tartotta magát az a felfogás, hogy a vallás csak a múlt tudati maradványa a szocializmusban. Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy „másról”, tehát az utóbbiról van szó. Ez már az eddig elmondottakban is benne van. Hozzá kell mindehhez tenni azt is, hogy a vallás a mindig éppen jelenlévő emberhez akar és tud is igazodni — nemegyszer oly módon, hogy maga a vallást szükségeié ember végzi el ezt az „igazítást". Marxistaként viszont azt kell mondanunk, hogy a szocializmus ugyanakkor a vallástalanodás útja, hiszen az életviszonyok olyan megváltoztatásának folyamata, amelyben az ember a szocialista építőmunkában egyre inkább önmagát valósíthatja meg. Ilyen életvitelben egyszercsak, ahogy mondani szoktuk, nem is hallja, hogy harangoznak. Bebesi Károly — Igazgató úr, mióta él ezen a vidéken? — Huszonkét éve. Tősgyökeres baranyai vagyok, a megye északi részén, Jágónakon születtem. Amikor idejöttem, először tájékozódtam, hogy milyen is ez a falu. Egy-két dolog meglepett: a közös temető, például. Megtaláltam benne a református törzscsaládoknak és a katolikusoknak a sírhelyeit, de a cigány halottak sem kerültek az árokpartra. Tehát itt a „temetődemokrácia” már megvalósult, és ez nem kis dolog. A nagy többség akkor még a tsz-ben dolgozott. Napi két buszjárat mellett nehéz lett volna eljárni. Az egy főre jutó kereset jóval alacsonyabb volt mint az országos átlag, s az egy keresőre eső eltartottak száma is a magyar átlag kétszerese. Szóval, meglehetősen nagy volt a szegénység. Az elvándorlás már a téeszesí- téskor megkezdődött. Nem tudom az ipar, a munkásság mit nyert az innen eltávozottakkal, de az biztos, hogy egy rugalmas, hasznavehető része is elvándorolt a falunak. Nem állítom, hogy csak az maradt itt, akit az őstehetetlenség tartott vissza, vagy az, akinek volt itt egy kis pecsenyesütője és égett alatta a tűz. De tény, hogy sokan gondolták úgy, itt már nem lehet megélni. Keletkezett egy vákuum, amit feltöltött a környékbeli volt cselédség és a cigányság. A cigánytelepek felszámolódása a legszerencsésebb módon ment végbe: egyenként beköltöztek az olcsó házakba. Ennek két előnye volt: viszonylag sokan tudták elhagyni a putrit, és szétszóródtak a faluban. — A lakosság könnyen befogadta őket? — Egyrészt mit tudott volna csinálni, másrészt sokukkal meg lehetett értetni, hogy ha a cigányok elmaradottsága ilyen népszaporulat mellett fennmarad, a gyerekeink felfordulhatnak. Ekkora tömeget nem tudnak eltartani. Mert ebben az agyontechnicizált világban, mondja meg, mit csinál egy analfabéta? Tehát akkor ki keil őket „kupálni”, hogy ne váljanak a társadalom ballasztjává. És a cigányok nagy többsége elfogadta a fejlettebb életformát. A férfiak már korábban is dolgoztak. Az asz- szonyok naphosszat az árokparton ültek, és „nevelték” a gyerekeket. Azzal az árokparti szemlélettel. Akkoriban minden lyukasórámban elszaladtam egy-egy cigánygyerekért. S az anyja mit mondott? „Nem lesz ebből miniszterelnök, hogy mindennap iskolába járjon!" Ma azért ilyen már nincs. Néhány családdal nem tudunk mit kezdeni, de a többséget, ha a gondjairól kérdezné, azok semmiben sem különböznének a magyarok lakossági, állam- polgári problémáitól. S ez ilyen rövid idő alatt rendkívül nagy eredmény. Ma már a nők is dolgoznak, sőt mindenben versengenek a többiekkel, nehogy különbséget lehessen fölfedezni a kárukra. Az anyagi eredmény pedig a családi háztartásban rakodik le. Mondok mást: az elmúlt kilenc évben végzett 62 cigánytanuló közül csak öt nem szerzett valamilyen végzettséget. Tizen tanultak tovább középiskolában! Arányuk jobb mint a magyaroké. Sajnos náluk is az a baj, hogy az a réteg, amely a többire húzóerőt jelenthetne, végleg odébbáll. — Ez tulajdonképpen egy természetes folyamat, nem? Hiszen képtelenség volna azt kívánni, hogy minden faluba ipar vagy nagyobb termelőüzem települjön. — Ez tökéletesen igaz, azonban a dolgok itt sem maradhatnak úgy, ahogyan vannak. Ha megkérdezi az állami gazdaság igazgatóját, el fogja mondani, hogy a gazdaság műszaki-technikai színvonala és a dolgozók szakmai és általános műveltsége nincs azonos színvonalon. És ebből sok kár származik. Itt is nagyon fontos volna, hogy a gyerekek többet lássanak, ne kelljen elutaznia annak, aki emberibb módon akar élni. Az rendben van, hogy létezik a társadalomban egy „fölfelé" húzó erő. De akkor a műveletlenség megmarad speciálisan perifériális problémának? Itt is élnek emberek. Mi lesz akkor a társadalom nivellálásával? — ön említette egyszer, hogy jó volna, ha a szentegáti két alsótagozatos osztály is Dencsházára járna. Ezt egy kicsit furcsállom, hiszen ma minden falu körömszakadtáig harcol az iskolájáért.. . — Ez azonban teljesen más helyzet. Az 1. és a 3. osztályunk működik Szentegáton, s ez azt jelenti, hogy tőlünk és a környékből oda utaznak az alsósok, a többiek pedig hozzánk. A tanulók hetven százaléka naponta úton van. Szen- tegát egy gazdasági központ. Ott nem az általános iskola szellemi kisugárzó erejére van szükség, hanem szervezett szakmai továbbképzésekre, a kész munkaerő komoly, szakjellegű oktatására. Nálunk viszont az általános iskola roppant fontos hatású. A falusi tanító, mint szellemi mindenes, és az iskola, mint szellemi szolgáltatás, nélkülözhetetlen, mással nem pótolható. Ha igaz az, hogy a társadalom ismeret- anyaga tízévenként kicserélődik és megduplázódik és ha ennek mértéke tudós körökben — mondjuk — 100, egy kis faluban pedig 1, akkor az effektiv különbség még nagyobb lesz tíz év múlva. — Szükségszerű-e, hogy a kulturális élet szinte megszűnik, ha bekörzetesitik az iskolát? — Nem szükségszerű, de nagyon sokszor megszűnik, mert már amúgy sincs semmi. Én nem az elavult kisiskolákat védem. Belátom, hogy ez hosz- szú távon nem megoldás, habár jó pedagógusokkal csodát lehetne tenni. De nálunk, ha valaki produkál, mindjárt kitüntetik azzal, hogy kiemelik szakfelügyelőnek, ennek annak. A fiatalok többsége nem szívesen jön falura, mondván, hogy „a környezet lehúz". Én nem hiszek ebben. Vagy akit lehúz, annak úgy kell. Szóval az iskola hiányának a felnőtt környezet is hátrányát szenvedi. Lehet úgy gondolkodni, hogy a kisiskolákat feltétlenül megszüntetjük. De ahhoz, hogy a társadalom nivellálódásában többet érjünk el, nem szabad hagyni, hogy akár egyetlen falu is valami szellemi támasz nélkül maradjon. Havasi János
