Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-19 / 287. szám
1979. október 19., péntek Dunántúlt napló 3 Több munkáskézre lenne szükség a Szigetvári Cipőgyár szentlőrinci üzemében Állami hozomány A Mikes Kelemen utcából indultak Kellemes légkör, rendezett viszenyek Lehangoló látvány. A nagy teremben ott sorakoznak szép rendben a munkaasztalok, ott árválkodnak a drága szabászgépek — ember azonban sehol. Nincs munkás, aki odaülne az ásztól hoz. — 350 embert tudnánk foglalkoztatni, most összesen 108- an vagyunk — mondja Bukó- vies János, a Minőségi Cipőgyár szentlőrinci üzemének üzemvezetője. Nincs a környéken szabod női munkaerő. Szentlőrincen a régi magtárat alakították át a Szigetvári Cipőgyár egyik üzemévé, ahol a gyártól kapott, már kiszabott felsőrészt tovább munkálják, tűzik, bugolják (szélbehajtás) és bélést ragasztónak. Az üzemet 1979. május 21-én adták át, és ez az átadási időpont már a sokadik módosított határidő volt. Ez a jelentős időeltolódás is hozzájárult a nagyfokú munkaerőhiányhoz. — Mi, akik itt vagyunk, nagyon örülünk ennek az új üzemnek — mondja Kőhalmi Jánosáé művezető. — Benn dolgoztam a szigetvári gyárbon, akkor azt tartottam szépnek és modernnek. Most, ha innen, ebből a szép új üzemből odamegyek, azt sötétnek, levegőtlennek látom. Ez sokkal tágasabb, világosabb és jobb a levegő. Az sem mindegy, hogy mivel itt lököm Szentlőrincen, a buszbérlet ára is megmarad, s most akkor ébredek, mint mikor azelőtt a busz indult. Az emeleti tágas munkateremben 71 asszony és lány feje hajol a kattogó varrógépek fölé, amelyekre a modern fénycsövekből egyenletesen esik a fény. Bőr- vagy ragasztószag- nak szinte nyoma sincs. Nem jár rosszul, aki ide jelentkezik dolgozni. A betanulási idő alatt 10-11 forintos órabért biztosítanak, s ha szalagra kerül, utána még a három hónaD gyakorlóidő alatt 30 százalék fizetéskiegészítést kap. A betanulási idő 8 hét és az új UNIDÓ módszerrel történik. Ennek is a lényege a korábbiakkal szemben, hogy míg régen azt mondták, először tanulja mea a munkát, ha lassan is, de jól, később a gyakorlattal majd megjön a gyorsaság, most elsődleges szempont az idő. Két oktató van az üzemben. Hirth Lászlóné, aki Szigetváron végzett szakmunkásként és még a régi módszerrel vált olyan szakemberré, hogy most már másokat tanít. Mindketten Szentlőrincen laknak.- Nekem nogyon jó, hogy itt ez az üzem — mondja Hirthné. — Egyműszakos termelés folyik, a kezdési idő alkalmazkodik a bölcsődék, óvodák nyitvatartási idejéhez. Ha Szigetvárra kellene még bejárnom, akkor a kis. gyermekem miatt pár évig nem tudnék dolgozni. Ugyanezt mondja Nánásiné is és Kelemen Lászlóné, aki a kismamaszalag csoportvezetője. Kelemenné Szigetváron tanult, szakmunkás lett, aztán férjhez ment, jöttek a gyerekek, nem mehetett vissza Szigetvárra. Helyben próbált munkaalkalmat keresni, az áfész védőruhaüzemébe ment dolgozni. A beinduláskor jött át ide. „Itt több pénzt keresek, kényelmesebb, szebb körülmények között". A tanulószalagnál nem lehet még egy másodpercre sem obbahagyni a munkát, hisz a gépek mellett megy a stopper, időre gyakorolnak. Vékony nemezanyagon kijelölt vonalakat kell gyorsan és pontosan vé- gigvarrniuk, egyelőre cérna nélkül. Majd o végén értékelik oz időt és a hibapontokat. Szinger Józselné már a hetedik tanulóhétnél tart. Ö már valódi mintadarabokon dolgozik, egy puha csizmafelsőrészen. Gerdei lakos, s mint mondja, eddig az ottani asz- szonyoknok nem volt munkalehetőségük. A rossz közlekedés miatt nem érte meg máshova eljárni, így otthoni elfoglaltságot próbáltak keresni. — Magom is a Népművészeti Szövetkezetnek voltam bedolgozója. Blúzokat, térítőkét hímeztem, s bizony, ha el akartam érni a 3000 forintot, reg. géltől estig járnia kellett a tűnek, de még szombaton és vasárnap is. Most nogyon örülök ennek az új munkának és nagyon jól érzem itt magam. Nyolcán jöttünk Gerdéről, a gyár autóbusza szállít bennünket. Most nézzük, hogyan dolgoznak ezek az asszonyok. Az átadás hónapjában, májusban 9500 pór felsőrészt munkáltak meg. A legtöbbet augusztusban készítették, 18 500-at, ami a létszámnak megfelelő teljesítmény 73,4 százaléka. A szeptemberi termelés visszaesett 12 000 párra. Ekkor kezdték a csizmafelsőrészeket, ami számukra még ismeretlen volt. Javukra írandó, hogy sikerült viszonylag minimális selejttel megtanulni oz új munkát. A z udvart felverte a gaz, a gyümölcsfák fele kiszáradt. A háztetőről megindultak a cserepek. Farmernadrágos fiatalasz- szony hajladozik az udvaron, keze nyomán egyre nagyobb területen pusztul a térdig érő dudva. Ő és a férje a ház új tulajdonosai. A pénzt — amely a ház árának tíz százaléka — még a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet lakójaként gyűjtötte össze Lakatos Zsófia. Ezt a tíz százalékot kellett befizetni az OTP-be. Cserébe házat kaptak Erdősmecskén. A teljes vételárat 25 év alatt kell letörleszteni. Zsófia először a konyhát mutatja meg. Tűzhely, rádió, asztal, heverő és egy szék a berendezés. Egy sárga műanyag, edényben kiöblített ruhák halmazai — ezek már nem fértek el a kötélen. A következő helyiség egy padlás szoba. Jobb sarkában ruhásszekrény, szemben vele két ágy egy paplannal. Innét ismét egy konyhába jutunk. Itt csak a kályhacső helye mutatja, hogy valamikor használták. A volt tulajdonostól megvett régi szekrény és egy tükör a leendő „tiszta" szoba mostani bútorzata. A falak mindenütt őrzik az egykori festés mintáit, de a szélesre tárt ablakokon árad be a friss levegő. A konyhát már újrameszelték a fiatalok, de a falakvisz- szadobják a mészt. — Sok réteg van már ezeken, fiom — kopogtatja meg a falat Hideg Gyula, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatója, akivel együtt jöttünk látogatóba. - Verjétek le, aztán meszeljétek be. Amíg oz udvaron újra szemrevételezzük a tetőt — ezt kell legelőször rend behoz ni - Zsófi a terveikről beszél. Jövőre véleményezni akarnak és gyümölcsfákat ültetni. Sok minden kell a háztartásba is - edények, mosógép, ágynemű — ezeket majd megveszik a fizetésből. Mindketten az ÉPFU- nál dolgoznak Mohácson. A szoba- és a konyhabútort meg abból a pénzből tervezik, amit Zsófia kap az intézettől. Húszezer forintot vitt „hozományként” Zsófia a házasságba. Állami hozományt. Ezt a pénzt, illetve az erről szóló papírt alig egy hónapja vehette át Pécsett, a Mikes Kelemen utcai intézetben. Innét indulta húszezer forintjával, amit azonban nem költhet el akármire, csak lakásra, bútorra, tartós használati tárgyra. És aki segít a vásárlásban, az nem más, mint az intézeti gyám. Zsófián kívül még tizenheten kapták a közelmúltban az életbeindítási segélyt. Valamennyien nagykorúak, s valamennyien a magatartásukkal, tanulmányi eredményeikkel érdemelték ki. * Vincze Aranka is ennyi pénzt kapott. A Pécsi Kesztyűgyárban dolgozik. Itt szerzett szakmunkásbizonyítványt és most Lach-gépen varrja a kesztyűket:- Ügy tudom, hathónapos koromban kerültem Mecsekjá- nosiba, a csecsemőotthonba — meséli. — Még nem voltam hároméves, amikor nevelőszülők vettek magukhoz. Náluk voltam 14 éves koromig. Ekkor kezdtem a szakmunkásképzőt, de mivel az iskolába járás onnét nagyon körülményes lett volna, más nevelőszülőkhöz kerültem. Mikor végeztem, érdeklődtem, hogy nem méhetnék-e vissza az elsőkhöz, mert őket nogyon szerettem. Igaz, hogy most már nagykorú vagyok, de nem akarok egyedül maradni és ők örömmel visszafogadtak. Amint mondja, a házuk közelében mór javában szanálnak, valószínű, hogy az övékre is hamarosan sor kerül. A pénzt, amit kapott, a leendő új lakás egyik szobájának berendezésére szeretné költeni. Most még az egyszoba-konyhás lakásban élnek. — Aranka a konyhában lakik? — A, nincs ilyen elosztás. Bent alszom a szobában a papával és a mamával. Az ő gyerekeiknek már saját családjuk van, én vagyok csak velük. Mikor dolgozni kezdtem, megbeszéltük, hogy havonta 800 forintot adok haza a fizetésemből. Otthon reggelizem, vacsorázom, de a mama még tízórait is csomagol nekem. Minden hónapban veszek magomnak valamit. — Most épp ezt a cipőt vásároltam — emeli meg a lábát — és egy-két- száz forintot félre is tudok tenni. * A nevelőotthonokból indult fiatalok anyogi támogatására első ízben tavaly adódott lehetőség. Az elmúlt évben 17- en részesültek életbeindítási segélyben. Köztük volt Gáspár Róbert, aki ma Geresdlakonél. Csecsemősírás fogad bennünket. A kéthónapos Róbertét épp pelenkázza az édesanyja: — Szeretnénk megnézni, hogy mire vitték egy év alatt — mondja Hideg Gyűlő. A fiatal- asszony készségesen kitárja a szobaajtót: — Ez az a bútor, amit a férjem pénzéből vettünk — mutat körbe a szobán. A világos színű, fényezett szekrénysor, két heverő, asztal, két fotel szel lösen tölti be a szobát. — De ugye, tavaly még nem ez a padló volt? — kérdi az igazgató. — Jó szeme van — nevet a fiatalasszony — ezt már mi csináltuk. A másik szobában is, csak ott még nincs bútor. Televíziónk sincs, csak rádiónk. Most ugyan tudtunk volna venni, de gondoltuk, jobban jön a gáztűzhely meg a centrifuga. Gáspárék a Pécsváradi Mezőgazdasági Szakmunkásképzőben ismerkedtek meg. A fiatalember az állattenyésztő, felesége a baromfifeldolgozó szakmát tanulta. Mikor végeztek, összeházasodtak. A tanácson Molnár Ádámné vb-titkár meséli, hogy az itt lakók már évek óta ismerik Gáspár Róbertét. A nyári iskolai szünetekben mindig itt vállalt munkát. Tavaly — amikor ösz- széházasodtak, és amikor az a bizonyos kormány- és oktatási miniszteri határozat lehetőséget teremtett arra is, hogy a volt állami gondozottakat segítsék a letelepedésben, a lakáshoz jutásban — a tanács végrehajtó bizottsága Gáspár Róbertét jelölte vevőnek egy eladó házro. A fiatalok készpénzben fizették be a vételár tíz százalékát, a többit letör- lesztik. A feleség szüleivel, rokonaival együtt hozták rendbe az épületet. — És hogy élnek a fiatalok? — Én gyakran látom őket — mondja a vb-titkár. — Mindig együtt mennek. Még a babakocsit is közösen tolják. A múlt héten a könyvtár előtt futottunk össze. Tóskányi könyvvel indultak haza. T. É. Sarok Zsuzsa Aktív, dolgozó ember Á pártmunkás Valahányszor találkoztunk, mindig nyugodtnak, jókedvűnek láttám. Most kérdezem is tőle: mindig ilyen? — Ez gyakran csak a látszat — válaszolja mosolyogva Zentai Ferencné, a Pécsi Kesztyűgyár pártbizottságának titkára. — Én eléggé „drukkos” embernek tartom magam, de igyekszem palástolni. A feszültség, az izgalom azonban szinte bennem van. Egy-egy feladat jó megoldása rövid időre feloldja, de aztán minden kezdődik elölről. Azt hiszem az, hogy a gondokba beleélem magam — nagyban hozzájárul ehhez. De én örülök is ennek. A szüleim is ilyenek voltak. Édesapám tépelő- déseire gyerekkoromtól jól emlékszem. Ö bányában dolgozott, a bányászok mindennapos gondjai feszítették, és ezek a családra is rátapadtak. A felszabaduláskor belépett a pártba. Lelkesen és sokat dolgozott. Megváltozott a mi életünk is. Ilyen családi indíttatás segített engem ahhoz, hogy bekapcsolódjak az ifjúsági mozgalomba és belépjek a pártba. — Mióta párttag? — Tizenkét éve. Egy osztályon dolgoztam az alapszervezeti párttitkárral, aki egyszer megkérdezte tőlem, hogy miért nem kérem a felvételem. Én addig is közéjük tartozónak éreztem magam, de jó volt megtudni, hogy nekik is ez a véleményük. Nem kellett biztatni. Zentainé akkor már hét éve a kesztyűgyárban dolgozott. Ez volt a második munkahelye. Évekig programozói, azaz termelés előkészítői munkát végzett. Tíz évvel ezelőtt — amikor különvált a vállalati és a. központi gyári irányítás, a központi gyár személyzetise lett. Az évben jelentkezett a Marxista—Leninista Esti Egyetemre, és a hároméves egyetem után a vállalat személyzeti és oktatási osztályának lett a vezetője. 1975-ben elkezdte a szakosítót. Jelenleg is tanul: — Egy évre megszakítottam a tanulást, összetorlódtak a gondjaim. Akkor választottak a gyári pártbizottság titkárává, akkor betegedett meg az édesapám. Felmértem, hogy mire vagyok képes, s úgy láttam, hogy az új feladatom, illetve a családi gondok miatt a tanulást egy időre el kell halasz- tanom. Mindez két évvel ezelőtt történt. — Hogy telik egy átlag munkanapja? — A munkaidő nálunk háromnegyed nyolckor kezdődik, de általában előbb bent vagyok. Ilyenkor még csönd van, nyugodtan sorra vehetem, mi az, amit aznap feltétlenül el kell intéznem, átnézem a napi sajtót. Szinte mindennapos, hogy a termeléssel kapcsolatos kérdéseket megbeszéljük a vállalati vezetőséggel. Gyakran járok ki a gyárakba, ahol a pártalapszervezetek tagjaival, az ott dolgozó emberekkel beszélgetek. Tegnap például a bőrruházati gyárban voltam. De sokan keresnek meg a személyes problémáikkal is. Ezek sem tűrnek halasztást. Késő délután vagy este érek haza. Ilyenkor tanulok és olvasok. Igazán ilyenékor van időm és lehetőségem elmélyedni, azaz gondolkodva olvasni nagyobb lélegzetű írásokat. De ilyenkor végzem a házi munkát is. No persze beosztva, mert egyszerre minden nem megy. — Család? — A fiunk most katona. A napokban született az unokánk. A gyerekek albérletben laknak, így megbeszéltük a menyem szüleivel, hogy amiben tudjuk, támogatjuk őket. Most éppen ezeknek az első heteknek a terheit szeretnénk csökkenteni, így ezekben a napokban a menyem édesanyja segít, és én is ezzel a szándékkal tartalékoltam pór nap szabadságot. összekulcsolja a kezét az asztal felett, várakozón néz rám. — Ugye nincs semmi különös oz életemben? — kérdezi. Nincs. Miért kellene lennie?! Török Éva
