Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-21 / 289. szám
DN HÉTVÉGE 10. ' - ' “ RIPORT ' 1979. OKTÓBER 21. : ill 111 Képespuszta Tudom isten — ha majd a természet szokásos rendje szerint a fák ismét pucérra vetkőznek és bejönnek az álmosítóan esős novemberi, decemberi napok, — menten sárbaragad az élet itt fent a hegytetőn és a Képes-pusztai lakók közül néhánynak megint mehetnékje támad, újra csak tervezgetnek — legföljebb álmodoznak — hogyan kéne közelebb jutni a városhoz és itthagyni mindent, ha még oly fájdalmas lesz, akkor is. Máhonfai Jánosék lánya, a Zsuzsa, írt egy levelet nekünk, azt mondja benne: ....... Képes-puszta sorsa — a mely szemmel láthatóan eldőlt — a pusztulás. Ez az, ami írásra késztet... Itt születtem, itt az állandó lakhelyem, de akkor is elszomorítana a körülöttem zajló lassú, de megállíthatatlannak látszó folyamat, ha nem az én szűkebb hazámról lenne szó, hanem csak véletlen tanú lennék..." Hetvehelytől kitűnő út vezet föl Szabadságmajorig, onnét azonban — pedig mindössze másfél kilométerről van szó — már hatodrendű dűlőút kanyarog be a tetőn lévő kis falucskába. És ott vége a világnak. Felhős az égbolt, de azért jó messzire ellátni a Mecsek vonulatai fölött és olyan csend van, hogy — bármennyire furcsa — de fülzúgást kap az ember tőle. Földiszeder és kökénybokrok mentén jutunk be Képesre, már föltűnik néhány magas szelídgesztenyefa, aztán mindenütt gyümölcsfák, sárga és pirosra érett almák, a szilvafák már túladtak a termésükön és készülnek a télre, fonnyado- zó lombjaikkal. Egy komondor alattomosan lohol utánunk, be is ugranánk a kapun, ha egy korcs magára nem vonja a „nagykutya" figyelmét és azonnal beleköt. A szélső házban is Máhon- faiék laknak, Máhonfai Ferenc, a levélíró lány apjának testvére. Az asszony van itthon, a ház körüli munkát végzi, elszegődni tsz-be vagy állami gazdaságba nem lehet a magas vérnyomása miatt. — Nyolc esztendeje kerültem ide, az uram hozott el Zalából, de ő is, meg a két fivére szintén zalai, ortaháziak . . . — Megszokta ezt a vidéket? — Hót... egyet nem: nincs útunk. Én a göcsej szívében éltem, Petrócon, az is egy istenháta megetti hely, de naponta nyolcszor jött-ment az autóbusz, mert járható postaútja van. ,A ház üvegezett, zárt kis verandáján ülünk, egy jókora füleskosárban alma, pirospaprika, uborka, dió, szóval, amit így ősz elején összekapkod a kertben, nehogy kifagyjon, megrothadjon. Mondom neki a levelet: — Jha! A Zsuzsika írta, a sógor lánya. Ö bizony szerelmese ennek a vidéknek. Sajnos, nincs itthon, Pécsett, a tanárképzőbe jár, hétvégeken jön haza. Azt mondta egyszer, ha elvégzi az iskolát, el nem hagyja Képespusztát, itt keres majd állást a környéken, talán Het- vehelyen, ha szerencséje lesz. Nehéz itt beiskoláztatni a gyerekeket. Hóban, sárban mennek át a másik majorba, onnét aztán valamivel eljutnak le a községbe. A mi fiúnk hatodikos, de Sásdon lakik kollégiumban és csak szombaton jön az is haza. Képesen 19 családi ház volt, abból hármai már lebontottak, egy vagy kettő meg már ismét lakatlan, de majd lebontják, ha csak nem akad vevő rá. A lakók beköltöztek zömmel Szentlőrincre, de a kert megmaradt tulajdonukban. — Kijárnak gondozni? — Ha van idejük. Egyébként szívesen vissza-visszatérnek, mert azért itt van a rengeteg gyümölcs, sokszor ott rohad a fa alatt, de van, aki sűrűbben kijár. Szőlejük is van, meg aztán nézze: ezt a környéket minden lakó szereti, nem tudnak elszakadni teljesen azok sem, akik elköltöztek. És azok sem, akik ezután költöznek . .. A kis település lélekszáma negyvennégy — ahogy hirtelenjében Máhonfainé összeszámolja —, de nem biztos, hogy néhány éven belül ennyi marod, inkább kevesebb. — A helyiektől tudom — mondja az asszony —, hogy ez a vidék szarvasmarha-tenyésztésről volt híres, de a rossz útviszonyok miatt ez már nem megy. Ha sár van, ide nem jut el az állatorvos, de még az átvevő sem, aki az állatok elszállítását intézné. Nekünk vannak nyulaink, hetven-nyolcvan darab a szaporulat, de kétkerekű kis kordén cipeljük le a községbe. A férjem a vállán viszi partnak fölfelé meg lefelé a gázpalackot a szomszéd faluba. Elképzelheti, mit kínlódik. Gyalogolni kell Katalinba a buszhoz, gyalogolni kell a boltba, szintén kilométereket, nehezen megközelíthető az orvosi rendelő és ha egyszer a mentőket kellene kihívatni... gondolni is rossz. — Még az a szerencse, hogy itt senki sem beteg — mondja az asszony bizakodva és tudja, hogy túloz, ezért aztán hozzáteszi : — Legalábbis eddig még nem volt nagyobb baj... Meg aztán az idei nyarunk jó száraz volt, nem szenvedtük a nyarat... — Őszi, téli estéken, hétvégeken, miképpen élnek itt Képesen? — Mindig dolgozunk. Az állatokat el kell látni, akármilyen idő van. Igaz, van nekünk is egy tévénk, elég hitvány, öreg már, talán kéne egy másik. Csak a pénz kevés. Két éve felfogadtunk egy kútásó mestert az embereivel, tíz métert haladtak, többet nem jöttek. Négyezer forintunk bánja, pereskedtünk a bíróságon, de nem lehetett tőlük visszakövetelni. Amikor az uram Pécsre utazott, felkereste őket, bezárták a lakásajtót az orra előtt. Akkor aztán másik mesterrel fúrattunk kutat, azok szépen dolgoztak. Tizenhat méterről van vizünk, jó hideg, friss, mint a kristály... A Máhonfi fivérek még emlékeznek a göcseji téli estékre, amikor fölballagtak a présházba, murciztak, gesztenyéztek, megkezelték a bort, eldanol- gattak. — Itt ez nem szokás, de disznóvágáskor elég szépen összejövünk, jól érezzük magunkat. Más szórakozás aztán nincs is ... A másik utcában Biróékat keresem, a postást, de senkit nem találunk, eléggé kihalt ez a település napközben, csak a kutyákkal van itt is nézeteltérésünk. Aztán jön egy asszony, Doszpáth Gáborné, apró gyerekét sétáltatja. — Én Kánból kerültem Képesre, akkoriban olyan voltam, mint az ujjam. Itt, ezen a jó levegőn rendbejöttem. Nem lenne itt baj, ha lenne útunk. A lakosság is segítene az útépítésnél, csak valami reményünk lenne. Azt mondta falugyűlésen a hetvehelyi tanácstitkár, kérjünk telefont. Most mondja, minek? Hiába hívjuk a mentőt, úgy sem tud kijönni. Üt kell ide, nem más. Látja azt a házat? Harmincezerért árulják, amott a másikat meg húszezerért ... És majd jön a többi is ... — mondja csüggedten. Nem azért jöttünk Képesre, hogy megváltsuk a világot, és nem Képespuszta az első baranyai település, amely elnéptelenedésre van ítélve. Csak éppen azon tűnődünk, hogyan lehetne megmenteni ezeket a kis, elszigetelt falucskákat. Senki sem álmodik aszfaltozott útról. Vagy annál alacsonyabb rendű, de még mindig költséges mellékutakról. Ha nem egy, de két, három év alatt folyamatosan köveket hordanának valakik és valahonnét, akkor néhány szakember irányításával a falu népe rendbehozná azt a keskeny kis dűlőutat, amely nekik hova-tovább az életet jelentené. A városi ember kifele kívánkozik, a kis falvak népe meg „befele”. Fura egy helyzet. Rab Ferenc Foto: Cseri László új könyvek Néz, de nem lát, észleli, de nem érzékeli, érzi, de nem tudja befogadni. Ilyen és hasonló kifejezésekkel szoktunk élni, amikor valaki valamely jelenséget vagy okár egyszerű képi élmény lényegét önálló eszmerendszerébe nem tudja beépíteni. Az embert nop mint nap rengeteg vizuális élmény éri, melyeknek egy részével nem tud mit kezdeni. Mi is az az észlelés, a befogadás mechanizmus? Előfordul, hogy csodálatosan szép képeket látunk, de élményeinket nem tudjuk szavakba fog- lolni. A német származású, amerikai művészettörténész, pszichológus Rudolf Arnheim egy sor mély, tudományos értékű kérdésre váloszol a Vizuális élmény című könyvében, „Az első feladat ez: le kell írnunk, miféle dolgokat látunk, s milyen észlelő mechanizmusokban rejlik a vizuális tények magyarázata” — írja a szerző művének előszavában. Arnheim o vizuális élményt, legyen az egyszerűen természeti jelenség, praktikum vagy művészi ábrázolás, a pszichológia szempontjából vizsgálja meg. Az alakpszichológia neves képviselője a vizuális nyelv, a műalkotás kérdéseivel foglolkozik. Könyve nemcsak a művészet- történészek, esztétikával foglalkozók számára ad korszerű ismereteket, hanem a társadalomtudományok más ágoi iránt érdeklődők számára is. Mintha az Arnheim-könyvre próbálna válaszolni a Corvina Kiadó, Budapest anno ... című albumával. Klösz György 1867-ben nyitotta meg fényképészeti műtermét Budapesten. Néhány évvel később vállalkozását az ország egyik legjelentősebb grafikai műintézetévé fejlesztette. A századforduló hangulatát idézik fel azok a fényképfelvételek, amelyek Klösz hagyatékából mind a mai napig fennmoradtak, és most a Corvina Kiadó jóvoltából megismerhetővé válnak. A Corvina ma már másutt fel nem idézhető fényképeken mutatja be a közel 100 évvel ezelőtti fővárost: „Fényképfölvételek mű^ teremben és házon kívül. Épületek, tájképek, életképek, in- térieurök, gyártelepek.” A kötet legnagyobb részt épületeket, utcaképeket közöl, de régi üzletek, kávéházak belsőit is. Bakonyi szélmalmok A szélmalom szóról az Alföldre gondolunk — nem is alaptalanul. Ott forgott a legtöbb szélmalom vitorlája — csaknem valamennyié — s ott áll még ma is megőrizve vagy csonkán, helyreállítva vagy romosán a legtöbb szélmalomépület. De azért nemcsak az Alföldön állnak szélmalmok! Falu — víz nélkül Fönt a Bakonyban még áll két emléke az egykor ott is valamivel gyakoribb szélmalmoknak. Kissé félreesik a falu, ahol találhatók: Tés. Ha Várpalota felől közelítjük meg, szívósan tör egyre magasabbra és egyre kopárább hátakra a Bakonyon átvágó út, amelyről egy bekötőút vezet Tésre. Észak felől is odajuthatunk, a győr—székesfehérvári útról Bo- dajkon át, vagy a győr—veszprémi útról Bakonyszentkirálytól, avagy Zirctől. E két főbb útvonalat összekötő, nagyjából nyugat-keleti útra érkezik az is, amelyiken Várpalotától elindultunk: Szapárnól csatlakoznak. így onnan is eljuthatunk a tési elágazásig egy szép és derekas szerpentinen. A Bakony egyik fennsíkján, gerincén fekszik a falu. Szép, de — különös helyen. Alatta a Bakony ősi dolomit- és mészkőtömbje minden vizet elnyel — a patakok a hegyek alján bukkannak elő. így aztán a té- sieknek hajdan lajttal kellett hozni az ivóvizet. Ma már fölnyomja a vízmű az éltető nedűt a településre. Az utolsó molnár S éppen ez: a víz hiánya hozta létre ott a szélmalmokat. Ámbár igaz, ha patak nincs, azért másfajta malom is keletkezhetett volna Tésen: szárazmalom, amelyet lovak forgatnak. De a vidék szeles, s talán a lovat nagyon kímélték a tésiek. Mindenesetre szélmalmokat építettek. A Tésre érkező már mesz- szebbről, az útról megpillanthatja1 a szélmalom jellegzetes alakját, de amint befelé halad a faluba, bal kézről az egyik háznál a tábla is feltűnik, amelyik a malom látogatásáról tudósít. Helt Józsefé a ház, s övé az udvar folytatását képező szabad kert végén a malom is. — Én voltam az utolsó molnár — mondja az érdeklődőnek. — A mi elődeink építették valamikor a malmot. Ma mór nem őriünk, leqföljebb olykor a látogatók kedvéért mutatom be, hogyan működik a szélmalom. Még tavaly is megforgattuk, különben hivatásszerűen a hatvanas évekig működött, amíg be nem vezették a villanyt a faluba. Hat favitorla Ez a malom 1840-ben épült. Első tulajdonosa - Helt József szerint az ő felmenő elődje — Picher János volt: ő is építette a molmot. Szép szerkezetet csinált. A látogató bízvást megcsodálja a fa-fogaskerekeket és bordáskerekeket, a hatalmas tengelyt, a remek ácsolatokat, a körülbelül egyemeletes háznak megfelelő magasságú — belül három szintre osztott — épület falazatának felső peremén körbefutó „sínen” forgatható tetőrészt (ezzel állítható a szél irányába a szélkerék), és a tető fazsindelyeit. Sajátossága oz is ennek a bakonyi szélmalomnak, hogy „vitorlázata” fából van és hatszárnyú, míg az alföldi szélmalmokon négy vitorla szárnyat láthatott rendre a néző. A közelben még egy szélmalom áll — árnyuk élesen rajzolódik az égre a domb szegélyén. Hajdan még egyszer eny- nyi volt Tésen! — A mienk mellett ott balra a legfiatalabb áll: az 1923ban épült — meséli az utolsó molnár. — De hajdan négy szélmalom volt itt. Állt egy az északi részen az újutcai faluvégén, s egy nyugatra, a kis- tési dombon is... A malom aljában egy deszkafal mögött a régi molnárszoba dikóval, paddal. Több mint szór éven ót várakoztak itt oz őrletók a molnárnál, míg zúgott a malom, a Bakony fölött járó szelek pörgették a vitorlákat. Németh Ferenc
