Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-14 / 282. szám
C IGÁM VÖK Bogánccsal benőtt foghíj: a gaz derékig ér. Pettend a világ vége. Házhely a falu végén, roggyant tetejű putri a házhely végén. A közeli cigánytelepeket felszámolták: a Hagyóra, Póré- tanyára már nem szívesen emlékeznek a pettendiek, nem szívesen emlékszik Simon Jenő, a körzet tanácstagja sem. S most itt, ez a putri jobb? Bogdánné az ötéves gyerekét magához szorítja — fél a szegény —, és nem válaszol. Keserű mosollyal az ajtóra kat- tintja a lakatot. Ide ne nézzen be senki. Aztán megenyhül, s kattanhat kollégám fényképezőgépe. Négy gyermeket nevel itt. — A férje? Néhány hét múlva engedik ki. Garázdaság. Kérdem, hogy mi van a nagyobbik fiával, Istvánnal. (Sánta László, még bent, a dobszai tanácson említette: a gyerek kapott kétszer ezer forintot, segélyt, hogy megkezdhesse új életét a pécsváradi kollégiumban. Szakmunkásnak tanul tovább.) — István? — kérdez vissza, majd megint hallgat. A szomszéd jegyzi meg: a héten otthagyta az iskolát a gyerek. o Bogdán István nem tanult rosszul: azt mondják, jóeszű gyerek. Simon Jenő kislányával járt együtt az általánosba, náluk láttam a tablót is: Találkozunk 1983-ban . .. — Miért jöttél el Pécsvárad- ról? Cipője orrával a földet ka- pargatja: fejét olyan mélyre hajtja, hogy tarkóját látom csak. — Itt jobb? — nézek a putrira. — Nem .. . vagyis jobb. Végül kifakad: — Nagyon megvertek. Pok- rócoztak. Elvették a kajámat, meg a pénzemet is . .. Oda nem megyek. Soha. Akkor inkább haljak meg. Kemény szavak egy 14 éves gyerek szájából. Már rám néz, nem érdekli, hogy mi lesz belőle, csak mondja-mondja. # o Simonéktól most ment el a gelkás. A múlt héten elvitték a tv-t, de még rosszabb volt, amikor hazahozták. Ezért kellett ma itthon maradnia. Mérgelődik. — Nézze, én cigány vagyok, de nem szégyellem. Képviselem a közösség érdekeit, próbálom megmozgatni őket. 1953 óta ugyanazon a munkahelyen, a Pécsi Bőrgyárban dolgozik. Napi 53 kilométert buszozik, de nem menne máshova. Szeretik, befogadták. Az előszobában egy kép a falon: nevető, jókedvű emberek csoportja. Egy brigádtalálkozó. Középen ott áll, kissé félszegen Simon Jenő. A minap feljelentették, s a tanács kivizsgálta a feljelentést. Aztán az aktát félretették; az egész alaptalan volt. (A legaktívabb tanácstagunk — mondja a tanácselnök.) o Igazi csibész. Amikor beül az autómba, hogy odébb menjünk néhány házzal, mereven előre dől, az ablakba kapaszkodik. Másodikos, s most ül először személyautóban. — Miért nem mentél iskolába? — Beteg vagyok. Ha maga annyi injekciót kapna, mint én, akkor nagyon odalenne a segge ... A műszerfalat nézi: Mi ez? — Mi szeretnél lenni? — Gépszerelő! — vágja rá azonnal. — Ezt meg honnan vetted? — Kipattant az eszemből ... Kovács Sanyi, a kisegítőbe jár. Amikor kiszáll az autóból, megköszöni. Visegrádi Tamással, a Baranya megyei Tanács cigányügyi titkárával a megyében élő cigányok helyzetéről beszélgetünk. Renqeteg a tennivaló — mondja többször is — és kevés a pénz. Mind több óvoda kellene, meg iskolai napközi. Ott megtanítják a gyereket beszélni, késsel-villával enni. Utána meg kezet mosni. — Ez mindannyiunk közös érdeke — mondja — nem mindegy, hogy a cigányprobléma merre és hogyan alakul tovább. Társadalmi beilleszkedésük, felemelésük létkérdés. Hogyan? Ezerféle módon. Munkáltatói, iskolai, tanácsi segítséggel. Mindenki tegyen egy mákszemnyit: métereket haladunk előre. Itt a KISZ igazi feladata, az úttörőközösségek kezdeményező képessége, a vállalati brigádmozgalmak programja! Baranyában 22 000 cigány él. A munkaképes cigányok 66 százaléka dolgozik csak, a többi él. e Lakatos Gyula, a ház előtti pádon ül: táppénzes. Érkezésünkre nehezen föltópászko- dik: a gerincével már lassan- egy éve nem tudnak mit tenni. Valószínű rokkantosítják. Negyven éves. — A házam két és fél szobás — invitál — jöjjenek, nézzék meg! Rend és tisztaság: gyönyörű bútorok. Kislányával az ágy szélére ül. A szekrény tetején befőttek sorakoznak: a felesége éppen paradicsomot főz a konyhában. Bosszankodik: most főzi ki másodszor, sajnos, előszörre rosz- szul zárta le az üvegeket. Elcsúsztak a gumik. — Maga még kint lakott, Hagyón? — Igen. — Hogy emlékszik vissza? — Hát nem volt valami jó. Azért is dolgoztam, hogy a gyerekeim azt ne ismerjék meg. (Három gyereke van.) Abba is rokkantam le. Nehéz dolog ez. Most élvezhetném, de még járni is alig tudok. Lakatos Gyula a szigetvári gazdaságnál rakodó volt. — Sok az irigyem. A minap is széttörték a kapumat. A rohadtak. A szomszéd megmondja: agyonverik a tyúkjainkat, betörik az ablakot, szétverik a virágágyást. Úgy védekezik ellene, hogy a kapuba villanyt vezet, a drótkerítésbe is, s kiírja: vigyázat, a bejárat áram alatt! o A pécsváradi kollégiumban a Bogdán-gyerek esetét tárgyaljuk. Csordás József, a kollégium vezetője sajnálkozik: kivizsgálták az esetet, a gyereknek igaza van. Csúnyán megverték. Állítólag egy nagyobb, földije. — Nagyon nehéz a dolgunk. Az az igazság, hogy ide a szakmunkásképzőbe többnyire sérült gyerekek járnak. Lelki sérültek. Sok cigány, állami gondozott, egyéb. Többükkel a szülő nem törődik. Mondja, hogy egyszer az egyik tanuló maréknyi gyógyszert vett be. Amikor kimosták, és hazajött, megkérdezte tőle: — Miért tetted? — Nem érdemes élni, igazgató úr! A hálók nagyok. 24 fős a legnagyobb, de van, ahol 10— 16 gyerek alszik együtt. Erő- sebbek-gyengébbek. o Orsós József, a pécsváradi szakmunkásképző egyik' legjobb tanulója. Értelmes, szerény gyerek. Énekelni szeret, igen szép a hangja. Most szobafelelős a kollégiumban. — Honnan jöttél? — Kákicsról. Édesapám ott csordás. Innen az állatok szeretete. Az állattenyésztői szakra jár. Tanára szerint szorgalmas gyerek. Négyes rendű. — Hogy érzed itt magad a kollégiumban? — Jól. Mindenünk megvan, szinte ingyen. Sőt, még ösztöndíjat is kapok. — Mit üzennél Bogdán Pistának? — Jöjjön vissza. Bevezet a hálóba: most éppen ágyneműszellőztetés folyik, nyitva az ablak. o Gilvánfára ebédidőben érünk. A cigányiskola igazgatója, Szabó Géza hellyel kínál, egy raktárnak beillő tanáriban. Szabadkozik: jövőre tataroznak, addig ki kell bírni. Az iskolába 59 gyerek jár és 17 előkészítős, óvodáskorú. Rövidesen megkezdődik a felnőttoktatás is. Gilvánfa cigányfalu — egy „magyar” család él már csak itt, a többiek elköltöztek. A gyerekek szeretnek iskolába járni. Hihetetlen a fejlődés: korábban jó, ha a gyerekek fele-harmada bejárt. Tavaly lemérték: 4 nap volt az iskola hiányzási átlaga. A második, harmadik és negyedik osztályban nem volt bukott tanuló. — Nagy a liberalizmus a tanároknál — kockáztatom meg. Mosolyog Szabó Géza, várta már a következtetést. Aztán elmondja : osztályvizsgákon a körzeti iskola nevelői ülnek, aztán a továbbkerülők is bizonyítanak. Jó néhány éve már, de a továbbkerülő ötödikesek közül csak egy bukott meg. A többi helytállt. Tálalnak az ebédlőben. Csörögnek a kanalak: a leves hamar elfogy. o Fiatal gyerekek: a jövő nemzedéke. Milyen környezetből jönnek? A dobszai tanács jelentésében ez áll: „Két csoportról beszélhetünk: egyik csoportba azok a cigányok tartoznak, akik nem, vagy csak annyit dolgoznak, hogy létfenntartásukat biztosítsák — esetleg mások megkárosításával is foglalkoznak —• a másik csoportba pedig azokat a cigánycsaládokat soroljuk, akik megtalálták helyüket, szerepüket a társadalomban, stabil a munkahelyük, rendezettek a körülményeik ..." Kozma Ferenc Felvételek: Cseri László
