Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-15 / 253. szám
1979. szeptember 15., szombat Dunántúli napló 3 Fiatal pécsi színészek A pálya kezdetén A csapatjáték a legfontosabb ezen a pólyán, mondta múltkor a pécsi színház két új tagja, Kováts Kriszta és Frajt Edit, és biztattak, kérdezzem meg Bán Jánost is, aki szintén osztálytársuk volt a főiskolán és szintén ide került Pécsre. Igaz, egyénenként döntöttek a Pécsre jövetel mellett, de megtárgyalták egymás között. Az eredeti terv szerint az egész osztály egy színházhoz szeretett volna szerződni, Lett is volna lehetőség Debrecenben, de nem akadt olyan vállalkozó tanár, aki elkísérte volna őket, akiben megbíztak volna. így ez az álom szertefoszlott, de legalább ők hárman egy helyre kerültek, ami nagy segítséget jelent a számukra a pálya kezdetén. És bár nem szeretek elhamarkodott jellemzéseket adni, Bán János egyénisége mégis meghatározásokra késztet. Kínosan érezte magát a fényképezés alatt, a beszélgetés meg még jobban feszélyezte.- Olyan zavarban vagyok, hogy olyasvalamiről beszélgetünk, amit még nem láttál. Ha színpadi tevékenységeket ele. mezhetnénk, én örülnék a legjobban. De így ... Majd egy év múlva. Jó? — vibrál Bán János. Azért elmondja, hogy győri, elsőre felvették a főiskolára és azért választotta ezt a pályát, mert ehhez érzett legnagyobb kedvet. Horvai István osztályában igazi közönséggel találkozott, ami igen fontos volt mindannyiuknak. Játszott néhány szerepet, de ez nem lehet meghatározó, felsorolt címek csak a statisztikába kellenek, vallja. A bemutatkozó előadásán is hű maradt önma. gához, minden egyéb kommentár nélkül elszavalta Nagy László Táncbéli táncszók című versét. Értőn, feszültséggel tele, valami megfoghatatlan vágyakozással. Hogy bizonyítson, hogy behatoljon az élet, az ember gondolatvilágába, érzéseinek mélyébe. Izgatottan, vil- lódzva, örökmozgón — amilyen maga Bán János is. Komoly, barnahajú kislány, mondták Serre/ Katalinról a színházban. Azután csak tágra nyílt szemekkel, fülekkel ültünk a nézőtéren és gyönyörködtünk szép mezzoszopránjában. — Idén fejeztem be a Zeneakadémiát, de kezdettől fogva tagja vagyok a Budapesti Madrigálkórusnak. A kórust különösen szeretem, sokat tanultam ott. Az egymásra figyelést, azt, hogy más szólamok is zengenek az ember mellett — mond- ja Katalin. Sokat járt külföldön az együttessel, a közeljövőben is készül velük Olaszországba, úgy néz ki, hogy ez az út öszszeegyeztethető színházi munkájával. Egyelőre a Pillangókisasz. szony Suzukijában mutatkozik be a színpadon.- Én azért döntöttem a színház mellett, mert sokkal többet jelent most már, mint a heti egy-két órás énekpróba az opera-tanszakon. Egy igazi színház, pezsgésével, légkörével sokkal többet ér, mint még két év a Zeneakadémián! Az opera tanszakosoknak a vizsgáihoz háromszor be is segítettem. Énekeltem Mercedest a Car- menben és egy kisebb szerepet a Parasztbecsületben. Mikó tanár úr mindenkinek segített, mindent előjátszott, igen jó volt vele dolgozni. Leginkább mégis az oratóriumokat szereti. „Az opera is, az oratórium is nemes műfaj, az egyéniségemhez talán mégis ez áll közelebb” — tűnődik el Katalin. Egyszerűbb, póztala- nabb. De az ooerótól sem szeretne elszakadni. És a tanítástól sem. Az akadémia alatt kijárt a VII. kerületi zeneiskolába és legtehetségesebb növendékeivel szeretne tovább is foglalkozni. Úgyis Pestre jár énekórákat venni, valahogy szakít majd időt a gyerekekre is. Eddig négy fiatalt hallgattunk meg, és egy dologra mindenképpen érdemes odafigyeli. Arra, ami nyilatkozatukban kő. zös a tavaly véqzett színészek vallomásával. Közösségvágyukra, összetartásukra, kölcsönös segíteni akarásukra. Sajnos, nem vagyok biztos abban, hogy néhány év múlva ugyanígy éreznek-e majd. Bár nem törvényszerű, hogy egy idő után kicsit mindenki magába zárkózik, magának él. A színház, a kollegák fogadtatása meghatározó lehet. Kívánjuk, hogy sikerüljön megtalálni helyüket a színházban, hogy továbbra is részük legyen egy egymás sikereinek is örülni tudó közösségben. Barlahidai Andrea Liszt Ferenc életének megfilmesítését tervezi a Magyar Televízió közösen az NSZK-beli Poliphone céggel. Ha a tárgyalások eredménnyel zárulnak, elkészülhet az első olyan Liszt-film, amely a világhírű zeneszerző életét a csodagyerek jelentkezésétől egészen haláláig nyomon követi. FI LM JEGYZET A vasprefektus Három év telt el a fasiszta milicisták Rómába történt bevonulása, a hírhedt „Marcio su Roma" utón. Új rendőrprefektus érkezik Szicíliába — immár harmadszor —, hogy végleg rendet teremtsen. A maffiát kellene megfékeznie, azt a titokzatos szervezetet, amely évszázadok óta rettegésben tartja a sziget lakóit. Akárhogy is számolom, az a fiúcska, akit a film végén édesanyja akaratából feltuszkolnak a vonatra, ma már a hatvanadik évét is betölthette. Elküldik a bűnös szigetről, hogy ne ott kelljen leélnie az életét, ahol a banditizmus uralkodik. Azonban a maffia még ma is él, sőt, hosszabbak a csápjai, mint valaha. Felszámolni nem sikerült, pedig sokkal valóságosabb prefektusok megpróbálkoztak ezzel, mint a filmbeli, akit Giulia- no Gemma alakít igazi átéléssel. Mussolini alatt a fasiszta állam tisztviselői kísérleteztek — közéjük tartozik a mi prefektusunk is — nem sok sikerrel, mint ahogy kudarcra ítéltetett a háború utáni kormányok minden erőfeszítése is. Erőfeszítés ... Lehet-e annak nevezni a magas szintű intézkedéseket egy olyan országban, ahol a fegyveres erők és testületek vezetői egymás ellen acsarkodnak, ahol az államapparátus legfelsőbb rétegeibe is beépültek a különböző érdekcsoportok, ha úgy tetszik, a maffia képviselői, ahol a szabadság jelszavával élve az abszurdumig biztosítják a bűnelkövetők jogait? A legtökéletesebb választ ekképp fogalmazzák meg a filmben (az itt leírtnál kissé durvább változatban): a maffia olyan, mint egy utcalány: azzal fekszik le, akié a pénz és a hatalom. S ez még sokáig igaz marad Olaszországban. A nálunk első filmjével jelentkező Pasquale Squittieri egyébként jól érzékelteti azt az ördögi kört, amelybe Cesare Móri került: harcolnia kell a maffia ellen annak a fasiszta államnak a nevében, amely a szegények nyomorán vajmi kevesqt enyhít, ugyanakkor nem szűkölködik szólamokban, fekete ingekben és karlendítésekben. A fiatal prefektus eleinte megpróbálja ezt a dilemmát holmi eszményített Állam-szolgálattal feloldani, de fölfelé buktatásakor már teljesen világos számára, kik a Mussolini-féle új rend leghangosabb szekértolói. Az ő tiszteletére rendezett ünnepség díszemelvényén, a Casa del Fascio, a fasiszta pártház kapujában ott feszít ugyanaz a társaság, amelynek letartóztatását éppen az előző napokban rendelte ef. Egyetlen reménye marad hát az a kisfiú, akit a kissé gorkiji Anya-típusra emlékeztető Anno asszony — Claudia Cardinale — bíz Móri prefektus gondjaira. Sajnos, mint naponta olvashatjuk, őbelőle sem lett Szicília megváltója. A maffia él és jelen van. És filmek nem is fogják tőle megszabadítani Itáliát soha. Még a Vasprefektusnól lényegesen jobb filmek sem. H. J. Tárgyalások Liszt Ferenc életének filmesítésérö! A produkció a tervek szerint 14, egyenként 26 perces epizódból áll. Szinetár Miklós rendezésében nemzetközi szereplő- gárdával készítik majd a felvételeket francia, NDK-beli, NSZK-beli, szovjet, svájci, osztrák, olasz és magyar helyszíneken. A sorozat iránt máris nagy az érdeklődés; finn és francia koprodukciós partnerek is jelezték csatlakozási szándékukat. A Magyar Televízió 1973-ban már készített Liszt Ferencről koprodukciós filmet; a „Liszt Weimarban” megalkotásában az NDK televíziója volt a partner. Új egyetemi tanár a Pécsi Tudományegyetemen Dr. Herczegh Géza Ritkán érez az ember olyan elégtételt, mint én éreztem akkor, amikor beléptem dr. Herczegh Géza professzorhoz a nemzetközi jogi tanszék ajtaján. Hogy is ne örültem volna, amikor két kemény vizsga után végre én faggathatom őt, igaz, nem jegyre, hanem abból az alkalomból, hogy az oktatási miniszter egyetemi tanárrá nevezte ki. Mondanom sem kell, a kér- dezz-felelekből nem lett semmi. Hamarosan úgy ültem vele szemben, mint néhány évvel ezelőtt a szigorlaton, s ugyanolyan csöndben hallgattam jól szerkesztett, választékos, diplomatához méltó mondatait, mint akkor. A néhány nappal ezelőtt véget ért krakkói konferenciáról mesélt, ahol a humanitárius nemzetközi jog egyetemi oktatáso szerepelt a napirenden. Itt ő is előadást tartott. A kombat- tánsok — fegyveres konfliktusokban részt vevő harcosok — jogállásáról szóló referátuma élénk vitát váltott ki a résztvevők között. Herczegh professzor számára nem új a téma. 1974 és 1977 között a magyar kormánydelegáció helyettes vezetője volt a svájci ENSZ-városban a genfi egyezmények kiegészítésén munkálkodó diplomáciai tanácskozásokon. Kilenc éve foglalkozik intenzíven a humanitárius jogok problémakörével, amelyek időszerűsége, sajnos, változatlan. A genfi értekezleteknek az volt a legfontosabb céljuk, hogy az eddigieknél is nagyobb nemzetközi jogi védelemben részesüljenek a háború áldozatai, elsősorban a polgári lakosok. Ezért vált szükségessé a korábban megkötött genfi egyezmények kiegészítése, így többek között a hadifoglyokra vonatkozó rendelkezések kiterjesztése a gerillákra vagy ismertebb néven a partizánokra. Erről folyt most a vita Krakkóban. Herczegh professzor a genfi konferenciákon szerzett tapasztalatait felhasználta akadémiai doktori értekezésében is, amelyet szeptember végén fog megvédeni a Tudományos Akadémián. Disszertációjában a genfi egyezmények 1864 és 1977 között bekövetkezett fejlődését tárgyalja. A beszélgetés ide-oda csa- pong, $ nem csoda, hogy már a professzor másik kedvenc témájánál, Magyarország nemzetközi kapcsolatainak történeténél tartunk. Hallgatói számára most ír majd jegyzetet erről, mert úgy véli, kevesen tudják jól összekapcsolni a nemzetközi jog intézményeit a konkrét történelmi eseményekkel. 1967 óta tanít a Pécsi Tudományeqyete- men, pontosan ismeri hallgatói viszonyát ehhez a számukra kissé egzotikusnak tűnő jogághoz. Az oktatás, a tudományos munka, a diplomáciai szereplés és a kari, egyetemi funkciók ellátása az ő számára elválaszthatatlan. Asztalán a Le Monde legfrissebb száma, és ott sorakoznak a polcokon a jelentősebb nemzetközi jogi szakfolyóiratok is. — A nemzetközi jog fejlődése olyan dinamilTus lett az utóbbi harminc évben, hogy igen nehéz lépést tartani a szakiroda- lom növekedésével — mondja kissé lemondóan dr. Herczegh Géza. — Ezért, ha tetszik, ha nem, az ember csak néhány, nagyon is körülhatárolt részterülettel foglalkozhat behatóbban. Jelenlegi és volt hallgatói bizonyítják. hogv Herczegh professzornál ez semmiképpen sem az általános érdeklődés csökkenését jelenti. A kollégiumban tartott, éjszakába nyúló érdekes útibeszámolóira a régi diákok szívesen emlékeznek, a maiak pedig várják. Mondanivalója akad bőven, ezt tanúsíthatom. Havasi J. Galamb a ház falára A lépcsoházak sorsa, hogy megkopnak. A srácok összefirkálják, a költözkö- dők összekarcolják a falakat, előbb-utóbb elkoszolódik mind, pár év, s szinte lehetetlen rendben tartani nagyobb tatarozás nélkül. Egy talán mégis szép lesz évek múlva is. Dunántúli városunk új lakótelepén egykori diáktársamat keresem. Az ott is egyforma házak között végre meglelem a keresett lépcsőházat. Ha tudom- hogy felfuttatták a panelt örökzölddel, hamarabb is rálelek. Pár év múlva zöld fal oldja a szürke rengeteget. Belépve a lépcsőházba újabb meglepetés vár: szépen kifestve az egész. Királykisasszony szomszédol egy űrhajóssal, mozdony tolat egy virág alá, galamb röpköd körbe-körbe föl, a legfelső emeletig. „Pár kiló walkydba került, meg néhány ecsetbe, tubus színező pasztába” —mondja barátom, összetrombitáltuk a ház srácait, rajzversenyt hirdettünk nekik, amolyan pályázatot, össze- hordtak egy paksaméta rajzlaoot, ők zsűrizték, mi kerüljön a falra. Amit kiválasztottak, azt néhány felnőtt segítségével felnagyították és kifestették. Láttad volna azt a lelkesedést! Azóta nem tőlük kell félteni a lépcsőház tisztaságát, ők _ vigyáznak legjobban arra, hogy munkájuk szépen, tisztán megmaradjon. Jobb példát nem is találhattam volna a szeptember 17-én kezdődő képző- művészeti világhét elé, amely idén összekapcsolódik a nemzetközi gyermekévvel. Többször is megírtuk már. Pécsett és Baranyában miképp törekszenek a képzőművészek a gyerekeknek szolgálatára lenni; a napilapok hírül adták, hogy az országban hol és mikor hányféle rendezvénye lesz a világhétnek; s talán még az ENSZ sem tudja majd összesíteni, mi minden történik a világon ezekben a napokban a gyerekek képzőművészeti kultúrájának megteremtéséért, gazdagításáért. Lehet, barátomék találták az ötletet valahol. Talán még az is előfordul, az ő példájuk kezdeményezte, hogy világszerte úgy keresik a művészek a kapcsolatot a gyerekekkel, hogy bevonják őket a munkába. Hogy együtt gyúrják az anyagot, együtt rajzolnak, hogy együtt „szenvednek” meg azért, hogy akár egy vonal is harmonikusnak tessék egy rajzlapon. Mert bizonyos, az így szerzett élmény szorosabban köti a művészetekhez az ifjú embert, mint ha sorra végignézi a nagy mesterek műveit. Fogékonyabb lesz a szép, az esztétikus, a művészi iránt, ha olyan környezetben él, játszik, tanul vagy éppen gyógyul, amely maga is szép, esztétikus vagy akán művészi, főképp, ha kialakításában maqa is részt vett, vagy továbbala- kítása megengedett a számára. S mivel világhétről van szó. tanítsuk meg annak becsülésére, felismerésére, hogy sok millió társa — hiába világméretű a képzőművészek összefogása — vajmi keveset észlel vagy kap a képzőművészeti világhét eseményeiből. Mert annak a gyereknek, akinek püffedt a hasa az éhségtől, kinek szüleit börtönbe vetették, kinek bomba dúlta szét házát — semmit nem nyújthat e hét. Legyen mihamarabb, hogy galambot, virágot rajzolhassanak ők is házuk falára, B. L.
