Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-14 / 282. szám
DN HÉTVÉGE 10. HAGYOMÁNY 1979. OKTÓBER 14. fl történelmi hitelességről Megtartani a valóság határait Beszélgetés Nlederhauser Emillel, a Történettudományi Intézet főmunkatársával Nagy Réka, a Pécsi Nemzeti Színház művésznője, a Mikszáth Kálmán regénye alapján, Bán Róbert rendezésében készült, Kísértet Lublón című, színes magyar film egyik főszereplője Megjelenik a magyar filmtörténet Filmművészet és filmtudomány Tudományos intézet Pesten, archívum Budán A szigetvári tudományos emlékülésen a magyarországi Ke- let-Európa kutatások fejlődéséről tartott előadást. Az országonként változó történelem- szemléletről, az évszázadok óta együtt élő népek, nemzetek sorsát kutató tudósok feladatairól, felelősségéről. Saját magán érezheti a történelmi tisztánlátás szükség- szerűségét: 1945-ben települt ót Pozsonyból Budapestre, itt fejezte be aztán az egyetemet is, és kezdte a pedagógusok rögös útját járni, mint magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Mivel szlovákul és oroszul kitűnően beszélt, hamarosan a Történettudományi Intézet félállású munkatársa lett. A magyar nemzetiség helyzete volt kutatási témája, de ezt hamarosan szűknek találta, és a Kárpát-medence burkát felpattintva a kelef- európai történelemmel kezdett foglalkozni. — Kandidátusi értekezésemet már a kelet-európai jobbágyfelszabadítás kérdésköréből írtam — mondja, aztán o szomszédos országokban élő történészekhez fűződő kapcsolatairól kezd beszélni. — Igen jó személyes kapcsolataink vannak néhány cseh, szovjet, lengyel és más országbeli történésszel. Románokkal is. Ám ezek o kutatások irányát tulajdonképpen nem befolyásolják. Annál inkább azok a vegyes bizottságok, amelyek az Akadémia égisze alatt jöttek létre abból a célból, hogy közelebb hozzák egymáshoz a közép-kelet- európoi történészek álláspontját egy-egy vitatott kérdésben. A vegyes bizottságok feladata egyebek között az is, hogy ku. tatási lehetőséget teremtsenek a baráti országok levéltáraiban, könyvtáraiban. E bizottságok működése nem egyformán sikeres. Van, hogy o kutatási feltételek biztosítása sem járt sikerrel, de dolgozunk már közös témán is, például a Szovjet Tudományos Akadémia szlavisztikai-balkanisztikai intézetével. Más országokkal ilyen messze még nem jutót-1 tünk, de remény van orra, hogy a cseh történészekkel hamarosan kialakul hasonló munkakapcsolat. — Sokat vitatkoznak manapság arról, ki népszerűsítse a történelmet. Talán elég, ha a Nemeskü rty-vitóra utalok. Mi az ön véleménye, a történészek írjanak-e kevésbé belterjesen, oz olvasók által is élvezhetőén, vagy bízzuk rá az ilyen könyveket a történelmi regények szerzőire? — A történeti hűségből semmit sem szabad engedni, ez szilárd meggyőződésem. Nem értek egyet azokkal a közírókkal, akik azzal mentegetik egyes ferdítéseiket, hogy ők nem történeti munkát, hanem o történelemről írnak. Ilyen alapon én azt mondhatom, hogy a víz 150 C fokon forr, s ha emiatt a tudósok megtámadnak, azzal védekezem, hogy én nem vagyok fizikus, én csők a fizikáról írok . . . Ne vegye szerénytelenségnek, ha arra a Habsburg-kö- tetre utalok, amit Gonda Imrével együtt írtam* Mi ott megpróbáltunk hitelesen és mégis közérthetően, élvezhetőén fogalmazni. Egyetértek önnel abban, hogy sok történeti munka belterjes, de a téma is ilyen! Egyetlen tudomány sem fejlődhet „szakirodalom nélkül. Ugyanakkor azt sem vonom kétségbe, hogy a történésznek népszerűsítenie kell az eredményeit, de én ezt semmiképpen sem adnám ki a kezemből. Az ismeretterjesztésnek, a népszerűsítésnek mindig szem előtt kell tartania o hitelesség, a valóság határait. H. J. Pesten a „Stefánia” hajdani gazdag polgárának villájában, Budán pedig a Budakeszi út árnyas fái között egy modern épületben működik a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. A két épület nagyjából fedi is az intézet nevében meglevő kettős feladatot: a Népstadion úti épület ad otthont a kutatóknak, a filmszakembereknek, a Budakeszi úton tárolják a filmtekercsek ezreit. Balázs Béla kezdeményezte létrejöttét. de csak 1946-ban, az akkori Színház és Filmművészeti Főiskola keretében jött létre az első magyar filmtudományi intézet, 1959 óta pedig önálló intézetben tevékenykednek a filmtudomány szakemberei. Az intézetről Korcsai Kulcsár Istvánnal beszélgettünk, aki a kiadványszerkesztő csoport vezetője. — A filmelméleti és filmtörténeti osztály kerekében dolgozunk, melynek fő tevékenységét a magyar filmtörténet átfogó és teljes feldolgozása jelenti. Nemeskürti István, Nemes Károly, Szabó György, Pap Sándor, Gorái Erzsi — hogy csak néhány nevet soroljak a kutatógárdából. A munka a befejező szakaszába érkezett, néhány kötet már meg is jelent előpubliká- ciók formájában a Filmművészeti Könyvtár sorozatában. A teljes várhatóan jövőre jelenik meg. A munkát nehezíti, hogy a némafilm korából alig néhány kópia maradt meg. Paradox módon az 1919-es anyag gazdag, mert ezt a Horthy-rend. őrség őrizte bűnjelként, peranyagként. —• A másik fő kutatási terület a mai magyar film helyzetére vonatkozik, s természetesen vannak általános filmelméleti és filmtörténeti kutatások is. Az intézet szoros kapcsolótokat tart fenn a szocialista országok ha. sonló intézményeivel, s természetesen a világ más intézeteivel is együttműködnek. A Filmtudomónyi Intézet kiadványok sokaságában teszi közzé a kutatások eredményeit és a külföldi filmszakirodalom jelentős műveit. A Filmművészeti Könyvtárnak már a 65. kötete jelent meg, egy-egy 300 példányban. A már említett magyar filmtörténeti előpubliká- ciók mellett a film neves kül- ( földi szakértőinek művei jelzik a sorozat erényeit: Kulesov, Ei. zenstein, Umberto Barbara, Emilio Garroni és a legutóbb megjelent André Bazin-kötet. A szélesebb közönséghez is eljutnak a Népművelési Propaganda Irodával közösen kiadott Filmbarátok Kiskönyvtára kötetei, legutóbb a francia új hullám „fenegyerekéről”, Jean Luc Goddá rdról szóló. Ez a sorozat a jelentős hazai és külföldi kortárs filmrendezőket mutatja be. A Filmtudományi Szemle tanulmányai is átfogják az egyetemes filmművészetet, például ebben a sorozatban publikálják a tanácsköztársasági emlékkonferencia előadásait is. A Filmtudományi Intézet a nagyközönségnek szóló, utcai terjesztésben is megvásárolható kéthavi folyóirata, a Filmkultúra, stencilezett kiadványból nőtte ki magát reprezentatív szakfolyóirattá. A filmművészeti ismeretterjesztés második nagy területéről dr. Draskovics Tiborné, a terület felelőse szól. — Elsőként a Filmmúzeumot említem, amely nevével kicsit ellentétben nemcsak régi filme, két mutat be, hanem a film- történet szempontjából érdekes újcbbakat is. A Filmmúzeumban rendezzük meg egy-egy ország filmnapjait, vagy például nemrég a film egyik nagy alakjára, az amerikai Griffithre emlékeztünk századik születésnapja alkalmából, filmjeinek bemutatásával. Ezen, a nagyközönségnek is nyitva álló vetítések mellett zártkörű klubfoglalkozásokon mutatunk be sorozatokat a filmtörténet és filmelmélet iránt mélyebben érdek, lődőknek. A továbbképzések színhelye két év óta az archívum Budakeszi úti új épülete. Szinte máris kinőtte magát, olyan ütemben gyarapodik állománya cserék, vásárlások következtében. A légkondicionált, megfelelő páratartalmú termekben a filmdobozok ezreit őrzik a majdnem teljes magyar anyagot és az egyes nemzeti gyűjteményeket. Az intézet könyvtára állja az összehasonlítást a legnagyobb külföldi intézetek könyvtárával is. Százharminc külföldi filmszaklap jár ide, több tízezer kötet könyv sorakozik a polcokon, sok ezer dossziét állítottak ösz- sze, bennük egy-egy film leírása, kritikaszemelvények, fotók találhatók. A könyvtár kezeli az intézet gazdaq fotó- és plakátgyűjteményét is. Nemcsak a kutatók, de a filmművészet bánt érdeklődők is megtalálhatják a könyvtárban a keresett érdekességet, ritkaságot. B. L. Új könyvek „Az az öt év, amelyet Vásárhelyen, az Alföld csendjében töltöttem, gondolathozamban életem legtermékenyebb szakasza volt" — írja Németh László a Megmentett gondolatokban. A XX. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar gondolkodók egyik legjelentősebb, európai szintű képviselője 1945 és 1950 között Hódmezővásárhelyen volt óraadó tanár. Hogy milyen tanár volt, arról bővebbet tudhatunk azoktól, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy hallgathatták óráit. Ha a tanulmányírónak a Tanú című fo lyóirat korszaka a fénykora, azé a folyóiraté, melynek egysze- mélyben volt írója, szerkesztője, fordítója, titkára, levelezője, korrektora és tulajdonosa, akkor a vásárhelyi éveket a regényíró Németh László fénykorának mondhatjuk. Ekkor keletkezett a legtöbb idegen nyelvű kiadást megért, ma már halhatatlan Iszony, s a nem kisebb prózai teljesítményű Égető Eszter. S ha ehhez hozzávesszük Széchenyi és Húsz című drámáit, akkor biztos állítás, hogy Németh László alkotó korszakának egyik legjelentősebb állomása volt Vásárhely. Erről az alkotói, s nem életrajzi korszaktól írt szép és gondolatokban gazdag könyvet Grezsa Ferenc. Nevét jószerivel a Tiszatáj című folyóiratból ismerheti az irodalombarátok szűkebb köre. Grezsa ugyanott tanított gimnáziumi tanárként, ahol szeretett írója, s így nem véletlen az a mélyreható filoszi, s ezen túlmenően gondolati gazdagság és alapossáq, mely ~ *r.mi|. mánykötetét jellemzi. „Munkám vitairat is. Megkísérli bizonyítani, hogy Németh László életművét a szocialista kultúra szervesebb, elevenebb részévé kell — és érdemes — tennünk”. Könyve erről — ha netán kétség volt efelől — meg is győzi az olvasót. * A Magyar Remekírók legutóbb megjelent kötetei közt egyre több a meglepetésszerű újdonság, új felfedezés. Meglepő, hiszen csak klasszikusok szerepelnek e sorozatban. A legutóbbi kötet a magyar gondolkodókat mutatja be Bocskai Istvántól Szepsi Csombor Mártonig, s gyakorlatilag a 17. szá- zcd teljes magyar politikai és közgondolkodásról ad keresztmetszetet. Ha egy-egy név kerül elénk e korból, tudjuk, s ismerjük értékeit, de így együtt látjuk csak mélységes gazdagságukat. Prágai András Fejedelmeknek serkentő órája vagy Bethlen Miklós Olajágat viselő Noé galambja című írása nagykorú politikai irodalomról tanúskodnak, hogy Rákóczi Breznai Kiáltványáról ne is beszéljünk. fl „kezem alatt ”... A kéz üt, simogat, kalapácsnyelet szorít, humoros és komoly, megrendítő és fellengzős mozdulatokra képes. A kéz paradoxoné, hogy bár puszta testrész, mégis jóval több annál. Mondhatnánk azt is, hogy a kéz majdnem maga az ember, hiszen a kéz valósítja meg mindazt, amit az ember magában hordoz, meg akar valósítani. A kéz alól sorjáznak elő a tárgyak, az egész tárgyi világ. A kéz lehet áttetsző, rózsaszínű csecsemőkéz, hervadó őszi levélre emlékeztető aggastyánkéz, a tenyéren kérges, a külső felén robusztus kubikos kéz. A kéz alakít, de a kezet is alakítja a munka, alakítják az évek. A kéz készen születik velünk, megtestesít egy sereg képességet, és már szinte az első reflexszerű mozdulatával belemarkol a levegőbe, hogy megkapaszkodjon a világban. A kézről olvastam már verseket és komoly filozófiai tanulmányokat. A róla alkotható ismereteink talán még ma sem kimerítőek, befejezettek. A kéznek óriási múltja van, beláthatatlan pers- pektívájú jövője, hiszen a kéz, mint ahogy Engels a természet dialektikája című remekművében írja, már akkor szabaddá vált, amikor az első kovokövet késsé feldolgozta. Ennek a szabaddá vált kéznek köszönhetjük embervoltunkat, azaz a munkavégzés képességét, magát a munkát. A kézről tehát, mint látható, csak a legmagasabb fokon, a legemelkedettebb hangon szabadna szólnunk. Én mégsem szeretem azt, amikor a kéz a lej fölé, a kezek a lejek fölé nőnek, amikor a jó öreg magyar szólást hallom, ma is útón- útfélen, hivatali 'helyiségben, autóbuszon, rádióban, televízióban: — Ez és ez a kezem alatt dolgozik. —• Háromszáz ember dolgozik a kezem alatt — mondta a televízió nyilvánossága előtt egyik este valaki. Ennek a kifejezésnek a bántó volta lehet, hogy csak kevesek fülét sérti ... Én e kevesek közé tartozom, és el kell mondanom, hogy a kijelentés hallatán önkéntelen a beszélő kezére szegező- dött a szemem, hogy megcsodáljam a csodálnivaló testrészt, ami „alatt” háromszázan dolgoznak.. . A „kezem alatt dolgoznak" megfogalmazás bennem a lehető legsötétebb történelmi korok emlékeit kavarja fel, amikor az emberiség egyik (nagyobbik!) fele az igen keskeny réteget képező kisebbség keze alatt dolgozott. Amikor a biológiai és filozófiai értelemben felszabadult kéz árucikké és mások megvásárolható tulajdonává vált. A kezem alatt dolgozik négy inas — mondta az inasvilág mesterembere. A kezem alatt dolgozik húsz gőbölös és harminc egyéb cseléd — mondhatta az alig félévszázad előtti, fél- feudalista Magyarország egyik kulcsembere, az uradalmi intéző. Negyven gyerek van a kezem alatt — így ugyanennek a világnak az iskolamestere. A kezem alatt kifejezés a magyar nyelv érzékletességének köszönheti létét, azaz, akiket ez a kifejezés érintett, azok valóban ott éltek, léteztek azok alatt a kezek alatt, sorsuk fonala oda kötötte őket eltéphetetlenül. Lehet, hogy ma túl goromba, túl pesszimisztikus dolog ilyesmire gondolni egy ilyen — tulajdonképpen —- költőien szép nyelvi szerkezet alapján. Csakhogy: még gorombább dolog az, amikor sokan meglehetősen komoly hangnemben napjainkban is így fejezik ki magukat. Abban az időben, amikor ez a szólásmód született, nemcsak lehetetlen volt, nem is illett megnézni azokat a bizonyos, szóbanforgó kezeket. Milyenek is azok a kezek? Tiszták-e vagy nem? Merre irányulnak a mozdulataik, önmaguk felé-e, vagy a másik ember keze felé? Mi mozgatja őket? Mit testesítenek meg? Ma már ez jog. Egy az alapvetőek közül. Mert, ahogy Engels írjo, „a kéz nemcsak szerve a munkának, hanem annak terméke is". Még az a kéz is, „ami alatt dolgoztak, dolgoznak" az emberek. Azt a kezet is a munka teremtette meg, a mások, az elődök munkája, az egyetemes munka, amelyben a fejnek is óriási szerepe volt, van és minden eddiginél még több lesz a jövőben. De még a kezet irányító fejre sem mondhatnánk kellemetlen asszociációk nélkül: eny- nyi és ennyi ember „dolgozik" az én fejem alatt. Ez nevetséges is volna. A „kezem alatt" kifejezésen senki sem nevet, mert megszoktuk oz évszázadok alatt. Éppen itt volna az«» ideje, hogy végre már egyszer leszokjunk róla, és még képletesen se ámítsuk magunkat azzal a pozícióval, amelynek velejárójaként „az én kezem oz alá beosztottak feje fölé rendeltetett". De addig is, amíg minden különösebb ellenérzés nélkül elröppenhetnek ilyen kifejezések, nem árt, ha a velük élők, az ilyen kifejezésekkel könnyelműen dobálázók följebb emelik a tekintetüket egy fél arasszal, és legalább képzeletben összemérik a kezüket azzal, ami úgymond „alatta" van. Mert, ha valaki több millió ember előtt ki meri jelenteni, hogy hatszázan dolgoznak o keze alatt, akkor egyetlen dologban feltétlenül biztosnak kell lennünk. Abban, hogy az a kéz nem lehet akármilyen. Bebesi Károly
