Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-13 / 281. szám
1979. október 13., szombat Dunántúli napló 3 FILMJEGYZET Vízió a látomásban Ilyen sem fordult még elő — Jancsó Miklós lemondott arról, hogy a maga szemével láttassa a világot: átadta a vásznat főhőse vízióinak. Az Életünket és vérünket című filmtrilógiájának második része, az Allegro barbára ugyanis — egy rövid keretjelenet kivételével — a Magyar rapszódiából megismert Zsadányi István látomása az or szág és önmaga röpke jövőjéről. Petőfis szemlélete az ellen, forradalmi időszaknak — szabadság, szerelem, e kettő kellene. De lehet-e ott és akkor egyéni szabadsága, ahol leigá- zott a többség, s az uralkodó kisebbség is alávetett külső hatalmaknak, még inkább önnön hazug világa öntörvényeinek? Lehet-e egy embertelen korban boldogító a szerelem, a teljességhez segítő, ha nyomorító hatalmi viszonyok és érdekek kényszerítenek bárkire is nem akart cselekvéseket? A kérdésfeltevés módja feleslegessé teszi a válaszadást. Zsadányi István nem lehet szabad, mégha él-visszaél is származásának, képviselő voltának látszólagos szabadságával is: egyén nem csinál, mert nem csinálhat történelmet még a miniszterelnök meggyilkolásával sem. Mert Zsadányi István — az Allegro barbárában még — a magányos hős, aki legfeljebb a megszokott parlamenti hazifg- ságok (hogy képvisel) kezdvé- ért áll a parasztok elé céljai elnyerése érdekében. Eléjük áll, nem közéjük, mert az „anyatejjel szívta magába” az „úr”- ság jegyeit, a parancsolni tudástól az individualista szobad- ságtudatig. De Zsadányi István még saját érdekeivel sem azonosulhatott, nemhogy a népével. Hisz saját érdekeit sem látja tisztán — illetve az tisztázódott a filmbeli víziójában: végigjátszotta lehetőségeit, s döbbenettel ismeri fel, még látomásaiban sem független az egyén, kora társadalmi törvényei azt is meghatározzák, s nem engedik a kívánt irányba és áhított célhoz. A múlt heti jegyzetünkben eldöntetlen lehetőséget, hogy ugyanis összegez és lezár-e Jancsó egy korszakot művészetében, vagy összegez és újat is kezd, az Allegro barbára tény- nyé változtat. Jancsó Miklós a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro című munkájában következetesen és nagy léptekkel halad önmaga választotta művészi útján. Sokan ezt az utat zsákutcának tartják régóta — lelkűk rajta, hogy oly távolba, tán a végtelenbe látnak, vélvén, hogy az a zsák vége. Illő, hogy szóljunk a közreműködőkről: tudva, hogy Jánosának kiszolgáltatottak, tudtak egyénileg is jelentősei alkotni. Kende János a világ legjobb operatőre^ között van rég, ám, hogy ne csak szó szerinti de tá- gabb jelentésű ellenfényben is ábrázolni úgy tudjon más, mint ő e két filmben, azt kétlem. Cserhalmi György végig remek, ám emberi kétséget, kiábrándulást reményt és bizakodást egy röpke jelenetben kevesen remekeltek úgy, mint ő az Allegro barbaro végén. Tarján Györgyi, Balázsovits Lajos, Kovács István, Bujtor István, Madaras József, Kátó Sándor és Koncz Gábor oly természetesen illeszkednek a filmbe, mint a lebukó Nap fénye a tó vízébe. Bodó László Claude és Colette percenként változó színháza Nagy sikert aratott a kis Gargantua a Theatre sur le fii (Franciaország) előadásában Fotó: Proksza László A főszereplő, a díszlet, a jelmez egyetlen kartondarab. Igaz, jókora, tehát paravánnak is használható, színes is — irtott lyukas----és ha kell, katon ákat is elbír, mint csatamező. A tér és a szereplők a szemünk láttára változnak. Előttünk születik meg — nem is könnyen — Gargantua, a legnagyobb. aki mindamellett nem uralkodni akar hanem a játék örömét megszerezni a bábművésznek és a közönségnek. A kétszemélyes brunoy-i bábszínház, a Théatre sur le fii férfitagjával, Claude Monestier- vel az 'Ifjúsági Ház színpadán beszélgetünk néhány perccel a péntek délutáni előadás után. Innen közelről látszik csak, milyen egyszerű anyagokból és eszközökből áll össze a feleségével, Colette-el alkotott társulatuk díszlet- és kelléktára. — Több mint húsz éve játszanak együtt. Mikor alakult ki ez a koncepció, hogy a bábokat a nézőket beavatva készítik el? — Mi is előre elkészített bá. bókkal dolgoztunk kezdetben, de hamar rájöttünk, hogy sokkal érdekesebb és talán kifejezőbb is, ha az anyagot a színen alakítjuk figurává. Természetesen meg kell találni a leg. megfelelőbb matériát. Ez nem is mindig könnyű. A lényeg az, hogy már maga az anyag kifejezze a figura karakterét. De nem is egészen pontosan fogalmaztam az előbb: nem mindig az anyagot keressük a figurához, lehet ez fordítva is: néha maga az anyag kínálja a lehetőséget egy-egy jellem, vagy szituáció megrajzolásához. Itt van például a karton. Csodálatos anyag. Láthatta ön is, mi mindent lehet csinálni vele. . . — Azt olvastam a műsorismertetőben, hogy at önök színháza mindig úton van, állandó helye nincs is... — Valóban sokat utazunk, s csak a próbák miatt tartózkodunk otthon, Brunoy mellett, Yerres-ben, Párizs külvárosá. ban. Franciaország nagyon sok táján megfordultunk már és külföldön is. Kelet-Európábán jártunk a Szovjetunióban, Lengyelországban, Romániában. Most vagyunk először Magyar országon. — Milyen közönség előtt játszanak a legszívesebben? — A gyerekek előtt, de főleg akkor, ha a szülők is ott vannak. Egyszóval a teljes család előtt, mert akkor megbeszélhe. tik egymás között a látottakat és olyasmire is rájönnek, amit maguk talán nem vettek volna észre. H. J. Operett be mutató Csárdáskirálynő szésünket. Bujdosó Mária a primadonna (Szilvia) szerepében sem hangjával, (amelynek tiszta csengése sok reményt ébresztett) sem alakításával (amelyből hiányzott a szerelem hamisítatlan, tüzes varázsa), nem vált igazán csárdáskirálynővé. Az idős primadonnáról pedig '(Labancz Borbála) el sem tudtuk hinni, hogy ő volt egykor a pesti Orfeum imádott sztárja. A z operett évszázados sikerének őrzői, a műfaj múltjában és jövőjében egyaránt hívő szakemberek a jelenben sokszor elbizonytalanodnak. Hajlamosak valamiféle sajátos út keresése közben önmaguknak, művésztársaiknak és persze a közönségnek is hosszas fejtegetésben bizonygatni lét- jogosultságukat, észre sem véve, hogy erre semmi szükségük. Az operett színpadi varázsát a velünk született természetes, könnyű szórakozási igény kielégítésének vágyai amúgy is ébren tartják. Egy fülbemászó melódia, egy látványos tónckép, egy humoros jelenet még a „savanyú" ember számára is a legjobb lehetőség az önfeledt kikapcsolódásra. Az operett pedig — minden bele- magyarázás nélkül — éppen erre hivatott: a könnyed szórakoztatásra. A műfaj receptje tehát egyszerű. Nem így a produkció létrehozása, amely a színház anyagi és szellemi lehetőségeitől éppen úgy függ, mint a színész a rendezői utasításoktól: a szereplőgárda együttessé válása, a szereposztástól. És' függ még egy igen fontos tényezőtől: az egyéniség jelenlététől, a sablonos figurák mögötti személyiség varázsától. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy az, aki egy álomvilágot tár fel előttünk, maga is álmodik, vagy csak úgy tesz, mintha álmodna. A zsúfoltházas érdeklődés a műfaj igényét jelzi. A színházból kijövök arca mór az előadást tükrözi. A Csárdáskirálynő története Szilvia és Edwin szerelmét követi. Szilvia a pesti Orfeum primadonnája (csárdáskirálynője) ^ párizsi szerződésére készül. Edwin házassági ígéretével tartaná vissza, de Szilvia értesül Stázival kötendő eljegyzéséről, amelyet Edwin hercegi szülei sürgetnek, így mégis elutazik. Edwin reménvtelenséaében beleegyezik a Stázival kötendő eljegyzésbe. Ezt megtudva Szilvin Edwin legjobb barátjának, Báni feleségének kiadva magát, személyesen jelenik meg az eljegyA pécsi bemutató kapcsán mindenekelőtt szólnunk kell a szereposztásról. Lapunk hasábjain többször bizakodó reménynyel írtunk azokról a lehetőségekről, amelyekkel élve egyértelműen magas színvonalú könnyűzenés produkciókkal lephetné meg közönségét a társulat. Hogy ez most nem sikerült, azt elsősorban a szereposztás lóvására kell írnunk. Anélkül, hogy bármelyik szereplőt is megbántanánk, ki kell mondanunk: a több „súlycsoportból” verbuvált együttes éppen az együttes alapfunkciójával, a könnyedség komplex élményt nyújtó kisugárzásával maradt adósunk. A rendező (Kazán István) szemmel láthatóan tompít minden harsányságot. Nyugodt, kényelmes tempóban vezeti színészeit, váltja jeleneteit. Hagy időt mindenre rácsodálkozni, mindenben elgyönyörködni. (A díszletek Wegenast Róbert, a jelmezek Fekete Mária munkái.) Az idilliség mámorával oldott dinamika aztán megbosszulja mogát: száműzi a feszültséget. Higgadtsága ellenére tömegjelenetei lenyűgözőek. A kétszintes tér „bejátszása” a látvány szempontjából egy-egy jelenet exponálására igen hatásos. Az énekhangok azonban ebben a térben sorra bentrekednek. Az énekes főszereplők közül mindenekelőtt a bonvivónl, Mester Istvánt (Edwin) kell kiemelnünk. Kulturált, szárnyaló éneke, különösen a dalok szép ívű formálásával nyerte el tetA nagy egyéniségek nélküli együttes játék hiányosságai ellenére jócskán akadtak kiváló alakítások. Faludy László (Miska) szerepodta lehetőségeit nagyszerűen kihasználva végig sziporkázott. Tradicionális buffo figurája egyéniségén keresztül olyan alakká formálódott, amelynek minden gesztusát le kellett reagálnunk. Táncoskomikusként egészen új, mégis sajátosan önmagából fakadó-színeket véltünk felfedezni. N. Szabó Sándor (Bóni) magával ragadó játékában. Vári Éva (Stázi) tele volt bájjal, huncut kacérsággal. Galambos György (Kerekes Ferkó), Cserényi Béla (a herceg) és Szalma Lajos (a főherceg) hamisítatlan operett atmoszférát teremtett. És jól helytálltak mellékszerepükben Melis Gábor, Vízi György, Monori Ferenc, Vincze János, Kovács Dénes, Szilver József és Bors Ferenc is. Külön kell szólnunk a kórus kiváló hangzásáról, s a táncbetétek stílushű, ugyanokkor mai, fiatalos lendületet árasztó megkomponálásáról. (Karigazgató: Károly Róbert, koreográfus: Tóth Sándor.) A zenekar halványabb színeit pedig — és itt nemcsak a rosszul sikerült csellószólóra gondolok — az énekesek hangjához simuló visszafojtott játékmód „eredményeként" kell elkönyvelnünk. összegezve: a premier vastapssal zárult, a közönség arcáról elégedettség sugárzott. Bornemissza Géza Takáts Gyula , A szőlőtőkék között hajladozó férfi, akit a kamerák lassanként közelebb hoztak, ezúttal nem szőlősgazda, mégcsak nem is hobbyból, orvosi parancsra kertészkedő városi elnber volt, hanem Takáts Gyula költő. A takátsgyulaság ez esetben fontos, sőt meghatározó jellemzője ennek a te- - vékenységnek, mert aligha tudnánk hozzá hasonló esetet említeni költészet és természet egybefonódásáról. Szinte azt mondhatnánk, Takáts Gyula az a jelenség, amelyben költészet és természet egyazon dolognak két oldalát, két lehetséges megközelítését jelenti Becefai remeteségében erről a jelenségről faggatta Takáts Gyulát értéssel és tájékozott sággal egy másik, Somogybán honos költő, Fodor András. Tájékozottsággal s egyszersmind szerényen a háttérbe húzódva, a kérdésekkel inkább csak a külvilág jelenlétét éreztetve. Takáts Gyula, úgy hiszem ismert és szeretett költő ezen a tájon a szélesebb közönség között is. Hívei számára talán most kibontakozott a háttér némely körvonala is, a kötődések bonyolult szálainak egy- egy fontos csomópontja. A gyerekkor természettudományos érdeklődése, a földrajztanárság, a somogyi Nagyberekről írt értekezés, az egyetemi évek Pécsett, amikor az érdeklődés szerteágazott, s az irodalom, ez a gigantikus mágnes megkezdte vonzását, a pedagógushivatás klasszikus tisztaságú becsülése, a múzeumi munka bűvölete, a tájhoz fűződő eltéphetetlen gyökerek. Mindehhez a tehetség és az ifjúság lendületének gazdagsága, amit Takáts Gyula valahogy így fogalmazott, szerényen: „'húszéves koromban el kellett döntenem, piktor legyek vagy poéta”. Egry Józseffel, a Balaton utolérhetetlen festőjével való találkozások. A Nyugat harmadik nemzedéke, a Berzsenyi Társaság és a pécsi Janus Pannonius Társaság egykori vonzása, ereje — ma már irodalomtörténet. De miért maradt Kaposváron — Somogybán — Takáts Gyula? Mert szép a táj, mert Kaposvárt olyan mester jelenléte, neve fémjelezte, mint Rippl-Rónaié. Milyen egyszerű. És milyen kevesen választottak ígyÉs milyen egyszerűnek tűnik a folytatás is. „Mindig a szép érdekelt. Szép az, ami hasznos. Mindenben, ami teremtődött, benne van a szép. Azt kell kibontani." így támad föl a Heszperidák kertje Somogybán. Valóban itt őriznék az aranyalmát termő fát? Miért is ne? B ecefán, a kopár mészkövön teremtette meg Takáts Gyula a Kertet, kemény munkával, nagy kitartással. A mai képben, saját szavaival, maga a Munka jelenik meg. Ez a teremtő szenvedély rokon a költői alkotómunka természetével. Az örökkévalóság ostromlása, amit maga a költő szerényen úgy fogalmazott: idézni vágyás. A körülöttünk levő világ, a szép táj s benne az emberi kéz nyoma termi a vágyat, hogy mindebből valamit megörökítsünk, „idézzünk”. Jeleket hagyjunk, amelyek alkalmasak lehetnek, hogy azután mindenki számára felidézzék a teljességet. H. E. zésen. Sok bonyodalom támad. Az eljegyzés meghiúsul. Stázit Bánival, Szilviát Edwinnel látjuk viszont Karlstadtban Cecília, az egykori csárdáskirálynő születésnapi ünnepségén, a teljes úri társaság jelenlétében. Itt aztán minden bonyodalom megoldódik. Mindenekelőtt Miska-főpincér és Kerekes Ferkó találó ötleteinek jóvoltából.
