Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)

1979-09-16 / 254. szám

1979. SZEPTEMBER 16.

TÁRSADALOMPOLITIKA

DN HÉTVÉGE 5.

Újsághír: A Magyar Szociológiai Társaság I. vándorgyűlése október 26—27-én lesz Pécsett,

a POTE elméleti tömbjében. A vándorgyűlés tárgya: egészség és társadalom.

Az egészség és a társadalom kapcsolata izgalmas kérdés. Többféle módon lehet megközelíteni, de végeredményben a mondandók végkicsengése azonos: a társadalmi változások az emberre, az ember egészségének alakulására is kihatással vannak. Nem egy betegség melegágya környezetünk-világunk gyors átalakulása, melyet az egyén nem mindig tud követni, melyhez az egyes emberek asszimilációs képessége kevés.

Talán nem követünk el hibát, amikor egy kissé a vándorgyűlés elé menve — annak mintegy hírverést csinálva — kiragadunk egy témát az egészségünk és a társadalom kapcsolatát feszegető előadások sorából. A neurózis és az alkoholizmus néhány szociológiai vonatkozása cím- mel egy több éves kutatómunka néhány következtetését teszi közkinccsé dr. luhász Pál, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Psychiatriai Klinikájának igazgatója, s kérdéseinkkel nem véletlenül kerestük meg. Hiszen mind a neuró- zisos megbetegedések számának tekintetében, mind az alkoholizmus frontján ott vagyunk valahol az élvonalban, s ha szerényen is, de különböző állami intézkedésekkel e tömegesen megjelenő kóros jelenségek felszámolásának útjára léptünk.- Professzor úr, az ön intézete közel 20 éve folytatott folyamatos szociálpszichiátriai vizsgálatot egy magyar faluban. Kérem, vázolia, e vizsgálatsorozat számunkra legérdekesebbnek tűnő következtetéseit.

— Hadd szóljak néhány szót előbb egy svájci vizsgálatról. E vizsgálat egy alpesi falu életmód-változását elemzi, mégpedig attól a ponttól, amikor egy zárt közösséq egy hegyi út kiépítésével két év alatt a nemzetközi alpesi turisztikának a központja lett. E gyors változás közvetlen következménye: idült alkoholista lett a falu lakosságának 6 százaléka — ez a svájci átlaqérték háromszorosa! —, a pszichoszomatikus tünetek és panaszok 24,5 százalékban, a neurózisok pedig 12,5 százalékban bontakoztak ki. E magas morbiditást eredményező társadalmi átalakulást az irodalom oszichoszociális stresszhelyzetnek minősíti. Uqyanez* lótiuk a mi kutatásunkban is. A falun — a kisárutermelő parasztságnak a nagyüzemi termelőszövetkezeti formába való tömörülése — máról-holnapra változott meg az emberek egymás közötti kapcsolata A szocialista termelési struktúrának részese lett a parasztság, s ugyanakkor fel kellett számolnia a magányaAlkoholizmus - neurózis

gyón gyarapításának vágyát, amelynek generációkon át részese volt. A változás káros hatásában más tényezők is szerepet kaptak: a vezetéssel szembeni bizalmatlanság, a nincs- telenségtől és az éhezéstől való félelem — hiszen a parasztság nem ismerte a nagyüzemi termelés előnyeit —, végül a demokratikus közösségi formákban való járatlanság, a teljes tapasztalatlanság.

— Mit vett ebből észre az egészségügy, mire deritett lényt az önök vizsgálata?

— A tizenhat éven felüliek körében egyértelműen megnövekedett a neurózisos megbetegedések száma. Már 1961-ben a falu felnőtt lakosságának

30.1 százaléka e tekintetben beteg volt, s 1970-ben pedig

42.2 százalékra emelkedett a neurózisosok száma. Hasonlóan igen szomorú képet mutat az alkoholfogyasztás alakulása. Tizenöt év alatt, 1961 és 1975 között az egy főre jutó fogyasztás borban 13,2 literről 21,4 literre, sör tekintetében 17,2 literről 130,4 (!) literre, pálinka esetében pedig 3,7 literről 10,7 literre emelkedett. Az alkoholfogyasztás a vizsgált évek alatt 500 százalékos emelkedést mutat — forintban!- Maradjunk a falunál: az ön által emlitett időszak - a termelőszövetkezetek megalakításának időszaka - nem okozhatott tartós létbizonytalansági érzést? Hiszen néhány év alatt a szövetkezetek megerősödtek, lehetővé válik a háztáji gazdálkodás, az egy főre jutó jövedelmek megnőnek, a termelőszövetkezet szervezésekor kialakult feszültségek oldódnak, feltételezem: a stressz-szituáció

megszűnik. Ennek ellenére nem hogy csökkenne, sőt növekszik a neurózis és az alkoholizmus.

— Vizsgálataink erre is választ adnak. Az okozó, egy újabb strukturális változás: a falusi miliőben megindult az urbani- zálódás, a belső mobilitásnak mindent átfogó rendszere. Az addig hagyományos paraszti munkát végzőt gépre ültetik, tanfolyamokra küldik, vizsga vizsgát követ. A nagyvállalat fejlődésének öntörvénye a lakó- közösség heterogenitásának kibontakoztatása. De az urbanizáció egyéb kísérőjelenségei, a villany, a telekommunikáció, a vízvezeték és a háztartási gépek megjelenése, az úthálózat fejlődése, az új közlekedési formák is hatással vannak az emberre Az életszínvonal gyors emelkedésével hangsúlyt kap a fogyasztói társadalmi jelleg: új házak épülnek és megszűnik a több generációt magába foglaló nagycsalád. A technikai vívmányok meghonosodása kiélezi az ideológiai harcot a lakóközösségekben és a családokban egyaránt. Mindez az újhoz való gyors alkalmazkodást követeli, ami vagy megy, vagy nem megy. És máris érezhető a belső mobilitás stresszhatása. Egyértelműen fogalmazhatjuk meg, hogy minden olyan inger vagy szituáció, amely az ember ,,én relációjában” újat jelent, s nincs összhangban az egyén tapasztalataival — függetlenül annak kedvező vagy kedvezőtlen jellegétől — a stressz-reakció bizonyos formáját alakítja ki, az endokrin és vegetatív ideqrend- szer aktiválódását eredményezi.

— Érdemes lenne még néhány szót váltani az alkoholistákról. Az önök vizsgálata

is azt mondja: nemcsak akkor lehet az ember alkoholista, amikor szorongása, félelme vagy egyéb pszichés zavarai miatt akár gyógyszerként is, de a pohár után nyúl.

— Ez így van. Az alkoholisták csaknem fele az alkoholizmust megelőzően nem szenvedett neurózisban. Az alkoholizmus a társasági szokásnak, s feltehetően annak a következménye, hogy szabad idejének felhasználásában igénytelen maradt, anyagi helyzete pedig a mértéktelen italfogyasztásnak kedvezett. Ezért beszélhetünk a „jólét alkoholizmusáról”.

— A társadalmi változás, ha tetszik, egy harmadik gondot is felszínre dobott. Ez az öregek helyzete, az idős korúak magára maradása.

— Az idősebb emberek

gondjo jól ismert demográfiai probléma. Klinikánkra is nemegyszer kerültek be kiéhezett, leromlott állapotban levő öregek, akiknek napokon át tartó bezárkó^ottságára nemegyszer szerencsés véletlen hívta fel a figyelmet. A nagycsalód felbomlott, az otthoni gondozás, az élet zavartalan továbbvitele nem megoldható, veszélybe került. Az általunk vizsgált faluban 1961-ben 6, 1975-ben

pedig már 20 idős ember élt magányosan. De ez tünet — világszerte. Svédországban

izoláltan él az idősek 50 százaléka. Ausztriában magányos a 60 éven felüliek 55,8 százaléka. Ez a magány, mint ingerszegény környezet a korral járó testi rokkantság és az agy organikus károsodásának életkorral növekvő folyamata nagyon könnyen teszi lehetővé — jelentéktelen

stresszhatás mellett — az időszakos és könnyen rendezhető zavartság kibontakozását. Az öregeket sújtja például a városok folyamatos rekonstrukciója is: az új lakótelepeken ismeretlenül és tájékozatlanul botorkálnak, olyan fehér lappal, amelyre nagy valószínűséggel senki nem fog feliratkozni.

— A modern társadalom gyorsütemű fejlődése és átfogó, intenzív mobilitása eredményezi a pszichogén eredetű betegségek gyors szaporodását. E gyorsütemű fejlődést mind a falun, mind a városban lakó megérzi.

— így van. Ellentmondást állapíthatunk meg az egyén igényei és képességei, a közösség várakozása és a közösség által biztosított feltételek között, az egyén érdeklődésének irányultsága és az önrealizálás között. Feszítő tényező az ingerszegény és az inger- dása csak az egyén érdekeinek, aktív részvételének és önrealizálása lehetőségeinek figyelembevételével biztosítható. Annál erősebb egy társadalom, egy közösség, minél differenciáltabbak az egyéni életutak és minél inkább meghatározó az egymás iránti felelősség. Országunk 30 év alatt, egy történelmi generáció részvételével létrehozta a fejlett szocialista társadalmat, azon belül is egy új társadalmi és termelési struktúrát. Véleményem szerint ennél nem kisebb feladat annak biztosítása, hogy e társadalmi struktúrában állandósuljon az egyedi pszichés stabilitás és ne tizedeljen a depresszió, a szorongás, a suicidium vagy az alkoholizmus — mondotta végezetül dr. Juhász Pál.

gazdag világ: az egyén naponta sok-sok emberrel érintkezik, de alig vagy egyáltalán nem ismeri őket, s o nagy konglomerátumban magára marod.

— S mit tehetünk ez ellen? A társadalom gyors változása során az ember sodródó, ,,kormányát vesztett hajó"? Avagy: megelőzhetjük a „társadalmi kórokozó" okozta betegségeket?

— A természet adottságait és biológiai egyensúlyát figyelmen kívül hagyó termelési mód a jövő társadalmát veszélyezteti akkor is, ha a termelés egyértelműen a társadalom érdekeit juttatja kifejezésre. Nekünk jelen pillanatban olyan új tudományos módszerekre van szükségünk, amely alkalmazásával a fejlődés negatív hatásai kiküszöbölhetők. Az említett új tudományos módszerek kidolgozását a társadalom és o társadalomtudományok, ezen belül is az egészségügy tervezésében és irányításában központi feladatnak kellene tekintenünk. Ma még a kérdés megfogalmazásánál tartunk —soj-' nos —, s a gyakorlati életben szervezett és hatékony lépéseket nem vagy alig tettünk. Az egészségügyi prevenció is akadozik — bár, a megelőzés, nemcsak az egészségügy kizárólagos feladata. A bete- tegek ielentéktelen hányada részesül csak orvosi ellátásban, elégtelen a gondozói hálózatunk kapacitása, nincsen hazánkban rehabilitációt biztosító, úgynevezett „átmeneti intézmény". Egy ideggondozó orvosra mii nálunk 110 000 lakos jut. Ezer lakosra 12 úgynevezett ideq- és elméágv iut, míg Finnországban 42, Svédországban 38. Anqliában 30 — hoqy csak néhány példát említsek.

— Tehát alapvető társadalmi feladatunk a neurózis, a pszichoszomatikus megbetegedések, az alkoholizmus kialakulásának megelőzése. Az egészségügy mellett kikre vár ebben a munkában némi feladat?

— Véleményem szerint az

interdiszciplináris kutatások eredményeit felhasználva, az egész társadalmat átfogó nevelő munkára, település- és társadalomszervezésre van

szükség, A mentálhygiénes követelményeknek a gyermek- és ifjúság nevelésében, a munka szervezésében, a közösségek alakulásában, a település-politikában egyaránt kell érvényesülnie. Az interperszonális érintkezésben. a hétköznapi kommunikációban ki kell alakítani és meg kell honosítani a demokratikus viselkedési formákat. A célokat megvalósító tervek kidolgozásában biztosítani kell az egyéni részvételt: egyedi tragédiák nélkül a társadalom előrehala^ehézmunkások

rt ■

o >:

r‘ s munkavégzés körülményeit tényezővel lehet jellemezni, zek a következők: az erőki- rjtés mértéke; a munka közbeni testhelyzet; a hőhatás és az egészségi ártalom, valamint az a veszély, amelyet ma még védőberendezéssel sem lehet teljesen kiküszöbölni. Ezen ismérvek szerint, ha skálán akarjuk ábrázolni a fizikai munkát, illetve a fizikai munkát végző dolgozókat, akkor négy szakaszt — illetve csoportot — lehet elkülöníteni. Vegyük a két szélső esetet: ha nem szükséges a normálisnál nagyobb erőkifejtés, és ez is átlagos körülmények között végezhető (például: sem vegyi hatás, sem veszélyhelyzet nem fenyegeti a dolgozót), akkor könnyű munkáról beszélünk. Ha a nagy erőkifejtést még kedvezőtlen munkakörülmények is kísérik, akkor biztos, hogy az ilyen tevékenység nehéz fizikai munkának minősül. De mit találunk a skála két közbülső szakaszán? Nos, itt vagy az erőkifejtés nagysága, vagy a munkakörülmények kedvezőtlensége haladja meg a normális mértéket. Tehát ezek is nehéz fizikai munkának minősülnek, mégha kevésbé nehezek is ahhoz képest, amikor a körülmények egyaránt a lehető legkedvezőtlenebbek.

Hazánkban o fizikai dolgozók kisebb hányada, de még így is több mint negyven százaléka végez az előbbi értelemben vett nehéz munkát. Közülük minden harmadik, tehát mintegy 360 ezer munkás nagy erőkifejtése közben többféle ártalomnak kitéve tevékenykedik. Hol találhatók ők,

és melyek ezek a legnehezebb munkakörök?

Még ma is a bányászok munkája a legnehezebb. Őket követik az építőipari és az építőanyagipari dolgozók, a mező- és erdőgazdaságban tevékenykedők, a villamosener- gia-ipar, a kohászok és a szállítás fizikai dolgozói.

Hogyan lehetne könnyíteni ezeknek az embereknek a munkáján? Kézenfekvőnek tűnik a válasz, hogy a, nehéz fizikai munkát kiküszöbölő gépek alkalmazásával, valamint egészségvédő és balesetveszélyt csökkentő berendezések felszerelésével megoldódik ez a gond is. Az egy—másfél évtizede megvalósult beruházások — és nem utolsósorban a rekonstrukciók —, valamint a korszerűbb technológiák már eleve növelik a működtetésükhöz szükséges szellemi munka

arányát a fizikai rovására. Somogyi Miklós, a Központi Statisztikai FTivatal osztályvezetője azonban egy nemrég megjelent tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy ,,a fejlesztés túlnyomórészt a nehéz fizikai munkát könnyítette meg, az emberi izomerőt pótolta, és sokkal kevésbé javított o munka más feltételein. Ezzel szemben igen gyakorinak mondható az, hogy a gépesítéssel, a villamos és a vegyi folyamatok térnyerésével fokozódtak az olyan ártalmak, mint a zaj-, a por-, a gáz-, a fény- és a hőhatás, a rezgés, az áramütésből, a vegyianyagok okozta fertőzésből, továbbá a bőrfelület szennyeződéséből adódó veszélyek, a munka kötött ritmusából fakadó idegfeszültség, a különleges figyelmet, koncentrált gondolkodást vagy akaratmegfeszitést követelő szellemi állapot (például az egyhangú munkák, az állandó irányítási feladat, a tartós figyelő tevékenység esetén). Márpedig egy munka nehézségi fokát ezek a körülmények is erősen befolyásolják.

Hogyan lehet ezen segíteni? Például a munkaidőrend kedvezőbbé tételével. A statisztikai adatok már most kimutatják, hogy minél nehezebb egy munkakör, annál rövidebb az ott dolgozók heti munkaideje, illetve ahol lehet, a műszakok számát — és idejét is — igyekszenek kedvezőbbé tenni. így lehet napi 8 órás munkaidőből 6 órai, a három műszakból egy vagy kettő; és a heti hat munkanap ötre csökken. De előfordulhat, hogy az adott munkakörben alacsonyabb a nyugdíjkorhatár, vagy éppen hosszabb a fizetett szabadság.

Természetesen sokkal köznapibb összetevői is vannak a nehéz fizikai munko könnyebbé tételének. A dolgozóknak csak akkor kell kevesebb erőt kifejteniük, ha mindig működnek azok a gépek és segédeszközök, amelyek megköny- nyítik a munkájukat. Ugyanez vonatkozik az elszívókra és a ki tudja még hányféle védő- berendezésekre. Kérés nélkül kell megkapniuk a védőételt

és a védőitalt, valamint az egyéni védőeszközöket (bár az utóbbi használato gyakran a dolgozókon i$ múlik). Ugyancsak ilyen „egyszerűbb” munko könnyítést kínál a szervezés javítása. Az egyenletes munkaütem, a zavartalan anyag- és segédeszköz szállítás, a munkahelyi rend, költséges beruházás nélkül is javítja a munka .-körülményeit.

Utoljára marad a munkabér. Talán azért, mivel a nehéz fizikai munkát végzők elismerése kapcsán erről esik szó leggyakrabban. Az érv persze igaz, hiszen a munka nehézségi fokának emelkedésével a hozzákapcsolódó bérek is nőnek, de — mint ahogy az eddigiekből is kitűnik — csak ezzel nem lehet könnyíteni a dolgon. Már most kimutatható, hogy a majdani foglalkozás és a munkahely megválasztásánál a fiatalok gyakran második helyre sorolják a keresetet, és inkább a munka jellege és körülményei kerülnek előtérbe.- németh -