Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-20 / 288. szám
1979. október 20., szombat Dunántúli napin 3 Alom egy műhelyről Mit csinálnak a komlói cigánygyerekek ? Van egy különleges gyermekrajz* szakkör a megyében. A komlói Fürst Sándor utcai iskola „c” osztályos tanulóiból áll a szakkör. Cigánygyerekekből, akik csodálatos teremtő fantáziáról tanúskodó alkotásokat készítenek; nemzetközi rajzversenyeken nyernek díjat, külföldi alkotótáborokba hívják meg őket szőni; film készül rajzaikból. A szakkör vezetője hosszú évek óta az iskola egyik rajztanára, az Apáczai Csere-díjas Koltai Magdolna, megyei szakfelügyelő, ö csalja elő ezeket a teremtő erőket a gyerekekből, energiáikat ő tereli helyes mederbe. ♦ Ez a rajzszakkör, mint jelen, ség, mindig hordozott magában némi szenzációt. Mert ugye szenzáció, hogy a szakkör tagjai, a komlói cigánygyerekek évek óta elhozzák a nemzetközi rajzversenyek díjait — mint idén is Orsós Borbála India elnökének aranyérmét, a Shankár-ver- senyről. És szenzáció az is, hogy ilyen megjelenítő erővel bírjanak a cigánygyerekek. Van a dologban jókora egzotikum is. A jelenségre ugrik a mindig mohó és mindig különlegességre vadászó sznobizmus. Ugyanakkor feltámad (?) sokak lelkiismerete — újra csak a putrik, s a rosszul táplált, beteg vagy betegeskedő, gyenge fizikumú gyerekek alkotásai láttán. Ilyen vetületei is vannak a jelenség, nek, hogyne lennének. A dolog azonban jóval egyszerűbb és emberibb. A Fürst Sándor utcai iskolában évekkel ezelőtt létrehozták a cigányosztályokat. A nyelvi, szociális és egyéb hátránnyal induló gyerekek számára ez volt a legkedvezőbb megoldás. A vegyes osztályokban gátlásosak, zárkózottak voltak a cigánygyerekek, állandó volt a konfliktus a többiekkel. Itt kellett ugyanis a cigánygyereknek rádöbbennie arra, hogy ő más, mint a többi, mert mindig ő az, aki. vei probléma van, mindig ő tud kevesebbet; mindig neki vész el a vonalzója, mindig az ő füzetei vannak széttépve — ezt pedig nem lehet verekedés nélkül kibírni. Megalakultak tehát, és harmonikusan működnek a cigányosztályok. A rajzórákon pe. dig kiderült, mennyi tehetség van ezekben a gyerekekben. Tehetség, ami valahol kibukkan minden egyes emberből. Szakkörben kellett tovább folytatni a rajzolást, festést, szövést. A szakkörből végül is lemorzsolód, tak a nem cigány gyerekek — itt ők a „hátrányos helyzetűek” — mondja Koltai Magdolna. Miért vajon? Kevesebb, szegényesebb lenne az érzelem, és élményanyaguk a Kossuth-aknai cigánygyerekekhez képest? Színhely: a Fürst Sándor utcai iskola rajzterme. Nagy a csend, tizenöt-húsz gyerek fest meseillusztrációt, egy-egy szó hangzik el cigányul. Köztük van, aki éppen textilmunkával foglalkozik: az egyik kislány gatya- madzagszövőn készít éppen érdekes technikával egy textilt. (Koltai Magdolna először a múzeumtól kért egyet az ügyes kis szerszámból, aztán csinálta, tott száz gatyamadzagszövőt a megye rajztanárainak — noked. liszaggatóból. Tenyérnyi szerszám az egész, és szőni lehet vele.) Két kislány egy különös textilmunkán dolgozik — a perui indiánkincsek kiállításón leste el Koltai Magdolna a techni. kát. Hát ezért hívták meg szőni a tavaly végzett nyolcadikosok közül a négy szakköröst, a bul. gáriai gyermek-alkotótáborba. Amikor a szakkörösök elkészültek az aznapi közös munkával, a meseillusztrációval, a hátramaradó időben azt festhetett mindenki, amit akart. A lányok királylányt, a fiúk gyönyörű, vágtató lovakat. Tanárnőjük közben segít a szövőknek, s egy-egy szóval továbblendíti a festők munkáját is. A cél, hogy rend és harmónia legyen a képen, hogy teljes legyen az aznapi alkotás. Amikor lejár a szakköri idő, alig akarják a gyerekek befejezni a munkát, pedig aznap még nem is ebédeltek. Három órára jár az idő. Ezután a Kossuth-aknai iskolába megy Koltai Magdolna, ott van felnőtt szakköre. Hiszen nem lehetett csak úgy szélnek ereszteni a régi rajzoló-gyereke, két — ők jöttek a „tanár néni. hez", nem lehetne- e tovább rajzolni, s lehetett, hogyne lehetett volna. A szakkör jelenti fő bázisát, emberi hátterét az immár országos hírű képzőművész Orsós Teréz nek, aki szintén az iskolai szakkörben kezdett festeni jó tíz éve. A szakkör tagjai munkások, háziasszonyok, akik a festésen túl a kialakult jó kis közösség kedvéért járnak ide, s rajzolnak, szőnek, festenek tovább ♦ Tovább — mert az a kérdés, hogyan lesz tovább? Mi lesz a gazdag fantáziájú, alkotó ci. gánygyerekekből? Megízlelnek valamit, ami örökre elérhetetlen marad a számukra, vagy pedig feltöltődnek e közösségben olyan energiákkal, melyek segít, hetik őket a rájuk váró nehéz életben? Koltai Magdolna azt mondja, sok szakkörösében sikerült felkeltenie az igényesebb élet utáni vágyat, s akaratot, mellyel azt el lehet érni. Nem lettek mind művészek a volt szakkörösök, lettek viszont szakmunkások, felnőtt fejjel kezdték el a gimnáziumot. És ha lenne számukra egy hely, mondjuk egy szövőműhely? — Akár holnap be lehetne indítani — mondja Koltai Magdolna, ha lenne hol. Mert fonalunk van elég, s van, aki megszője. Egy levelet mutat a tanárnő Budapestről: volt tanítvány írta, aki szövőnő lesz, s aki itt a szakkörben tanulta meg a szövést, és megtanult valami egyebet is: az alkotó, a minőségi élet tiszteletét és akarását. Gállos Orsolya Lesz-e óvoda Pécsbányatelepen? Tanácstalanok a szülők Pécsbányatelepen, sőt az sem túlzás, ha azt mondjuk, el vannak keseredve. Elsősorban a hetven óvodás korú gyermek szüleiről van szó, mivel a bányászok lak. ta kerületben két éve nincs óvoda. A „legközelebbi" Borbála-telepen van, akárcsak a gyermekorvosi rendelő is. Két éve történt, hogy a pécsbánya- telepi óvodát életveszélyesnek nyilvánították, és idén márciusban lebontották. A városi tanács ideiglenesnek mondható megoldást ajánlott a pécsbó- nyatelepi szülőknek: beállított egy buszjáratot, amely reggel 7-kor viszi, délután 4-kor hazahozza a gyerekeket a Ledináról, a Baromfifeldolgozó Vállalat óvodájából. Ott fogadták be ugyanis az óvoda nélkül maradt óvodásokat — huszonhat gyereket, mivel az előállt bizonytalan helyzetben a többieket be sem íratták. E huszonhat gyerek óvodaproblémája azonban tovább súlyosbodik, e hónap elején ugyanis levelet kaptak Januárban már nem közlekedik az owibusz szüleik, melyben arról értesíti őket a Pécs városi Tanács, hogy a buszjáratot megszüntetik, mivel fenntartását „a busz kihasználtsága nem indokolja". — Havonta félmillió forintba kerül ennek a busznak a fenntartása, és van úgy, hogy négy gyerek utazik csak rajta — kap. tűk a választ érdeklődésünkre Légrádi Rudolfné művelődés- ügyi osztályvezető-helyettestől. — Idén még van pénz a fenntartására, december 31. után azonban meg kell szüntetnünk ezt a járatot. Az érdekelt óvodások szülei ismerik ezt a magas összeget, s azt mondják, a két év alatt ebből már fel lehetett volna húzni egy óvodát vagy meg lehetett volna előzni a régi pusztulását. A kerület lakói, a bányák brigádjai mindig végeztek társadalmi munkát o lakóhelyükön, nem hiányozna most sem a segítőkészség — hiszen az óvoda mindenkinek ügye. Úgy gondoljuk, lakossági kezdeményezés esetén a Mecseki Szénbányák sem zárkózna el a lehetséges segítségtől, amire olyan sok példát lehetett látni az utóbbi években a város, a megye üzemei részéről. Mert végül is már nem a buszról, a valóban ideiglenes megoldásról van szó — hanem az óvodáról, melynek el kell készülnie. Addig pedig minden segítséget meg kell kapjanak az áldatlan helyzetbe került szülők — a ledinai óvodától és a városi tanácstól, a szénbányáktól egyaránt. G. O. Pedagógiai, pszichológiai kutatások Pécsett Az elmúlt év tavaszán rendezett pedagógiai-pszichológiai tudományos ülés előadásait adta ki a Pécsi Tanárképző Főiskola, így adva keresztmetszetet az e témakörben folyó kutatások legfrissebb eredményeiről. A kötetben szereplő tizenegy előadás és tanulmány közös jellemzője a praktikum, a gyakorlatban való megvalósítás lehetősége. Elősorban az általános iskolában folyó személyiségformálás, Oktatás, nevelés aktuális kérdéseit veszik vizsgálat alá, a képességék, a gyermeki gondolkodás vizsgálatáról olvashatunk a legfrissebb hazai és nemzetközi eredmények tükrében. A tanulmányok szerzői a Pécsi Tanárképző Főiskola nevelési és pszichológiai tanszékének tanárai, a kötet szerkesztője dr, Zuko- vits Imre. Három arc A három arc látszólag sehogy se függ össze. Mi is kapcsolhatna egymáshoz egy művészt, egy sportolót és egy tudóst? A műsorok is, amelyekben ezek az arcok megjelentek, alapvetően különböztek egymástól. És mégis ... A művész Markó Iván volt, a világhírű balett-táncos, aki nemrég elhagyta Bejárt híres társulatát és hazajött Győrbe, új balett-társulatot csinálni. A dologban talán semmi igazán rendkívüli nem volna, ha a művész nem pályája csúcsáról szállt volna le egy másfajta feladathoz. Rossz nyelvek szokták ilyenkor mondogatni: persze, kikooott... Dehát, Markó Iván éppen most volt az idézett „világlista” szerint is a világ tíz legjobb balettosa között. Hála istennek, abban, hogy az új társulatot éppen egy vidéki színháznál hozza létre valaki, abban ma már olyan rendkívüliség nincsen, mint pár évvel ezelőtt.) És mindebben mégsem a rendkívüliség fogott meg, hanem Markó Iván néhány egyszerű, de szinte katonásan feszes, átgondolt és tudatos mondata. Válaszként a kérdésre, hogy miért hagyta ott a szó szoros értelmében világot jelentő deszkákat ezért a bizonytalan jövőjű, kicsi együttesért? „Nem a világkarrierért mentem ki Béjarthoz — válaszolta Markó Iván —, pontosabban nem elsősorban azért, hanem hogy tanuljak. Tőle lehetett is, zseniális ember. Mostanában úgy*' éreztem, már mindent megtanultam. Miért maradtam volna? Hogy föllépjek még tízszer New Yorkban, még ötször Londonban?” Nem volt ebben a nyilatkozatban semmi nagyképűség, de semmi álszerénység sem. Csak egy tudatos, alkotó ember céltudatossága. Az igazi emberi nagyság feltétele. Hegedűs Csabának „szerencséje volt”, mert Mezei András készített vele interjút. De nemcsak ezért, hanem azért is, mert az interjú elcsúszott a birkózó-szenzáció utánra, olyan időpontba tehát, amikor Hegedűs Csabának sikerét és igazságát már fölösleges lett volna szavakban bizonygotni. Nem is tették. A kérdések közéletünk lényegi gyengéit tapogatták körül, hiszen, tudjuk jól, minél „kollektívabb” egy alkotómunka manapság, annál bizonytalanabb. Hegedűs Csaba a Markó Ivánnál csak most kezdődött váltóst már korábban megtette: egyéni karrierjét fölcserélte a szolgálattal. Dehát, vezetni — nem könnyű dolog. S csak úgy érdemes, vallotta Hegedűs Csaba is, ha egyben alkotás. Mihelyt úgy érzi, nem az többé, le fog mondani. Ismét csak a céltudatosság és az a fajta becsületesség, aminek hiánya oly sok területen oly fájdalmasan érződik... Harmadik példánk Neumann János, a korán elhunyt, Amerikában élt magyar matematikus, a század egyik legnagyobb elméjének nevezett tudósa. A nagy üggyel-bajjal összehozott, sokhelyütt ügyetlenkedő emlékműsort mégis érdemes volt megcsinálni. Neumann János elég elismerten nagy ember volt ahhoz, hogy esetében inkább azt jegyezzük meg: milyen egyszerű, milyen „köznapi” tudott lenni. Mennyi ilyen bohócsapkát kellene még megmutatni, hogy fölengedjenek a sznobság és az előítéletek masszív jégfalai!... H. E. Jane Fonda és Maximillian Schell a Júlia cimű filmben. Rendező Fred Zinemann. Családi, baráti unalmak Alfred Hitchcock neve fogalom - s nemcsak a jó krimik, horrorok kedvelői körében; a „papa mozija" ellen lázadó új hullámos Truffout, ifjonti hévvel lelkesedett az „öreg”-ért, filmkészítési tudása okán. A magyar mozinéző viszont csak hírből ismerte, hiszen a rövid ideig műsoron tartott Psychón kívül nem játszották filmjeit a honi mozikban. Egészen mostanáig, az 53. filmjéig, a Családi összeesküvésig. Ebből viszont nemigen érthetjük meg, hogy hogyan lett Hitchcock ozzá, aminek hírneve alapján tartottuk eddig, s ami ténylegesen volt: műfajának koronázatlan királya. A Családi összeesküvés ugyanis roppant unolmas film. Az unalom pedig még egy öregedő írónő lelkizésénél is megbocsáthatatlan bűn, nemhogy egy kriminél. Az első negyedóra után már csak az okozhat némi izgalmat, hogy „bejön-e” mindaz, ami oz addigiakból sejthető, sőt tudható. Nem lövöm le — sajnos — a krimi poénját, izgalomra semmi ok, mert bejön. S mindez 3342 méter hosszan, vontatottan, unalmasan. Az öregedő írónő lelkizését a Júlia című filmben figyelhettük, Öt Liliannak hívják, s Júlia nevezetű barátnőjére emlékezik. Hogy ő milyen nagyszerű ember volt, hogy őt mennyire szerette, s hogy mennyire nem értette meg, akkor és ott. Most igen, amikor már öreg. Hót, kérem, ilyen az élet. Az öreg írónőt valószínűleg egy statiszta alakítotto, mert nem látszik belőle más, mint egy ködös sziluett kistotálban, s háttal. Erre a jelenetre nem hiszem, hogy vállalkozott volna Jane Fonda, aki a fiatalabb írónő alakjában jelenik meg. Amikor is viszont a tapintatos operatőr mindig lágyító előtétet tett az objektívre. Számos egyéb tulajdonsága mellett a lágyító előtét alkalmas arra, hogy eltüntesse a ráncokat, hogy fiatalítson, azaz hogy szépítsen; Jane Fondón, Vanessa Redgravén, s az egészen, úgy, ahogy van! Mert hogy ezt az érdektelen magánügyet a rendező jobban eladhossa, a fasizálódó Európába helyezi története idejét és helyét. Az amerikai filmgyár, tás még úgy látszik abban a hiszemben van, amiről itt, Keleten már jó pár éve leszoktak a rendezők; nevezetesen, hogy ha a történet antifasiszta, akkor a mű automatikusan jó is lesz. Hát nem. Különben is gyanús, ha férfi készít női lélektani filmet. Hogyan érthetné meg, s ha megérti, hogyan élheti át egy nő gondolkozását egy férfi? Évezredes hagyományoi vannak a férfi és a nő szembeállításának. E helyzeti különbség még felvilágosodott férfiak és emancipált nők gondolataiban, viselkedésében is megnyilvánul: akár éppen felvilágosultságuk- ban vagy emancipáltságukban. Ettől még persze lehetett volna a film kevésbé érdektelen vagy unalmas. De csak erősödött a kétség: készíthet-e férfi a női lélek rejtelmeiről jó .filmet? Ennél már csak egy rosszabb van, ha nő készít nőkről filmet. B. L.
