Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)

1979-11-18 / 316. szám

1979. NOVEMBER 18. MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9 IUIIIueszí erejű bemutató A tenger asszonya t Ibsen színműve a Kamaraszínházban Művészarcok Látogatás Pásztor Agnes és Molnár Sándor műtermében bői — összeerőltetett kötelékei­ben. Az eresztékek azonban meglazultak. Valami nincs rend­ben — érezzük a szereplő sze­mélyek, jellemek, egymáshoz való viszonyából. Feltárulnak a közeli múlt titokzatos esemé­Ellida és dr. Wangel (Gyöngyössy Katalin és Dávid Kiss Ferenc) Értékelői általában így jel­lemzik: a kispolgáriság kérlel­hetetlen ostora; mindennemű hazugság, kicsinyesség és kép. mutotás gyűlölt ellensége; a modern polgári dráma megte­remtője és — Csehov és Strind­berg mellett — talán legna­gyobb alakja Henrik Ibsen (1828—1906). Ő a drámai gon­dolkodás egyik nagy átformá- lója; a XX. századi modem drá­mák egyik előfutára, a három nagy név között. Drámáinak színhelye, cselekménye, szerep­lői sajátosan norvégok. Mondan­dója viszont — feszítő erejű drámai formákban — egyértel­műen a polgári társadalom fa­rizeuserkölcsei ellen irányul. Mindenütt játsszák. Korában a legnagyobb támadások és iro­dalmi viták fókuszában áll. Éle­te utolsó harmadában piedesz- tólra emelik; halála után klasz. szikussá válik, hogy azután ko­ronként újra és újra fölfedez­zék. rátaláljanak. A kortárs Ady Endre így emlékezett rá: „Ibsent csak rettenve bámulta a mai ember. Megkoszorúzta és ha­zúgnak hazudta, mert érezte, hogy Ibsen veszedelmesebb mindenkinél, aki Spinoza óta Tolsztojig élt." Néhány évti­zeddel később a polgári kriti­kus Kárpáti Aurél nem kis nősz. talgiával siratja el. éppen A tenger asszonya Nemzeti-beli fölújítása alkalmából: ■ A varázslatnak vége, Ibsen ment­hetetlenül a múlté, s szobra csupán az irodalomtörténet talapzatán támaszkodik. A szín­pad ma már nemigen bírja el... Darabjainak túlnyomó többsége elvesztve eszmei ak­tualitását, a tézisdrámák szo­kott sorsára jutott, meghervadt, elfakult. A társadalmi problé­mákat feszegető, nemrég még friss írásokon száraz porzó zö­rög ...” Valóban így lenne? Tavaly. Születése 150. jubi­leumán Ibsenre emlékezett a világ. Számtalan bemutatóval, fölújítóssal. Magyarországon egy miskolci (Kísértetek) és egy televíziós (Borkman) előadásra futotta csupán. Tényleg nem hallanánk meg Ibsent? ... Szikora János, a fiatal pécsi rendező válasza A tenger asz- szonya bemutatásával Ady Endrén is túlmegy. Nekünk, hoz­zánk szól Ibsennel, jelenkori társadalmunk egyik legérzéke­nyebb pontjára tapintva: a csa­ládi életre, az emberi kapcso­latokra. A mű egy tengerparti fürdő­városka fjordokkal övezett vilá­gában játszódik. Hősei — e sa­játos természeti környezettel is — hangsúlyozott bezártság- tudattal élik eléggé sivár, min­dennapos életüket egy család •— konvenciókból és illendőség. nyei a középponti hősnek, Elli- dának, Wangel doktor máso­dik feleségének életében. Elli- da különös, furcsa vonzódást érez a tenger iránt, amely szá­mára a szabadságot, a nagy szerelmet, a felszabadult em­beri érzések végtelen gyönyörű­ségét jelenti. Ez az érzésvilág, vagyis Ellida és a tenger misz­tikus kapcsolata a mű alapszim­bóluma. Eredőire nem kevésbé misztikus véletlenek sorozata révén derül fény. Ezt a helyze­tet az idegen sejtelmes alakjá­nak többszöri felbukkanása koronázza, majd Ellida — visszakapott szabadsága birto­kában való — döntése oldja fel. (He ugyan ez feloldásnak te­kinthető.) Mindez a jellegzetes ibseni technikával: múltban tör­téntek — választások, helyze­tek, kapcsolatok — lélektani elemzésével pereg le előttünk. Az eredeti dráma e két alap­vonása azonban a természet­misztika és a pszichoanalizáló szerkezet — szerencsésen, — mintha nem lenne, vagyis csak jelzésszerűen van jelen a pé­csi előadásban. A nyomaték a természetes emberi érzések­re kerül. Családi — társadalmi — konvenciókra, szubjektív von­zalmakra, menekülési kísérletek­re és a rossz döntésekből eredő konfliktusokra. Szikora János kitűnő érzékkel veszi észre azt ebben az Ibsen-drámában, ami bennünk, — a mi társadal­munkban is — égető probléma. Azt. ami korunk jelensége: az emberi kapcsolatok elsivóroso. dását, fellazulását. Tudatosan és módszeresen iehántja a mű misztifikáló felhámrétegét, hogy figyelmünket a mélyebb össze­függésekre, az életszerű hely­zetekre irányíthassuk. Ezekből így világosabban, egyértelműb­ben bontakozik ki az ibseni mondanivaló. Ellida — miután visszanyeri szabadságát — másképp dönt, mint Nóra. Még­sem felhőtlen ez a „happy en­ding”, hiszen választása nem más, mint visszavonulás a ko­rábbi szituációba. Ahogyon azt is sejthetjük, mi lesz a sorsa mostohalónyának, Bolette-nek, a menekülésből választott há­zasságban. Ez az előadás jó hangsúlyokkal — és jó húzások­kal — pontosan azt a proble­matikát emeli ki, amit nemré­gen a tv milliós nézőtóbora fi­gyelhetett a Bergman-sorozat éjszakai adásain (Jelenetek egy házasságból), s amit számos film választott témájául azóta is. Nem véletlenül. Szikora Ibsen-rendezése ko­rábbi, egészen másirányú tö­rekvéseivel szemben a realista színjátszás régóta hiányzó szín­foltját teremti meg a Pécsi Nemzeti Színház klasszikus re­pertoárjában. Mást akar, és mást látunk, mint eddig ebben a műfajban. Ezt az ötletes, (má­soktól gyakran irigyelt) asszociá­ciós szerkezetű műsorfüzet „ráhangoló” funkciója is kitű­nően érzékelteti. Nagyon tet­szett a színpadkép is. Egyetlen szurokfekete — sziklákat, fjor- dokat jelző — háttér előtt folyik a cselekmény, lemeztelenítve minden fölösleges külsőségtől és kelléktől. A díszletet vendég­ként Rajk László tervezte. Kop­pány Gizella jelmezei színek­ben és szabásban is kor- és jellemfestő erejűek. A szereplők egy része most mutatkozott be, úgy érzem, si­keresen. Az előadás játékstílu­sa harmonikus, egységes, ha nem is mindig egyenletesen. A doktor lányait játszó Kovács Kriszta és Frajt Edit a máso­dik részben tudták élettel is megtölteni a két merőben el­térő mentalitású fiatal lány alakját. Dávid Kiss Ferenc kör­orvosában érezhető, hogy sze­repét pár héttel ezelőtt vette át Darabos, elfogódott, súlytalan még, de kvalitásait ismerve nem kétséges, hogy ez az alakítás ezután fog beérni. Gyöngyössy Katalin Ellidája — élmény. Szimbolikus alakját megőrzi, de mindaz, ami az eredeti figura jellemében misz­tifikált elem, itt — a rendezői koncepciónak megfelelően — egyszerűen vegetatív neurotikus tünetekben jelentkezik. Leküzd­hetetlen fóbiái már-már rögesz- meszerűek, egészen a vissza­nyert szabadság lélekgyógyító pillonatáig. Szenvedése, lelki vi­harai hitelesek, katartikus ere­jűek. Magas beszédkultúra ér közvetlen egyszerűség telíti já­tékát. Emlékezetesen szép ala­kítás. Győry Emil tanára árnyalt, fi­nom, de talán a kelleténél kis­sé jobban visszafogott figura. Az idegen sejtelmes, titokzatos költői alakját iíj. Kömives Sán­dor teremti meg nagyon szép orgánummal, az előadás stílus­hitelét erősítve. Paál László (Ballested) apró villanásaiban is illúzióteremtő. Az est fölfe­dező erejű meglepetése — filmszerepe után — Bán János színpadi bemutatkozása. Lings- trand, a fiatal szobrászpalánta megkapóan suta. esendő figu­ráját halk derűvel sok szeretet­tel és finom iróniával — egé­szében véve nagyon tehetsége­sen kelti életre. A drámai csomópontokon fontos szerephez jut a beszé­des szüneteket erősítő vagy szöveg alá úsztatott zene, hul- lómcsobogós. Az átirat (Wag- ner-idézetekből) hl árt ha István munkája; a darab Gáli József szép fordításában hangzik el. Művészi erejű előadást lát­tunk, amely ezután fog ugyan teljesen beérni. Apró gyöngéit szívesen feledjük. Nyilván így érezte a közönség is. Kitartó vastapsa — ritka madár! — re­zonanciát jelzett egy alig ismert csaknem elfeledett Ibsen-mű ma is eleven, friss gondolataira. Wallinger Endre A kerámia az egyik legré­gibb, a film biztosan o leg­fiatalabb művészi kifejezőesz­köze az embernek. Évezredek választják el keletkezésük ide­jét. Az egyik létrejöttében a véletlen játszotta a fő szerepet, a másik tudatos kutatómunka eredménye, s mégis, mindkettő képes érzések, gondolatok, vá­gyak, lehetőségek rögzítésére, kibontására és megosztására. Belépve a Pásztor Ágnes— Molnár Sárydor házaspár kom­lói műteremlakásába, ez az el­lentétes azonosság nem észlel­hető a kifejezési eszközök ter­mészeténél fogva. Az bizonyos, hogy itt keramikus lakik, jelzik ezt az égetőkemencék, a ko- rongozók, az agyagos és má­zas edények, a száradó, nyers formák és a kész tálak, korsók, faliképek. S mert a fehér fala­kon nem peregnek a vetített képek, s egy-egy festett vagy rajzolt kép nem árulja el ma­gáról, hogy egy film fázisrajza, azt csak tudhatja a látogató, hogy Pásztor Ágnes rajzfilme­ket készít, gyerekekkel. — A mienk, amolyan tanár- família, a három gyerek közül is ketten lettünk tanárok. Igaz, az ötvösséget tanultam a mű­vészeti gimnáziumban, de a főiskolán már biológia—rajz­szakos voltam, s először műsza­ki rajzot tanítottam. A rajzfil­mezéssel már főiskolás korom­ban megismerkedtem Vargha Csaba révén. Amikor Kertváros­ban tanítottam, jöttem arra rá, hogy a gyerekeknek nem okoz problémát a mozgás ábrázolá­sa, s tapasztaltam azt is, hogy az úgynevezett „rossz” gyere­keket mennyire lekötötte a rajz. Talán mert ott kiélhették ka- landozási igényüket, fantáziá­jukat. Ott kezdtem el animá­ciós filmet készíteni gyerekek­kel, hármas célkitűzéssel: a vizuális nevelés szolgálatában a gondolkozásuk elmélyítésére, s hogy önmagukat ki tudják fejezni. Talán felnőttként sem szoknak arról le, hogy vannak gondolataik, s azt ki is lehet fejezni. Pécsett és Komlón számos gyerekcsoporttal készített ani­mációs filmet Pásztor Ágnes. Alkotásaik fesztiváldíjakat hoz­tak, szerte a világból. Sikereire felfigyelt a Népművelési Inté­zet is. A pécsi Ifjúsági Házon keresztül támogatta munkáját, a Pannónia Filmstúdióban pe­dig lehetőséget kapott, hogy „profi” eszközökkel is készít­hessen filmet. A Hét iker szarvaskígyó című film cigány népmesét dolgoz fel, komlói cigánygyerekek készítették a rajzokat hozzá. Pásztor Ágnes és „gyerekei­nek" hírét filmjeik sokfelé el­vitték, ennek is köszönhető, hogy Ágnes idén nyáron Kana­dába kapott meghívást a „Gye­rek és film"-fesztiválra. Ment vele legrégebbi tanítványa is, s az ott készített filmjük része lesz egy nemzetközi koproduk­ciónak, a tv-ben talán majd láthatjuk, ha Kanadában ösz- szeá Ilit jók. Gimnazistaként ismerkedtek össze későbbi férjével — mű­vészházaspárnál szinte termé­szetes —, hogy egy alkotótá­borban. S míg Molnár Sándor teát főz, Ágnes elmondja egy- egy kerámia születését. Mind­egyik valami konkrét élmény­ből született. Az az aprócska mély tál, barnákkal s csurgó fehérrel például télvégi kirán­dulás emléke: az olvadó hó alól kibukkanó föld inspirálta. — Itt, Komlón üresen állt ez a műteremlakás, így kerültem ide, az Iparművészeti Főiskola elvégzése után — mondja ké­sőbb Molnár Sándor. — Két évig tanítottam a Pécsi Művé­szeti Gimnáziumban, azóta „szabadúszó" vagyok, magam szabom meg feladataimat, munkatempómat. Délelőtt van, lossan lehűlt már annyira az éjszakai ége­tés, hogy lehet kirakodni a ke­mencét. Jó néhány szép tál el­repedt. Pásztor Ágnes Molnár Sándor — Ezt az agyagot Szek- szárdról vettem egy maszektól, s most próbálom, mit tud, mit lehet készíteni belőle. A kívül­állót, az esetleges vásárlót persze nem érdekli, hogy mi­lyen nehéz anyaghoz jutni, agyaghoz is, máshoz is. Apró kis kemencével, s egy koronggal kezdte Molnár Sán­dor, lassanként kialakult a munka olapvető eszközeinek rendje: egy keramikusnak ma­gának kell létrehozni munka­helyét is. — Van, aki úgy kezdi, hogy pénzt akar keresni sokat, hogy jó műhelye legyen. Képcsarno- kozik, piacozik. Szeretném úgy csinálni dolgaimat, hogy ne kelljen így dolgoznom. Termé­szetesen ebből élek én is, de nem akarok egy olyan sorren­det követni, hogy előbb pénzt keresek, aztán majd jöhet a művészet. Az nem megy. — A kerámia nagyon tág műfaj, s azért tartom nagy le- hétőségnek. Sok területe még bejáration, technológiában is, s kifejezési lehetőségeiben is. A csak funkcionális tárgy épp úgy belefér, mint a festészeti igényű műalkotás. A keramikus készíthet ivópoharat és faliké­pet, díszkutat és burkolatot — egy festőnek nem adatik meg ez a sokféleség. Molnár Sándor kerámiáival csoportos kiállításokon már megismerkedhetett a közönség. Jövőre, remélhetően egyéni ki­állításon ad számot törekvé­seiről, eredményeiről — bizo­nyítva a kerámia tág lehető­ségeit. A műteremlakás teli őszi szí­nekkel. A kerámiák, rajzok, szí­neit harmonikusan egészítik ki a falevelek sárgái, rőt barnái, az év utolsó mezei, kerti virá­gai. Püspökszentlászlóról valók, ott alakítottak ki másokkal kö­zösen egy kis műhelyt egy öreg házból. A fák a kertből meg- termik az almát, diót, a kör­nyék a virágot Molnár Sándor cserepeibe, táljaiba. S az élményeket. Bodó László Jelenet az első részből. (Gyöngyössy Katalin, Dávid Kiss Ferenc, és rfj. Kőm íves Sándor)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents