Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-18 / 316. szám
« 1979. NOVEMBER 18. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Egyenjogúság nappal - és napnyugta után (3.) A képen balról jobbra: Csizmadia Sándor, Gelencsér László, Zsíros Imre, Varga Sándor, Simonovics László, Hardi János, Csíz madia Lajos, Nagy József, Simonovics Ferenc és Lajtai Béla körletvezető. Simonouicsék Miért kellene a kipellengérezéstől félniük? Az emberek zöme nem a halhatatlanságért dolgozik, hanem a kenyérért, azért, hogy szükségleteit kielégíthesse. Azért, hogy megvalósíthassa önmagát, kibontakoztathassa képességeit. A sokaság nem akar költő, író, festő, világhírű zeneszerző vagy outóversenyző lenni. Hanem csak élni akar egy maga választotta közösségben, családban, és föl akarja nevelni qyermekét, gyermekeit. Számos „nagy ambíció” cserélt már helyet a harmonikus családi életre való törekvés, a gyermeknevelés semmi mással össze nem hasonlítható, nagy, átfogó ambíciójával. Számos látványos sikertelenség kompenzálódott már a családi élet, a gyermeknevelés kevésbé látványos, meghitt és az egész személyiséget átjáró sikereivel. Kis napi sikerek ezek. Hozott a gyerek egy ötöst, mert az este együtt átvettük az anyagot. Nógatás nélkül megette a vacsorát. Bár nem kértük rá, segített a kisebbik testvérének az öltözködésben. És így tovább — egészen addig, hogy kiváló szakmunkásbizonyítványt szerzett, ki. váló katonaként szerelt le, vagy elvégezte oz egyetemet. A gyerek életében döntően meghatározó lehet a szülő példája. Ha a példa jó, a pedagógus már csak igen keveset alakíthat a gyerek személyiségén. Ennek a személyiségnek a szülőhelye, fejlődési terepe a család. Milyen ott az élet? A légkör? Hogyan élnek és viszonyulnak egymáshoz a benne élők? Milyen a megértés közöttük? Milyen a családtagok érdeklődési köre? Ezek azok a dolgok, amik a fejlődő ember, o gyermek személyiségének a legértékesebb elemeit meq. határozzák. Kibontakoztatják vaqv elsorvasztják a jó tulajdonságokat. Ugyanakkor ezek azok a legfontosabb jellemzői egy-egy adott családnak, amit maguk a családtagok tesznek ilyenné vagy olyanná. Egyenjogúság? Ha ennek a szónak a tartalmát kutat, juk, elcsetlünk-botlunk egy ideig a nagy általánosságokon. Kiderül, hogy itt és itt lekezelik a „gyesről" visszatérőket, a „gyesen" levőket pedig egyszerűen leírják, mintha nem is léteznének. Kiderül, hoqy ezen és ezen o munkahelyen a vezető a műszokbe. osztásnál nem vette figyelembe a nők problémáit. Még olyannal is találkozhatunk, hogy uayanazért a munkáért kevesebbet kaptak a nők, mint o férfiak. Pedig ha valami, ez aztán szigorúan tilos. Tudjuk, hoqy a magányos nőknek különösen nehéz a helyzete — a munkahelyen, oz utcán és otthon egyaránt. Mindig is az volt és az is lesz. .. Sorolhatnám mindezt elég sokáig. De ha jobban megnéznénk a társadalom nyíltabb területein sorjázó — nőket érintő problémákat — kiderülne, hogy itt nem jól működik a szokszervezet, ott nem állnak kellőképpen sarkukra az érintettek, amot pedig férfiakat és nőket egyaránt sújtó gondokról van szó. Túl a bölcsődei—óvodai helyhiányon, a nők sokaságának képzetlenségéből eredő munkaerő-átcsoportosítási gondokon és túl azon, hogy munkavállalói vagy „háztar. tásbeli” minőségüket még csők kevesen választhatják meg szabadon, ma már többnyire mondvacsináltak azok a dilemmák, amelyek társadalmunkban az úgynevezett egyenjogúság körül keletkezhetnek. Miből tevődik össze mégis az a roppant nehezék, amit a nők cipelnek a vállukon az orrunk előtt, a szemünk láttára? Ott van valahol a magánéletben, a családban, a szemléletünkben. így azonban a válosz túl egyszerű és talán túlontúl ol. cső is volna. Mert a „szemlélet” nem légqyökerű, semmiben tenyésző növény. A „szemlélet” valaminek a következménye, fügqvénye, velejárója. Talaj kell neki, mint a növénynek és létfeltételek. Az a férfiszemlélet, ami abban nyilvánul meg, hogy „otthon én vagyok az úr", összefüqq azzal a helyzettel, hoqy köreinkben minden különösebb környezeti rácso- dálkozás nélkül csak úgy „úr lehet valaki" — bele a levegőbe. Ha máshol nem, hót otthon ... Az ilyen ember persze minden körben iqyek- szik hű lenni önmagához. És mi hagyjuk, eltűrjük neki ezt. Különösen, ha beosztottjai vagyunk ... De ha volna is ebből a típusból olyan, oki csak otthon uraskodik, akkor nem lehet utána menni, beleszólni a dolgába, mert a magánélet — hólistennek — szent dolog. Ebben a magánéletben pedig még mindig sikk az asz- szony rovására történő virtuskodás. A megértésre, a belátásra, az áldozatkészségre, odaadásra való egyoldalú opellálás. Az ilyen „belevaló gyereknél” vidámon vendé, geskednek a barátok, dicsér- qetve a hétvégi szabadnapját ráiuk áldozó feleséqet. — Nézzétek csak az Erzsiké milyen kiváló marhaoörköltet főzött. És micsoda körítés . . . Külön pohár a pálinkának, külön o sörnek, bornak. Na, Lajos, te aztán jó nősültél. Azután — miután Erzsiké leszedte az asztalt, elmosogatott és lerogyott valamelyik székre — méq valaki ki is kezd vele. Persze csak úgy, hogy a Lajos ne vegye észre. Mert oz ilyesmi azért mégiscsak kényes dolog . . . Simonovics Ferenc arra kér, hogy ki, ne pellengérezzem. Hoffman Béla főmérnök pedig nem engedi őket mostanában annyit dolgozni, mint az utóbbi hónapokban. A főmérnök szobájában van egy 1:1000-hez léptékű térkép, amelyen a mérnökség még jelölni sem tudja a gurítót, mire Simonovicsék márki is lyukasztják a két bányaszintet összekötő vágatot. A csapat- vezető rámnéz: ugye mondtam, legjobb csendben, nagyobb zaj nélkül dolgozni. Nagy pénzeket keresünk most, hamar kiirigyelik a zsebünkből. A főmérnök félti őket. Október elején 12 nap alatt hajtottak ki egy 85,4 méteres gurítót, aztán több más vágat mellett egy újabb gurítót, november 5-én pedig megkezdték a harmadikat is, amely már november 5-én 12 m-nyit haladt felfele az V. szintről. ötven- fokos dőlésű meredek vágat, csak térdelve vagy görnyedve lehet benne járni. A fejtőkalapácsot mindig felfele kell a szénfalba nyomni, a szénfal át- nedvesítése külön munkát igényel, a szellőztetésre különösen nagy gondot kell fordítani, különben összegyűlik o metán. Simonovics Ferenc megszokta a kemény munkát. — Arra is gondolj, hogy te kétszer olyan erős vagy, mint a többiek . . . A csapatvezető valószínűtle- nül világos kék szemű, óriástermetű bányász. Bekötött kézfejével gesztikulálva magyarázza, hogy még ezt meg akarják csinálni. Október végén már teljesítették egész évi tervüket (900 méter), most lendületben a brigád, a pénz is kell, azért vállalta, kérte ezt a harmadik gurítót is. A főmérnök helyében én is vigyáznék rájuk. Simonovics valóban nagyon erős, de nemrégiben az ő szíve is jelzett már. Simonovics János a legnehe. zebb időkben Ferenccel dolgozott, az utolsó percig együtt nyomták a gépet, aztán felvitték a szanatóriumba, nem tudott többé a csapathoz visszamenni, pedig a szíve odahúzza, dehát a tüdeje . . . Laci, a legidősebb, uqyanolyan világos szemű, mint Ferenc, de ő korántsem látszik már olyan el- nyűhetetlennek, mint a csapatvezető. A három Simonovics A három Simonovics testvér a Somogy megyei Berzencéről került István-aknára immár 22 esztendeje. Először a középső fivér jött. Simonovics László, aki kicsi gyermekkoruktól nevelte a korán árván maradt gyerekeket, utoljára hagyta ott a falut. — Ha jól számolom már 17 éves korában lekerült a bányába . . . — Jól fejlett gyerek voltam, lóvezetőnek leengedtek az egykori Béke-aknán. Rövidesen fejtésbe osztottak, ... de mondom, ne pellengérezzen, csak azt írja, amit éppen muszáj. (A fejtési évek alatt a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetést kapta.) — Aztán 1965-ben Illés Karcsi bácsi utasított, hogy alakítsak önálló csapatot. — Akkor bizonyára sokat izzadt abban az időben, aligha volt nála szigorúbb, keményebb bányamester. — Hát igen, nagyon a lelkén viselte a munkát, talán ezért is ment el amúgy fiatalon. Nekünk nem volt vele akkor bajunk, már az első évben volt egy hónapunk, amikor 240 métert hajtottunk ki, akkor voltak a fű alatti fejtések, hétfőn nekikezdtünk első szinten, a következő héten már kilyukadtunk az erdőben. — Mégis itthagyta a társait. Miért? — Úgy éreztem okkor, hogy menni kell! Idős volt a csapat, nem akartam elküldeni őket, hiszen itt öregedtek meg. Velük már nem lehetett nagy hajtásokat csinálni, nekem pedig kellett a pénz. Inkább én mentem. Az uránnál viszont nem tudtam gyökeret ereszteni, 18— 20 éves gyerekek ugráltattak, rossz csapatot fogtam ki, itt még a benzinlámpámat sem vihették volna. Az az igazság, hogy kicsit későn jöttem rá, hogy 33 éves fejjel már nem lehet ide-oda ugrálni. Szóval visszajöttem. Az emberek nehezen fogadtak vissza... Nemcsak a pénz... Simonovics Ferenc is, miként a legtöbb bányász hihetetlenül érzékeny, s ebben nagyon sebezhető. Ezeket a nagy vágathajtási eredményeket is legjobban szeretnék titokban tartani, nehogy azt gondolja bárki is, csak a pénzért küszködnek. Igaz, az is kell. Simonovics Ferenc, »Csizmadia Sándor (szakvezető vájár) éppen házat építenek, a brigád sokat segít, dehát az építkezés nyeli a pénzt. A mostani vállalati munkaversenyben oz első helyezett csapat 5 ezer, a második 4 ezer forint jutalmat kap. Ők elhatározták, hogyha megnyerik (nagy esélyük van erre), nem osztják szét a pénzt. Kétezer forintot a brigád nagy- családos tagjai kapnak, a többit pedig a körlet családi estjén feldobják. Lantos Kálmán, Dvorzsá.k Ferenc (csillésként kezdte, ma már ő is szakvezető vájár), aztán o két Csizmadia, a Lajos és a Sonyi (nem testvérek, bár úgy összetartanak), a Nagy József (rég ismerem, nagyon megváltozott, haja megritkult, nagy bajuszt növesztett, megfeketedett körme jelzi, hogy most sem kapkodja kezét, amikor éppen fogni kell a tám- fát), aztán a Varga Gábor, aki a Zsolnayból jött, o lakatos szakmát cserélte fel a bányával. Amikor először felmászott a gurítóba, egy kulacs vizet megivott, most azonban nemcsak a szakmáját hasznosítja jól a bányában is, nemcsak szorgalmát dicsérik, de káromkodni is megtanult. Mit lehet tenni, amikor öklömnyi darabok bombázzák az embert, a süvegfát azonban addig nem lehet elengedni, amíg a vájár alá nem veri a tómfát, mindmind összefognak, a brigádon dolgozó fiatalokkal együtt. Látom a brigádnaplóban, hogy színházban is voltak, nem merem megkérdezni mit láttak, tetszett-e, vagy csupán a statisztika miatt.. . Emlékszem a régi munkatársamra a bányába . akit balettelőadásra küldtem, hogy művelődjön. „Na, hogy tetszett" — kérdeztem másnap. — Hát jó volt - mondta — csakhát végig táncoltak, meg sem mukkantak, azt sem tudom miről volt szó. — Aztán megbánta, hogy kiadta magát, nekinyomta o gépet a szénfalnak, én meg elsomfordál- tam . . . — Nagyon nehéz lenne Si- monovicsékat az egész magyar szénbányászatban elhelyezni? Hoffman Béla talán már korábban is gondolkodhatott ezen, néhány perc alatt elmondja, hogy a számomra ridegnek, talán öncélúnak is tűnő tervszámok miként illeszkednek az iparág egészébe. — Több jó csapat van itt István-aknán. Fejtésiek, elővá- jásiak egyaránt. Most éppen nagyon nagy szükség van a kimagasló eredményekre. Persze akkor sem engedem meg, hogy Simonovicsék tönkretegyék magukat. Október 8-án itt volt a vállalat igazgatója, 4500 tonna adósságunk volt akkor. Azt kérdezte: mit tudunk tenni? Kilátástalannak tűnt minden, volt egy fejtésünk, ami szinte megbénította az egész bányaüzemet. Aknászok, vájárok, vezetők őzt kérdezték egymástól: voltál már a huszonhárma- son? A pokol ahhoz képest talán szanatóriumnak számított. Nos hát mondtuk Garamvölgyi- nek, hogy ez a fejtés felemészt bennünket. Ö azt mondta: ha nem megy, hát nem megy. Felállt, indulni akort, mi azonban azt szerettük volna tudni, hogy mi lesz ózzál az 500 000 forint prémiummal, amit a bányászok kapnak és hát a műszakiak prémiuma sem kutyo! Ugyanis annyi erőfeszítésünk volt az egész évi munkában, hogy legalább az arányos részt méltányosnak tartottuk. Ö csodálkozva nézett ránk: Pénz? Milyen pénz? Pénz az nem lesz. — Várjál főnök, ülj le még egy pillanatra — mondtuk. — Nos hát mit hoztok? — A tervet. A brigád és a Mecsek terve Ez volt o búcsú. Mi azonnal leállítottuk a huszonhármast, jól tudtuk, hogy a magyar szénbányászat ez évi eredményében nagyon kell a Mecsek „terve", azt is, hogy ez a fejtés szinte megbénítja a műszakiakat, a bányászokat. Most, november közepén ledolgoztuk a hátrányunkat, sőt mintegy 3 ezer tonna többlettel járultunk a vállalat széntermelési tervéhez. Persze. Azt kérded, mi köze ehhez a Simonovicsék- nak? Olyan gyorsan kihajtották a legutóbbi gurítót, hogy a Pintér Feri (fejtési körletvezető, azonnal fejtést indított ott, a legkorszerűbb biztosító és jövesztő berendezésekkel tudunk ott termelni) átcsoportosította az embereket, a legjobb helyeken, a legnagyobb lelkesedéssel termelünk . . . Egyszerűnek tűnik, ismerni kell azonban a bányászt, aki ugyanúgy nem hagy ott egyetlen gramm szenet sem, miként a jó gazda, az utolsó cső kukoricát is összeszedeti... Szeretnének csendben dolgozni, a főmérnök félti őket, én meg küszködöm az írógéppel: csak annyit mondjak, mint amennyitől még nem kapnak hangerőre a semmittevők. Miért kellene Simonovicséknak a „pellengérezéstől" félniük . . .? Lombosi Jenő Bebesi Károly A Csepel Müvek Szerszámgépgyárának nyírbátori fúrógépgyárát a napokban avatták fel. A korszerű üzemben jelenleg a csepeliek ismert exportcikke, a radiálfúró készül gazdaságos technológiával, jó munkakörülmények között.
