Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-15 / 313. szám
e Dunántúlt napló 1979. november 15., csütörtök Idézetekkel az idézetek ellen Kristálytiszta zenekart hangzás w Átütő siker A Moszkvai Kamarazenekar hangversenyei Einstein világnézete, avagy a tekintélyérv esalfaságai Nagy sikerű hangversenyeket adott városunkban hétfőn, illetve kedden este a Moszkvai Kamarazenekar. Mindkét koncéit közönsége hosszú, lelkes tapssal ünnepelte a nagy'hírű együttest, mely viszonzásul jó néhány ráadással toldotta meg műsorát. Az ünneplés elsősorban a kiváló hangszeres teljesítménynek, a krisztálytiszta, szépen zengő zenekari hangzásnak szólt, és minden bizonnyal annak o zene és közönség iránti tiszteletnek is, mely a szovjet kamarazenekor egész muzsikálását át. hatotta. Előadásuk árnyaltabb jellemzéséhez a karmester, Georgij Vetvickij vezénylési stílusáról kell néhány gondolotot elmondanunk, mert a Moszkvai Kamarazenekarra is érvényes, hogy egy jó zenekar úgy játszik, ahogy a karmester dirigál. Vetvickij szenvedélyesen lobogó, romantikus muzsikusaikat, s nyilván fiatal kora is közrejátszik abban, hogy szüntelenül „csinálni akar" valamit a zenével. Minden frázisban önmagából is adni akar valamit. Szuggesztív vezénylése nagy érték lenne egy száztagú együttes élén; itt azonban csökkenti azt az intimitást, azt a könnyed és bensőséges kamara-jelleget, mely az ilyen kisegyüttesek varázsát adja. Ez elsősorban Mo- zort-játékukra vonatkozik, bár az is igaz, hogy a befejezésül előadott D-dúr divertimento sokkal felszabadultabb, játékosabb volt, mint a bemutatkozásként megszólaltatott, kissé me- revre-komolyra sikerült Á-dúr szimfónia. ízlés dolga, hogy Britten Simple Symphony-jának harmadik tétele igényel-e ilyen pateti- kus hangvételt, de a másik három tétel vitán felül ragyogóan sikerült, s azért különösen hálás lehet a pécsi' közönség, hogy a nálunk alig ismert Stravinsky Concerto-t ennyire magávalra- gadó, virtuóz előadásban hallhatta. A ráadás-számokban, egy szerényre sikeredett Albinoni oboaverseny-tételben és Mozart A-dúr hegedűversenyének magas színvonalon megszólaltatott első tételében az együttes két tagja szólistaként is bemutatkozott. (Kór, hogy nevüket a kormester bemondásából nem sikerült megérteni). Az utolsó róodás kedves tréfa és egyben hangulatos búcsúzás volt. Bocherini Menüettjének minden szempontból tökéletes, elbűvölő előadása úgy fejeződött be, hogy a muzsikusok egyenként abbahagyták a játékot, felálltak, meghajoltok és távoztak: a befejezést a koncertmester egyedül játszotta. Végül ő is felállt, meghajolt, és a karmesterrel együtt, megjátszott komolykodással ő is távozott ... Dobos L. „Vámmentes házasság” Kiválasztották az első magyar—finn koprodukci- ás filmalkotás két finn főszereplőjét. Ez a legfontosabb eredménye annak a tíznapos utazásnak, amelyről most érkezett haza Zsombolyai János rendező és három munkatársa. A leendő főszereplőket a Hamlet egyik ottani előadását látva szemelte ki a rendező. Asko Sarkola, a svéd nyelvű kis színház művészeti vezetője és vezető színésze, valamint Tam Wenzel, a 'helsinki Svéd Színház tagja egyaránt megnyerte Zsombolyai János tetszését. Az elvi megállapodás értelmében ők játsszák majd a finnországi nemzetközi lakodalom — fordulatokban gazdag — eseményeit nyomon követő film férfi főszerepeit. Partnereik Esztergályos Cecilia, Kiss Mari és Margittay Ági lesznek. A tárgyalásokon abban is megállapodtak, hogy megváltoztatják a film eredetileg tervezett címét, a „Finn vodka szódával”-t, Finnországban ugyanis semmilyen formában nem reklámozzák az alkoholt. A film ú'j angol nyelvű címe: Duty free marriage. Ennek magyar változata pedig a „Vámmentes házasság" lesz. Tallinni városnap A Magyar Rádió szinte valamennyi szerkesztőségét megmozgatja a Tallinni városnap című egész napos program. Számos hazai városnap után — november 19-én— második alkalommal sugároz külföldről ilyen jellegű műsort a rádió. Többnyire ezt szokták idézni tőle: „Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy istentagadó vagyok ... Hiszek a személyes Istenben, és nem vallottam soha olyan világnézetet, amely Isten létét tagadja ... Meggyőződésem, hogy a vallás nélkül még ma is barbár szinten élne az emberiség.” S lehetne ezt is idézni: „Vallási igazság alatt nem tudok valami tisztázott fogalmat elképzelni... A tudományos kutatás — az okozati gondolkodásnak és az összefüggések áttekintésének fejlesztésével — csökkenti a babonát... Vallási hagyományokat csak történeti és pszichológiai szempontból vizsgálok; hozzájuk semmi egyéb kapcsolatom nincs." Bármily furcsa is, mindkét — összefüggéseiből kiragadott — idézettöredék Albert Einsten- től való, a huszadik századi fizika mindmáig legkiemelkedőbb elméjétől. Kis fáradsággal további, egészen csinos idézetcsokrot gyűjthetnénk tőle annak bizonyítására, hogy filozófiai kérdésekben Einstein mennyire és hányszor mondott ellent önmagának. Az első típusú idézet jobbára templomkapualjakban található manapság, más természettudósok kijelentéseivel egyetemben. A második típusúval idézetként — remélhetően — nemigen találkozik az olvasó, azon egyszerű oknál fogva, hogy a természettudósok tudományos tételei elegendők a materialista szemlélet erősítéséhez, ugyanazok filozófiai jellegű megnyilvánulásait nélkülözni tudja. De magánjellegű „hitvitákban” is gyakran hívják bizonyító érvként némely tudósok vallásosságát a hit képviselői, még akkor is, ha az adott tudós „pusztán” csak idealista nézeteket vall magáénak, azaz nem vallásos a szó megszokott értelmében. De hát a vallások több ezeréves története a hittérítés története is, erőszakkal, szép szóval s idézetekkel egyaránt. A „Tudományos igazságról” vallott einsteini felfogáshoz hasonlóért pár száz évvel korábban még küldött máglyára tudóst az inkvizíció (mármint: „Ez a mélységes átér- zéssel összekötött meggyőződésem egy felsőbb ész létezéséről, amely a tapasztalati világban megnyilvánul, jelenti nálam isten fogalmát; ezt a meggyőződést a szokásos kifejezéssel „panteisztikusnak" (Spinoza) lehet nevezni."). Hiszen pan- teisztikusra enyhítette a hittételekkel szöges ellentétben álló következtetéseit G. Bruno, s mégis . . . Ma persze már nem élünk olyan időket. Ezért s mert nincs korunknak egy Tamása, aki bizonyítékokat dolgozna ki Isten létére, tekintélyekre hivatkozik a térítő szándék. Más kérdés, hogy a formális logika szabályait még annyira sem veszi figyelembe a tekintélyérvelés, mint Aquinói Tamás istenbizonyítása. Az abból indult ki, amit bizonyítani szándékozott. Az Einsteinre való hivatkozás pedig abból indul ki, hogy az emberek gyávák és hiúk: ha egy Nöbel-díjas tudós így vélekedik, ha ő vallásos, akkor biztosan igaza van, hiszen a vallásban kétkedő gyakorta még a megérthető relativitáselméletet sem érti. Ha tehát elfogadja világnézetét (?), akkor mindenben megközelíti Einstein szintjét. Elintézhetnénk persze az egészet egy újabb Einstein- idézettel, amely szabadon így hangzik: Ne hallgassatok szavainkra, hanem kövessétek a tetteinket! Azaz nem magyarázatokra, hanem a megismerésre helyezzétek a hangsúlyt! Úgy gondolom, mindebből világos, hogy nem a vallás propagandáját, annak egy vonását szándékozom kritizálni, hiszen az, templomkapualjak műfajaként nem lehet így kritika tárgya. Idővel azokról is ki fog derülni, hogy épp oly feleslegesek, mint voltak az istenbizonyítékok: bizonyított isten lehet-e a hit tárgya, tekintélyelvre épülő hit lehet-e lelki szükséglet? Aligha. Sokkalta inkább szó van a tekintéllyel való operálásról, melynek bírálatához csak apropót, nem tárgyat adott Einstein világnézete, illetve annak interpretálása. Hisz a materializmus is szép számmal sorolhat példákat a tekintéllyel való visszaélés tárgyköréből: mondhatnánk eseteket a biológia, a fizika, a matematika, sajnos még a társadalomtudomány területéről is. Az idézetek mindig „gyanúsak", az idézők majd mindig. Hiszen az, -aki citál, az egy nagy gondolkodó tekintélyét hívja érvként saját nézeteinek elfogadtatására. Még akkor is, sőt leggyakrabban akkor, ha nézetei eltérnek az idézett nézeteitől. Nem bizonyítja igazát, hanem idézettel támasztja alá. A felelősség, pontosabban felelőtlenség persze azé, aki Szerdán a Szegedi Orvostudományi Egyetem díszdoktorává avatták dr. Francis F. Földest, a New York-i Albert Einstein Egyetem anaesthesiológiai professzorát és dr. David de Wiedet, az utrechti egyetem or. vosi fakultása gyógyszertani intézetének professzorát, a Holland Tudományos Akadémia al- elnökét. A szegedi egyetem Dugonics téri központi épületének aulájában tartott ünnepségen dr. idézve ferdít, vagy ferdítve idéz. Igazán nem a klasszikusok tehetnek arról, ha mondatokat és nem gondolatokat kölcsönöznek tőlük. Ám azé is, akire hatnak az ellenőrizhetetlen érvek, aki elhiszi, hogy az úgy igaz, ahogy neki idézik. Hiszen erre épít a tekintélyre hivatkozó. Arra, hogy Einstein vagy akár Marx és Lenin neve ismert mindenki előtt, akkor is, ha történetesen egy sort sem olvasott tőle — az idézeteken kívül —, aki tudja, hogy mire kell gondolni neve hallatán, még ha ismeretlen előtte az általános relativitáselmélet, vagy a dialektikus történelmi materializmus. Idézhettünk Einsteintől — egyszer úgy, hogy ő is vallásos „lesz” a szó megszokott értelmében, egyszer úgy, hogy „közel áll" a materializmushoz, tehát mindkétszer hamisan — de közben szó sem esett arról, ami nevét fogalommá tette; természettudományos eredményeiről, a specifikus és általános relativitáselméletéről, a kvantumfizikában betöltött szerepéről. Pedig mégiscsak ez a lényeg az ő esetében: a konkrét, a vitathatatlan. És idézhetünk így tetszés szerint bárkitől, önmagunk és mások megtévesztésére, de a valóság előbb-utóbb szembesít az ily módon elodázott gondjainkkal. Stílusosabban nem fejezhetném be a dolgozatot, mint idézettel. Nem profán indulat vezérel, hogy a Bibliából vettem, hisz kiragadva eredeti összefüggéséből mindenféle hit ellen is jelmondat lehet: „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig el- közelgett; vessük el ezért a sötétségnek cselekedeteit, és öl- tözzük fel a világosság fegyvereit." (Rom 13, 12.) Úgy legyen. Bodó László Földes Vilmos professzor, az általános orvostudományi kor dékánja, majd az egyetemi tanács tagjoi fogadták díszdoktorrá nemzetközileg is kiemelkedő tudományos eredményeik elismeréséül a két külföldi professzort. Végül dr. Petri Gábor profesz- szor, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektora átadta a díszdiplomákat. A kitüntetettek köszönetét mondtak az elismerésért. Díszdoktorrá avatás Pandur József képei a szigetvári dzsámiban N éha már az is meghökkentő — summázhatja tapasztalatait, akinek félig-meddig mestersége a kiállításlátogatás —, ha egyszer csak olyan képekkel találkozunk, melyekben a szép és hasznos példa idé- ződik fel, melyekben visszasej- lik valami abból az egykor jól ismert magatartásból, melynek célja az észlelt fizikai valóság teljes körének közvetítése volt. A meghökkenésnek alapja, hogy másfajta művek ugyancsak teljes hitellel vallanak a természettel való összefüggéseket elszakító művészi állítások jogáról. És mielőtt éteri magasságban magyarázatot találnánk kérdéseinkre, kérdezzük csak magunktól: mi is az, ami Pandur József munkáiban felkelti a figyelmet? Mindenekelőtt alkotó módszerének közvetlensége, frisse- sége, az érzékeny ember elfogulatlan magában-reményke- dése, énkeresése és rátalá- lása valamire, valamilyen azonnal mérhető minőségben. Amivel még semmit nem mondtunk, ha nem találjuk meg azt az irányt, melynek megjelölésével a bármivé válás, bárhová alakulás esélyét is kifejezhetjük. Mert nem valamilyen magába zárt alkotói világ Pandur Józsefé. Intim, az igaz, és az is igaz lehet, hogy alkalmi megszólalásai verseny- képtelenek a magukat mindig és mindenhol kellető munkák mellett. Igaz, hogy műfaji korlátok átszakítását nem tekinti céljának. És igaz az is, hogy kerüli a tragikus (néha tragikomikusba forduló) művészi élveboncolás eredményének mutogatását. Nyelve tehát — mindezekből következően — folyamatosan érthető, a művészettörténeti örökségtől és öntudatlan valóságismeretünktől szentesített nyelv. Festői szövetéből kilépő városok, hegyek, rétek és virágok nem o vízió és nem a teória nyomán kaptak formát. Alkotói szerepe valószínűleg az éppen közvetlenségében „adott” természeti szép más közegbe való lefordításának kísérletére korlátozódik. De ebben a hagyományos, jól ismert alkotói alapállásban biztonságot talál és alkatának éppen megfelelő perspektívákat. Tanáros pedantériája nem felvett modor, hiszen tanár. Mindennapi munkája a művészet és művészet- történet mesterségszerű részének gyakorlása, valamint közvetítése tanítványai felé. A Szigetváron kiállított képek többsége tájkép vagy valamilyen tájélmény felidézésére szolgáló munka. Pandur művészi gondolkodásmódjának kezdő és jelenlegi végpontja is ez. Érdekli a táj szerkezete, színe, mélysége és hangulata, de érdekli az a módszer is, mellyel akaratának alárendelheti a természetes-eredeti dolgokat. így jut el azután egy olyan képtípus létrehozásáig, amelyben indás szövevénnyé, ornamentális felületté fonódnak fű- és virágszólak, a kék ég és a föld színei, megtartván magukban valamilyen sejtelmes dinamikát. Ahogyan a nap felé hajlanak a növények, vagy hajladoznak a szélben ... Ezt azután a művészi képzelőerő és kézjárás a maga törvényeinek rendeli alá. Tiszta, meleg hangú felületek, színfolyondárok bársonyos futamai jellemzik ezeket a műEső után veket. Ezekkel a képekkel alkotta meg voltaképpen Pandur a maga saját, senkiéhez nem hasonlító, eredeti művészi arcélét. Kollektív kívánság lehet e derűs, tisztahangú képeiket egy új periódus kezdetének tekinteni, a művész számára pedig az új vállalkozások irányát megszabó kiindulópontként értékelnénk legszívesebben őket. Aknai Tamás
