Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)

1979-08-29 / 236. szám

1979. augusztus 29., szerda Dunánt úli napló 3 Hol égnek, hol nem, nagy sárgán villognak A forgalom­irányító jelzőlámpák működése a biztonságos közlekedés nélkülözhetetlen feltétele Beszélgetés Szalai Bélával, a KPM forgalomtechnikai főmérnökével Szó nélkül hagyott tartalékunk A szakma F orgalomirányító jelzőlámpák. A közlekedés ma már elmaradhatatlan segítői, amelyek nélkül a forgal­masabb csomópontokban állandósulna a jármű­vek torlódása, a tumultus, a balesetveszély. Mostanában mind több szó esik róluk. Nem a zavartalan működésük a szóbeszéd tárgya, hanem az, hogy hol működnek, hol nem, nemegyszer sárgán villognak naphosszat, máskor napokon át semmi fényt nem adnak — azaz sok baj van velük. Gya­korta panaszkodnak rájuk Pécsett és Budapesten, Győr­ben és Komáromban, s mindenütt, ahová telepitettek ilyen berendezéseket. A gond országos. Ezért beszélgettünk a forgalomirányító jelzőlámpákról, telepítésükről, karbantar­tásukról Szalai Bélával, a Közlekedés- és Postaügyi Minisz­térium forgalomtechnikai főmérnökével. — A 30 ezer kilométeres or­szágos közúthálózaton mintegy 150 csomópontban irányítja a forgalmai közúti jelzőlámpa, az V. ötéves terv hátralévő idősza­kában ez a szám a tervek sze­rint túllépi a kétszázat. A je­lenleg működő automaták öt különböző gyártmánycsaládba tartoznak, van közöttük finn, jugoszláv és többfajta magyar berendezés is. Mi az oka, hogy , ilyen sokféle készülék üzemel? — Az országos közúthálóza­ton jelentős számú jelzőlámpa- telepítés a 70-es évek elején indult meg. Ekkor kezdődött a jugoszláv gyártmányú Tesla- automaták importálása és tele­pítése a VILATI-n keresztül. Amikor a külkereskedelem erő­teljes ajánlásával a FISKARS finn cég berendezései kerültek előtérbe, kellő műszaki refe­renciák hiányában az országos közutakon az ilyen típusú auto­maták telepítését nem engedé­lyeztük. (E döntés helyességét a FISKARS kooperációs termékek fővárosi alkalmazása során ta­pasztaltak teljes mértékben igazoltál«.) Mivel a Teslák be­hozatala nehézségekbe ütkö­zött. átmeneti megoldásként a KPM támogatta a hazai készü­lékek kifejlesztését, illetve gyár­tását. Ezen fejlesztések közül a Pécs—II. típus előállítása 1977- ben befeieződott, az útkeresz­teződésekben még kinnlévő automaták cseréje is elhaszná­lódásukkal összhangban, folya­matosan történik. A korszerűbb Debrecen nevű készüléket — amelyből a Budapesti Műszaki Egyetem folyamatszabályozási tanszéke javaslatainak messze­menő figyelembevételével éven­te 10—15 darabot gyárt a Mót- ravidéki Szakipari Szövetkezet — biztonsági tartalékként te­kintjük előre nem látható im­portkorlátozások esetére. — Ugyancsak saját fejlesztés­re késztette a KPM-et a VILATI árpolitikája, nevezetesen az, hogy a Tesla-berendezések im­portálására egyedül a VILATI kapott lehetőséget, ám a be­hozott automatákat a külkeres­kedelmi beszerzési ár közel két­szereséért adta tovább a be­ruházó közúti igazgatóságok­nak, még akkor is, ha áttele­pítést nem a VILATI végezte, így a költségvetési hitelek gaz­daságosabb felhasználása a jóval olcsóbb hazai automaták fejlesztését helyezte előtérbe. — A szakemberek körében sok vitára adott okot a jelző­lámpák telepítése, amivel a VILATI és néhány Közúti Igaz­gatóság is foglalkozik. Miért nincs ez egy kézben? — A hetvenes évek elején a VILATI telepítette a forgalom­irányító jelzőlámpákat az or­szágos közúthálózaton. Telepí­tő kapacitása viszont nem tud­ta kielégíteni az igényeket, ka­pacitásfejlesztésre sem vállal­kozott. Ezért kényszermegoldás­ként a pécsi és a debreceni Közúti Igazgatóságnál egy-egy telepítő részleget szerveztünk, amelyek most is évente 20—22 jelzőlámpát telepítenek. Meg kell azonban jegyezni: e tevé­kenység nem kimondottan köz­úti igazgatósági feladat, a te­lepítő csoportok fenntartása is súlyos gondot jelent évek óta. Fokozza a nehézségeket, hogy anyagellátásuk (tartóoszlop, jelzőlámpafej, automata) a VlLATI-n keresztül bonyolódik és ez a függőségi helyzet nem előnyös. Jelenleg az országos közúthálózaton az éves telepí­tési igény körülbelül 45 darab, ebből a két közúti igazgatóság elvégez 20—22 darabot, a fenn­maradó mennyiségnek a VILATI csak a felét vállalja, de nagyon gyakran azt sem teljesíti határ­időre. — Az öt gyártmánycsaládba tartozó készülékek közül melyik a legmegbízhatóbb, és ennek javára várható-e a jelzőlámpa­park egységesítése? — Az üzemviteli megbízható­ság szempontjából messze ki­emelkedik a Tesla-automata- család, amely ugyan nem a legkorszerűbb, de a legüzem- biztosabb. Ezt a svéd Ericsson cégtől megvett licenc alapján a jugoszláv Nikola Tesla gyár ké­szíti. Ha ugyanazon városban zömmel Teslák vannak, oda a jövőben is azok kerülnek, mel­lettük a Debrecen típusú hazai berendezés jut majd főszerep­hez, Még két-három év, és el­érjük, hogy nem lesz más jel­zőlámpa az országban, csak ez a kettő, addigra a többieket is ilyenekre fogjuk kicserélni. Az országos egységesítést a jelen­leg is üzemelő gépcsaládokon belül ésszerű megoldani azzal a típussal, amelyik a legmeg­bízhatóbb és a legtöbb van belőle. Ez pedig a Tesla. Ehhez jön biztonsági tartalékként a Debrecen. — Nagy gond a forgalomirá­nyító lámpák javítása. így van ez Pécsett Is, ahol a városi ta­nács és a Közúti Igazgatóság kezelésében is működik auto­mata. Előbbiét a VILATI tartja karban és szakembereinek még egy izzócseréért is le kell utaz­niuk Budapestről, utóbbinak pedig külön emberei vannak a kisebb javításokra. Nem túl nagy luxus valakinek a fővá­rosból leautózni kétszáz kilo­métert Pécsre, aztán ugyan­annyit vissza, hogy pár perc alatt egy égőt kicseréljen? — A célszerűség azt diktálná, hogy a tanácsi kezelésben lévő lámpákat karbantartásra átvál­lalja a Közúti Igazgatóság, ahol ilyen kettősség még fennáll. Már csak azért is, mert fél éven belül minden igazgatóságnál elektrotechnikai szervizcsopcrt alakul, amely a gyors beavat­kozásokra, a futó javítások el­végzésére lesz alkalmas — per­sze megfelelő alkatrészellátás mellett. Ha a csoportok tagjai már bizonyos jártasságra tesz­nek szert, akkor ismételten meg­vitatjuk a karbantartás átválla­lását.- összefoglalásul elmondha­tom, hogy a KPM Közúti Fő­osztály koncepciója szerint a jelzőlámpák kihelyezését a KGM-tárcán belüli, erre profilí­rozott vállalatnak kell országo­san végezni, zavartalan alkat­részellátással, a telepítési igé­nyek kielégítésére alkalmas ka­pacitással, az üzemeltetési és szervizfeladatok ellátására kész apparátussal. Ezen háttér hiá­nyában a jelzőlámpa-telepíté­sek nem érhetik el céljukat. Horváth László Szállítási megállapodás Az ötéves keretszerző­dést pontosítva a Volán Tröszt és a magyar cu­koripar megkötötte az idei szállítási megállapodást, amely szerint szeptember elejétől a feldolgozási idény végéig több mint 1,9 millió tonna répát fu­varoz el az ország leg­nagyobb közúti közleke­dési szervezete. A szerző­désnek megfelelően 260 ezer tonna répát közvet­lenül a földekről, a beta­karító gépsorok alól szál­lítják a gyárakba, a töb­bit a prizmákból és a ra­kodóhelyekről viszik a te­herautók az üzemekbe, s csaknem 400 ezer vagon répát fuvaroznak a lera­kótokból a vasútra is. A kocsipark már ren­delkezésre áll a répaszál­lításra, munkájukat, be­osztásukat a következő na­pokban, hetekben szerve­zik meg az érdekelt gyá­rak és volán vállalatok, amelyek szakemberei be­járják a répaútvonalakat, felmérik a távolságokat, kijelölik a rakodóhelyeket, és ezek alapján pontos menetrendet készítenek a teherautóknak annak ér­dekében, hogy az utolsó répaszállítmányig megál­lás nélkül dolgozó cukor­gyárak folyamatosan, za­vartalanul megkapják a nyersanyagot. tiszteletéről “Cplplnn poszton! — háborog rClulUu csendesen egy elektroműszerész ismerősöm. - Mintha bizony csak meg­határozott pozícióban levő emberek neve mellé lehetne ezt odaragasztani. Hiszen tu­lajdonképpen én is felelős poszton vagyok, amennyiben felelek azért a munkáért, amit elvégzek..." Nehezen lehetne vitatni az igazát, s az ő esetében ezt nem is tehetem, mert tudom, hogy becsületesen dolgozik, kevés gyűlöletesebb dolog van előtte, mint a hanyagul vég­zett munka. Mindez annak kapcsán került szóba közöt­tünk, hogy azonos nevezőre tudtuk hozni tapasztalatain­kat: gyakori jelenség a kü­lönféle szakmákban dolgozó fiatalok jó részénél, hogy a kapott feladatot nem becsülik annyira, hogy tudásuk legja­vát nyújtva végezzék munká­jukat, ráadásul a tanult szak­májuk iránti tisztelet — majd­nem alázatot írtam — is hiány­zik belőlük. Mondhatjuk nyugodtan: a szakmák tanulásának lehető­sége nálunk mindenki előtt biztosítva van. Hozzátehetjük azt is, hogy a képzés színvo­nala — különösen az utóbbi években — sokat javult. Még akkor is, ha a tulajdonképpe­ni gyakorlatot — ami a mes­tert teszi — csak a minden­napos munkavégzés során le­het elsajátítani, az iskola eh­hez kevés. Említhetnénk azt is, hogy a szakemberek kitanítta­tása sok pénzébe kerül az ál­lamnak. Akárhogy is, de a végeredmény egy: elvileg ez a háttér becsületes, jó minő­ségű munkát végző szakembe­reket tételez fel, vagyis olya­nokat, akikben él a felelős­ségérzet a szakmájukkal, a jö­vőjükkel szemben. Elvileg — írom —, mert a gyakorlat ennél sokkal színe­sebb képet mutat. Például az olyan kőműves fiatalemberét, aki fütyül arra, hogy a va­kolt fal sima lesz-e vagy sem. Az olyan ifjú vízvezeték-szere­lőét, akinek távozta után két nappal ismét csöpög az álta­la „megjavított” csap. Az olyan rádióműszerészét, aki kiadja a kezéből a készülé­ket, de a potméter egy hét múlva megint elromlik. És so­rolhatnánk a példákat, ame­lyek közös csomópontban ta­lálkoznak: a hanyagság nem kis részben abból ered, hogy a szakma iránti becsülés, a saját munkám iránti tisztelet, az eredménnyel szembeni fe­lelősség megcsappant. Igaza van annak a tervező ismerősömnek is, aki szerint „ha egy tervet elfuserálok, ilyen vagy olyan formában bűnhődnöm kell. Felelek az épületért, hogy az évtizedekig megfeleljen a céljának. De ha egy asztalos elszabja az egyébként sablon szerint ké­szülő beépített szekrény mé­reteit, ugyan ki kérdezi meg tőle: hát te meg mit művel­tél?!” Természetesen megkérdezik, ám a tény megmarad: a sa­ját szakmáját veszi semmibe a keze alól hanyag munkát kiengedő szakember, öreg iparosokkal beszélgetve erő­södött meg bennem a véle­mény: a fiatalokat meg lehet tanítani — például - a könyv- kötészet szabályaira, fogásai­ra, de a szakma iránti szere- tetet, tiszteletet már nehezebb bennük kialakítani. Ez vagy magától jön, vagy sem, de az utóbbi esetében már a minő­séggel szembeni közömbösség jellemzi — egy életen át — a munkáját. Elég felhozni példaként egy több emeletes épületet. Tu­catszám vannak ezekben a la­kások. Egy év alatt sok min­den kiderül az építők becsü­letességéről. A garanciális ja­vítást igénylő listák ugyanis meglehetősen hosszúak. Le­het, hogy az anyag rossz mi­nőségére, a szükséges hajtás közben könnyen becsúszó hi­bákra, vagy éppen más kö­rülményekre fogják ezek egy részét. De ide számítható a szakmaszeretet hiánya is. Ér­demes szólni arról is: vajon a munkát végzők tudásuk leg­javát nyújtották-e? Mennyi pénzbe kerül a sok javítás? És időbe?! Egy pillanatig azt mondani, hogy a büntetések, a sűrűbb felelösségrevonás kialakíthatja a szakma iránti megbecsü­lést. Annyit azonban megkoc­káztatok: enélkül — tudniillik a saját munkám tisztelete nél­kül — nem lehet szép és jó eredményt produkálni. S azt is hozzáteszem: a jó minősé­gű munka, a becsülettel meg­oldott feladat tartalékaink egyik forrása. És minden tar­talékunk kihasználására szük­ségünk van. Mészáros Attila Kocsis Sándor anyaggazdálkodási osztályvezető-helyettes Huszonévesen A z általános iskolai bizonyít- vány év végi osztályzatai után még odaírtak egy monda­tot: a következő osztályba lép­het. Ez a mondat, elkíséri az em­bert. Jóllehet nem egészen ez­zel a tartalommal és nem ezek­kel a szavakkal, de egy életen át osztályozzuk, minősítjük egy­mást és magunkat. Nem kell ma­gyarázni, mit jelent, ha valakire azt mondjuk: ,,befutott", ,,vitte valamire", az ,,élvonalban van", „megvalósította önmagát". Legfel­jebb akkor kapjuk fel a fejün­ket, ha hozzáteszik, hogy az il­lető még csak huszonéves. Pe­dig ilyenek szép számmal van­nak közöttünk. Közülük egy Ko­csis Sándor, a Pécsi Bőrgyár anyaggazdálkodási osztályvezető­helyettese. Kocsis Sándor Murakeresztúr- ról származik. Itt járt általános iskolába, majd Nagykanizsán gimnáziumba: — Sosem voltam valami jaj de jó tanuló — mondja. Egyet­len egyszer kaptam kitűnő mi­nősítést — az érettségin. Igaz, akkor nagyon igyekeztem. To­vább akartam tanulni, s tud­tam, hogy másként nem megy. Félig leszámoltam a humán ér­deklődésemmel, a történelmet és matematikát nagyon „nyúz­tam”, hogy felvételizhessek a közgazdaságtudományi egye­temen. Az évben indult a pé­csi kar, ide irányítottak. Ilyen tudatos készülés mel­lett egy kicsit mégis elszámí­az élvonalban tóttá magát: remélte, hogy könnyebb lesz a matematika, statisztika. Tévedett. így az első két év gyötrelmes lassúsággal telt. — Könnyebb lett volna itt­hagyni az egyetemet — mondja — ez néha egy pillanatra fel is villant bennem, de elhesse­gettem a gondolatot. Vissza­tartott az önbecsülés és a lel­kiismeret. Nem rúghattam fel a szüleim önzetlenségét, addigi támogatását az én nehézsé­geim miatt. Édesapám egyedül keresett. A bátyám akkor már önálló családot alapított. A húgom Keszthelyen, az Agrár- tudományi Egyetemen tanult, az öcsém szakmunkásképzőbe járt. Nekem havi öt-hatszáz forintot küldtek, nagyobb bevásárlások­kor pedig lényegesen többet. Szakmai gyakorlatát a bőr­gyárban töltötte és itt írta a diplomadolgozatát is. Meg­tetszett neki a nyitottság, a mozgás, a lehetőségek és az egyetem után munkára jelent­kezett. A kereskedelmi főosz­tályra került, egy év múlva pe­dig az export ügyeként felelős csoportvezető helyébe lépett. Itt dolgozott tavaly novemberig, amikor anyaggazdálkodási osz­tályvezető-helyettesnek nevez, ték ki. A gyár vezetői azt is megmondták neki, és osztály- vezetőjének is, hogyha meg­felel az elvárásoknak1, akkor ő lesz az utódja a majd nyug­díjba menő osztályvezetőnek. Két évvel ezelőtt nősült. A fe­leségével itt a gyárban ismer­kedett meg. A kisfiúk most au­gusztusban volt egyéves. A fe­lesége szüleinél laknak Posta­völgyben. A családi ház már félig kész volt, amikor a fiata­lok összekerültek, azóta pedig együtt építgették. Most jutot­tak odáig, hogy csak apróbb simításokra van szükség. Lakás­igénylési kérelmet nem adtak be, s mint mondja nincs is szándékukban. — Nagyon szépen megva­gyunk a szüleimmel — mond­ja, s akkor sem helyesbít anyós, apósra, mikor kérdezem, hogy nyelvbotlás volt-e vagy való­ban szüleinek érzi felesége édes­anyját, édesapját. — Kompro­misszumok vannak köztünk — folytatja, de ezek nem egyol­dalúak. Szóval nekik nem alap. állásuk, hogy mi vagyunk a fia­talok, mi alkalmazkodjunk. Köl­csönös az\ igyekezet. Még a pénzkiadásokban is vannak egyezségeink. Mi megvettük a gyermekbútort, háztartási gé­peket, a szülők törlesztik az OTP-t, a gyári kölcsönt — mind­ketten itt dolgoznak a bőr­gyárban — de például a nap­pali szoba berendezésének a részleteit együtt fizetjük. — Milyen tervei vannak? — Egy egészen közeli elkép­zelésemből semmi sem lett —• válaszol nevetve. — Jogosít­ványt akartam, de elnyaraltuk a tanfolyam árát. így változat­lanul a feleségem kezében ma­rad a kormány. Komolyra for­dítva a szót, szeretnék még egy nyelvet tanulni, az angolt. T. É.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents