Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-02 / 240. szám
1979. SZEPTEMBER 2. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Egymással — egymásért A családi harmónia „titkai” Kiegyensúlyozott, boldog családi élet. Aligha akad olyan ifjú pár, aki nem ezzel az óhajjal mondja ki az igent az anyakönyvvezető előtt, aki nem így szeretné leélni az életét. Hogy ki miben látja ennek zálogát, az családonként nagyon eltérő. Néhány motívum azonban nélkülözhetetlen: szeretet, megbecsülés, felelősség, megértés, egymás segítése. Ezeket felsorolni — egyszerű. Sokkal nehezebb a hétköznapokon úgy szólni, úgy viselkedni, hogy a szavakból és a magatartásból mindezt együtt érezze a másik. Közösen, megértéssel Közös ismerősünknél találkoztunk névnapot 'köszöntve. Aznap délben érkezett haza Budapestről. Hat hónapig csak „vendég" volt otthon. A hétvégeken hazautazott, főzött, vasalt és vasárnap este megint vonatra ült:- Én az iskolán még előadások közben is gyakran azon tépelődtem, hogy boldogul itthon a férjem: egész nap dolgozni, aztán otthon takarítani, főzni. A két fiú mellett ilyesmire szinte mindennap szükség van. Szombat, vasárnap, amikor itthon voltam ugyan, mindent megbeszéltünk - azt is, hogy melyik fiú kedvenc ételét hogyan kell készíteni -, de azért legalább kétszer telefonon is felhívott a férjem. Ilyenkor mindig nyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben van, beszámolt arról, hogy előző nap mit csináltak és biztatott, hogy tanuljak rendesen, nehogy szégyenben maradjak. B. Z-né szakszervezeti iskolán volt hat hónapig a fővárosban. A bőrgyárban dolgozik, ahol már évek óta szak- szervezeti bizalmi.- Mikor megkérdezték, hogy vállalom-e a tanulást, rögtön válaszolhattam volna, hogy igen — mondja —. Biztos voltam abban, hogy a férjem nem akar megakadályozni és nem is fog kétségbeesni, hogy mi lesz akkor a családdal. De azért előbb megbeszéltük.- Kihagyod a lényeget — folytatja a férfi, ahogy az asszony elhallgat. — Azt, hogy nem ez volt az első eset, amikor tanfolyam, munka, meg mit tudom én mi miatt hol te, hol én vállaltunk többet, azért, hogy a másik nyugodtan tanulhasson, dolgozhasson. De az sosem jött szóba, hogy kettőnk közül ki dolgozik többet, kinek a munkája fontosabb. Sosem fogtuk fel úgy ezeket a hétköznapi kerékvágásból kizökkentő eseményeket, hogy most áldozatot hozunk a másikért. — Na igen — nevet a feleség. — Itt ven ez a mai este. A férjem hét közben nélkülem nem akart átjönni a névnapot köszönteni. Én ugyan fáradtan érkeztem haza, délután főztem és mostam is, míg ő takarított, de amikor megkérdezte, hogy mikor jövünk át gratulálni, mondtam, hogy ma este. Ha ő megvárt engem, hogy eljöhessek, én sem akartam, hogy miattam még inkább megkésve köszöntse a legjobb barátját. Az ilyen apróságok, egymás iránti figyelmességek hozzák ösz- sze a megértést, ami nélkül nincs jó házasság. Válás és egymásratalálás P. T-ék nyolc évi házasság után két évvel ezelőtt elváltak, aztán fél év múlva össze- szeköltöztek, s most újból házasságot akarnak kötni. Amikor összeházasodtak, mindketten „kész" emberek voltak. A férj, mint üzemmérnök dolgozott egy állami gazdaságban, a feleség Pécsett tanított. A feleség szüleivel laktak. Jól indult a házasságuk, másfél-két évig nem volt köztük nézeteltérés. A viták akkor kezdődtek, amikor megszületett a gyermekük. A feleség egyre gyakrabban és egyre keményebben nehezményezte, hogy férje ingázik és ezzel a családját sújtja, hiszen korán indul, későn jön, s hét közben nemhogy a segítségére, de még az otthonlétére sem számíthatnak. A férj viszont azzal érvelt, hogy a feleség, aki gyesen van, talán annyit megtehet, hogy bevásárol, főz, mos, takarít. Mindegyik saját álláspontját védte, de szolidabb hangulatban azt is sokszor megállapították, hogy tulajdonképpen nagyon jól megvannak egymással, csak ne lenne ez az utazgatás. Ha ezen változtatnának, akkor megszűnne minden vita. „Jó, változtassunk" — mondták, s ezzel újabb vita indult. A feleség Pécs mellett érvelt: be van adva a lakáskérelem, de amíg megkapják, az édesanyjáéknál is jól elvannak. Ragaszkodott az iskolához is, ahol valamikorta- nult, most meg tanít. A férj is kötődött a munkahelyéhez, hallani sem akart arról, hogy otthagyja a gazdaságot. A veszekedések állandósultak. Ezen az sem változtatott, hogy időközben megszületett második kislányuk. Közös megegyezéssel elváltak. A gyerekek a feleségnél maradtak. Édesapjuk minden hétvégét velük töltött. ' Fél évvel a válás után kapta a feleség az értesítést, hogy kiutalták nekik a kétszobás szövetkezeti lakást. A férj segített a költözködésnél, a berendezésnél, s mivel hét közben esténként is akadt a lakásban tennivaló, ilyenkor nem ment vissza falura. Azóta — ezt mindketten állítják — nagyon jól megvannak, önálló, független emberként szeretik és tisztelik egymást. Azt is megértették, hogy mindketten ragaszkodnak a munkahelyükhöz, és nem szükséges, hogy egyikük a másik kívánságát teljesítve, de saját akarata ellenére változtasson munkahelyet, És az is a válás óta igaz, hogy a férj megtalálta a módját, hogy segítsen a feleségének a háztartási munkában. Igaz, csak esténként, de ma nem mondja azt, amit éveken át hajtogatott, hogy ő utazik, fáradt, hogy az asszony, aki otthon van gyesen, minden házi munkát egyedül végezzen. Ha erős a kötelék... Az esküvőjük kicsit keserű emlékeket ébreszt. Péter évfolyamtársai és Kata édesanyja jött el, Péter szülei visszautasították a meghívást. Péter akkor volt utolsó éves a műszaki egyetemen, Kata épp leérettségizett, Titokban a fiú szüleinek a támogatására számítottak addig, amíg Péter befejezi az egyetemet - akkor Kata is tanulhatott volna. Felvették a Kaposvári Mező- gazdasági Főiskolára.- Mi gyermekkorunktól ismerjük egymást, a feleségemmel — mondja a fiatalember. - Egy udvarban laktak a szüléink, csak amikor a feleségem édesapja meghalt, anyósom és Kata felköltöztek Budapestre, az édesapja egyedül élő nővéréhez. Amikor engem felvettek az egyetemre, úgy mentem hozzájuk, mintha hazajárnék.- Jogos volt az a pofon apóméktól - folytatja de így utólag is azt mondom, jobb, hogy nem vártunk az esküvővel. így legalább ők is meggyőződhettek róla, hogy meg tudunk állni a saját lábunkon, saját erőnkből, nemcsak a kirándulás meg a zeneszeretet köt össze bennünket. Esküvő után Kata édesanyja és nagynénje egy szobába költöztek, a másikat átengedték a fiataloknak.- Ez óriási segítség volt - sóhajt a fiatalasszony, — hiszen különben az összes pénzünk elment volna albérletre. Mi különben csak egyszer vesztünk össze, olyan jó kiadóson, amikor megmondtam Péternek, hogy én fogok dolgozni. Neki akkor már csak egy éve volt vissza az egyetemen, őrültség lett volna abbahagyni, én viszont még el sem kezdtem a tanulást. Végül úgy alakult, hogy mindketten kerestünk. Reggelenként újságokat hordtunk szét, aztán Péter futott az egyetemre, én pedig egy zöldségboltban dolgoztam. Nem volt sok pénzünk, de megéltünk. Visszavágytak Baranyába, s amikor Péter megkapta a diplomáját, pécsi állást pályázott meg. így került a mechanikai laboratóriumba. A felesége pedig a Pécsi Állami Gazdaságnál vállalt munkát. Közben ismét felvételizett a főiskolára. Jövőre végez. Ma még Péter időközben megbékült szüleinél laknak, a a kétéves kislányukkal együtt, de már épül az a társasház, ahol nekik is otthonuk lesz. — Berendezni nem tudjuk, ez biztos — magyaráz a feleség, minden elkeseredés nélkül. - Lehet, hogy jövőre már lesz annyi pénzünk, amiből az egyik szobát a mi elképzelésünk szerint bútorozhatnánk be, de úgy döntöttünk, hogy megelégszünk ezekkel a használt holmikkal - mutat körbe a szobában — és inkább veszünk egy hároméves Trabantot. Akkor már Melindát is vihetjük magunkkal. Mi nagyon szeretünk kirándulni. Szépen élni... — Mi a véleményük a házasságukról? összenéznek, nevetnek. Kata válaszol. — Szerintem szépen élünk. Nyugodtan. Bízunk egymásban és kölcsönösen erőt érzünk a másikban. Hogy ez hogy alakult ki, nehezen tudnám elmondani. Lehet, hogy már a házasságunk elején csak közös nézeteink, érdeklődési területeink voltak, s ezek kovácsoltak össze benünket a nagyobb próbatételekre, de lehet, hogy a szeretet, a ragaszkodás adott erőt a_ nagyobb problémák megoldására és ezek idomitották egymáshoz az egyéb igényeinket. Mindenesetre az tény, hogy ma sokkal könynebben, jobban élünk, mint amikor összekerültünk. Vannak ugyan gondjaink, de én úgy gondolom, hogy a családi harmónia nem jelent egyet a gond nélküli élettel, s nem is lehet arra várni, hogy egy napon beköszönt és azt mondja, itt vagyok... Török Éva T adósok a vállalatnál Közhelyszerű, ám igaz a megállapítás: a tudomány mindinkább termelőerővé válik. Méreteit, jelentőségét, szellemi és anyagi beruházásigényességét figyelembe véve különösen helytálló ez a megállapítás. Nemzeti jövedelmünknek évről évre mintegy három százalékát fordítjuk tudományos kutatásra, s ezzel — e tekintetben is — a közepesen fejlett országok sorába tartozunk. Ez a három százalék — 1977- ben 17,8 milliárd forint — nem kis összeg. S ha a termelés más területein egyre inkább valós követelmény a hatékonyság növelése, miért ne várhatnánk el ugyanezt a tudományos kutatásokra fordított millióktól, milliárdoktól ugyanúgy? Kutatás és termelés A kutatások hatékonysá. gának növelése már meglehetősen régen előtérbe került, több határozat és vizsgálat — köztük 1969-ben a tudománypolitikai határozat — tárta fel a hatékonyságot gátló tényezőket). Az eredmények — mint erről vitákban és különböző fórumokon gyakran szó esik — nem állnak arányban a befektetéssel. Pedig a kutatás nálunk magasabb színvonalon áll, mint gazdasági fejlettségünk egésze. Vajon miért van az, hogy a kutatás eredményeinek alkalmazása, gyakorlati hasznosítása sokszor lassú és nehézkes? Hazánkban — 1977-ben 126 kutatóintézet működött. Számszerűleg a legjelentősebb az egyetemi, főiskolai kutatóhálózat, ahol 1082 tanszéken folytatnak az oktató-, esetleg gyógyítómunka mellett kutató tevékenységet is. Az egyéb kutatóhelyek száma 255, ebből mintegy 190 tartozik közvetlenül vala. mely iparvállalat irányítása alá. S még egy adat: ugyanebben az évben közel harminchatezer kutató dolgozott több mint harmincötezer témán. Egy-egy témára tehát hozzávetőlegesen egy kutató jut! S ha mindehhez hozzágondoljuk, hogy ezer kutatási témából általában hat hasznosítható a gyakorlatban, különösen soknak tűnik a kutatási témák száma. A tavalyi év nagy port kavaró vitájában — Ilyen gazdagok vagyunk? — is leírták: aggasztóan csökkent az utóbbi időben a termelést, a munkát könnyítő és gyár a. pító kutatási eredmények száma. Rangos foglalkozás kutatónak lenni. Kutotóintézetben dolgozni, sokkal inkább elismertebb, mint például egy gyár fejlesztőintézetében. A híres gyári kutatóintézetek — jelentős találmányaikkal, kiváló tudósaikkal együtt — úgy tűnik, nem a mai időket jellemzik. Vannak persze kivételek — szerencsére —, mint például a gyógyszerkutatás, az elektronikai ipar egyes területei, ahol a kutatás és a termelés nem szakadt el egymástól. De mégiscsak az a helyzet, hogy a szakmában annak a kutatónak, tudósnak nagyobb a presztízse, aki szaklapokba publikál, tudományos konferenciákon szólal fel, s mellettük, ha nem is lenézett, de mindenesetre kevésbé megbecsült szerep jut a vállalatoknál, üzemeknél dolgozó kutatóknak. Pedig az elmélet és a gyakorlat egységének fontossága nem szólam. Kandó Kálmán, aki főmérnök, majd gyárigazgató volt, a munkapadnál is meg tudta mutatni a munkásnak, mit és hogyan csináljon. Ugyanígy járatos volt a tervezés részletkérdéseiben is, s a termék összeszerelésénél is adott tanácsot, ha erre volt szükség. Közös érdekeltség Persze, hiba lenne egyszerűen a kutatók tekintélyére, közvetlen szakmai hozzáértésre visszavezetni a nehézkesség okait. De érdemes megvizsgálni az érdekeltségben meglévő különbségeket is. Azokon a kutatóhelyeken ugyanis, ahol szorosabb a kötődés a vállalathoz, az eredmények gyakorlati alkal. mazása is sokkal zökkenő- mentesebb, mint máshol. Igaz, itt már eleve olyan témákat kutatnak, fejlesztenek ki, melyekre valóban szükség van és várhatóan fel is használják ezek eredményeit. A feladatot ugyanis a vállalat vezetése jelöli ki, s — ma már különösen — kétszer is meggondolja, mire költi pénzének egy részét. A főfoglalkozású kutatóhelyek tudományos potenciálja általában nagyobb, s eszközellátottságuk is jobb, mint a vállalatiaké, csak itt sokkal kevésbé van biztosítva a kutatók és megbízók közös érdekeltsége. Az utóbbi években — e közös érdekeltség szükségességét felismerve — számos intézkedés született a vállalatok és kutatóintézetek együttműködésének javításáért. Több nagyvállalatnál — például az Ikarusnál, a Dl- GÉP-nél, a Telefongyárban — megerősítették a vállalati kutatóbázisokat, máshol kutatóintézetek főosztályait csoportjait csatolták iparvállalatokhoz. Nem biztos, hogy mindegyik intézet munkatársai kitörő lelkesedéssel fogadták munkahelyüknek a gyárhoz való csatolását, ám mindezek szükségességét tagadni nem lehet. A kutatás és termelés egységét hivatott elősegíteni az a közelmúltban született határozat, mely kutatási-fejlesz. tési céltársulások létrehozását szorgalmazza. E társulások célja az, hogy a kutatók ne csak mutatós, ám csak elméletben maradó eredmények létrehozásában legyenek érdekeltek, hanem tevékenységükkel tényleges nép- gazdasági igényeket elégít, senek ki. Mindezt persze nem elég kimondani, olyan játék- szabályokat kell érvényesíteni, hogy jobban járjon az a kutató, aki gazdaságilag fontos eredményt tesz le az asztalra, mint akinek munkája a valóságtól távol áll. Föld S. Péter
