Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)
1979-08-19 / 227. szám
1979. augusztus 19., vasárnap Dunántúli napló 7 Épülő családi házak Magyarürögben Fotó: Cseri László Csak bírni, akarni kell, s a végén hadd irigykedjenek... Otthonteremtők • • Látszat-milliomos munkások Urögben Nyári nosztalgiák (III.) Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az utca valami olyasmit jelent, hogy egymás mellett házak vannak, ilyen is, olyan is, aztán ebből az utcából másikak ágaznak el, szinte kézenfogva vezetik az idegent is, aki bár először jár ott, már megsejt valamit annak a városrésznek karakteréből, lakóinak életéből, s ha a környék semmi mást nem is ad, biztos tájékozódási pontokat, hangulatokat kétségtelenül. Lehet, hogy tetszik egy-egy modern városrész, de nem hiszem, hogy ezt az arcnélküli, mértani egyformaságot, e betonba öntött kocka-falansztert valaha is megszeretném. Pedig ez is otthont, kényelmet nyújt —■ velem együtt — igen sok embernek. Nemrég Magyarürögben jártam. Visszacseng fülemben a nóta, hogy „Az ürögi faluvégen szól a muzsika. Gyere kedves kisangyalom, menjünk el oda...” El is mentek jó páran, ha nem is az ürögi búcsúba, ahová a nóta invitálta a párokat. Meg aztán is, hol van már a hajdani falu, hol vannak a megénekelt ürögi mulatságok? Pécsnek hívják hivatalosan ezt a vidéket, a város északnyugati szélét, ahol a Mecsek, mint egy kedves, kövér nagymama magához öleli a présházakat, szőlőket és mint új unoka-büszkeségét, tenyerén tartja a frissen emelt, mész-, és malterillatú, emeletes családi házak sorát. Tulajdonképpen ez is lakótelep, de itt, a szomszéd garázsában bőgő, melegedő kocsi helyett a madarak csivitelése ébreszti reggel az embert. Felfelé, a Magyarürögi úton nem tudok menni úgy két villanyoszlopnyi távolságot, hogy épp elkezdett, vagy féligkész, de legalábbis alig befejezett építkezésre ne bukkannék. A városi tanácson tudtam meg, hogy ezen a környéken a közművesítést jószerint csak a villany jelenti. A víz egyelőre fúrt vagy ásott kutakból biztosítható, csatornázásra jó pár éven belül aligha van remény. A jelek azt mutatják, hogy szükség esetén ez sem lehet akadálya az összkomfortnak. (Az „ossz-” nem tévedésből került ide, az itt épült családi házak szinte kivétel nélkül központi fűtésesek. És nemcsak itt, hanem feljebb is, a hajdani Magyarürög helyén.) Találomra megállók egy láthatóan frissen elkészült ház előtt. Az fogott meg elsősorban, hogy a szépen ápolt kertet nem a nálunk oly sajnálatosan rangot jelentő kerítés választja el az utcától, hanem egy dús, gondosan nyírt élősövény. Igaz, ezt bárki átugorhatna, de miért tenné? Talán az emeletre hordaná a maltert titokban, mert hiszen ott még jócskán akad tennivaló? Keménykötésű, idősebb férfi fogad. Marton György a Postától ment nyugdíjba, 1969-ben. Csomagraktáros, majd gondnok volt. Nem látszik rajta, hogy hetvenegy éves, de aki ismeri, mind azt mondja, nagyon fáradtnak látszik az utóbbi időben. — Volt a Nyár utcában egy kis családi házunk. A fiam megnősült, úgy gondoltuk, hogy nem szűkösködünk tovább, elhatároztuk, hogy eladjuk, és építkezünk — mondja, aztán beljebb invitál. A földszinten két szoba, előszoba, kamra, fürdőszoba, mind berendezve. A burkolólapok, a beépített bútoraik és a falfestések kitűnő ízlésre vallanak. — Csak ahhoz hívtunk szakiparost, amihez feltétlenül szükség volt — mutatja a falazást, a beépített szekrényeket, lakatosmunkákat és a többi, kezük munkáját. Fia, Marton Tibor az erdő- gazdaságnál autószerelő: — 1970-ben házasodtunk össze a feleségemmel, s a szüleimnél laktunk egy háromszor három és fél méteres szobában úgy, hogy a következő évben a lányunk megszületett. Hat évig tartott ez így, aztán közösen elhatároztuk, hogy építünk. — Volt ehhez valami megbízható anyagi bázis? — Csak a régi, Nyár utcai ház ára, 140 ezer forint OTP- kölcsön és a magunk kitartása. Ami malter van a házban, azt mind a feleségem keverte. Amihez erő, vagy szakismeret kellett, azt apámmal vállaltuk. Sokan ígérték, hogy majd jönnek segíteni, csak pont akkor értek rá kevesen, amikor szükség lett volna rájuk. — Mi volt a legnehezebb? — Az anyagok előteremtése. Erre ment el a legtöbb időm. A szaladgálásra, meg valamilyen összeköttetés keresésére, hogy mégis kapjak Régiót, mészhidrá- tot, vagy éppen ami kell. Nem volt nyaralás, hétvége, még munka utáni pihenés sem. — De most már egyértelműen látszik, hogy megérte a fáradozást, a sokféle megpróbáltatást ... — Meg, persze. De az a fáradtság most is, sűrűn előjön. •- Ez volt a hajdani faluvége, most a hangulatos Kővirág utca nevet viseli. Egy vakolatlan, féligkész emeletes családi ház előtt a muszáj gépiességével szórja a homokot a szitára Ve- nesz Károly, a Volán 12. sz. Vállalatának térmestere. Patakzik róla az izzadság, a munkát az egyedüllét is nehezíti, felesége, aki a Pécsi Kesztyűgyárban kesztyűvarrónő, éppen betegen fekszik bent, az új háznak már egyik kész szobájában. Ha elkészül — márpedig erre mérget lehet venni — akár egy palota, olyan lesz a kétszintes családi ház. Erre vezet majd az új út nyomvonala, rá tekint a terasz, hátul a domboldalon pedig a kert, feljebb az érintetlen természet látványa adhat lelki felüdülést. Egy-két év múlva aki erre jár, bizonyára irigykedő sóhajjal azt mondja-kérdi: „vajon miből telik ezeknek ilyenre?” Előzzük meg válasszal a kérdést! — Volt egy Trabantom (egy kicsit ma is siratom), eladtam. Eladtuk a P—20-as motorkerékpárt és anyósomék harkányi családi házát. Mindez persze kevés volt ahhoz, hogy belevágjunk a pécsi építkezésbe. Mi felvettünk 160 ezer forint OTP- kölcsönt, az ezredforduló után hat évvel jár le a részlet. Ehhez még feleségem szülei vettek fel ötvenezer forintot. Induláshoz ennyi elég, amit tudtunk, azt megcsináltuk magunk, illetve családi összefogással. — Megéri a küszködést? Németh Jánosné, az anyós veszi át a szót: — A férjem 22 éve bejár Pécsre, panelszerelő az építőipari vállalatnál. A fiatalok is itt dolgoznak, mindannyiunknak jobb így. — Sok munkával, lemondással jár az építkezés? — A szórakozást a tv jelenti. A szabadság az anyagok utáni szaladgálással és az építéssel telik el, csakúgy, mint a munka utáni szabad idő. Most már sportot űzök abból, hogy végre olyant is találjak, aki a verejtékét „kifelejtette" a malteroskádból. Fogy a benzin, sem az út-, sem a domborzati viszonyok nem kedveznek az energiatakarékosságnak. A Kővirág utcából bairp kanyarodva egyszeresek önkéntelenül fékezek. Nem hivalkodó, de kecses — természetesen kétszintes — családi ház, az udvarán jól ápolt Skoda, a bejárat előtt egy általam ismeretlen fajtájú, de esküdni mernék, hogy törzskönyvezett kutya. Míg a tulaj foglalkozását próbálom kitalálni, egy stramm, tizenéves-forma fiú siet kieszközölni bebocsátta- tásomat a szüleinél. Izmos fiatalember ballag le a lépcsőn, Forintos Ferenc vagyok — válaszol bemutatkozásomra —, én pedig jövetelem célját elhadar- va máris kérdezem, kissé illetlen gyorsasággal, hogy mi a foglalkozása. — A Mecseki Ércbányászati Vállalat IV-es üzemében vagyok aknász. Tizennyolc éve vagyok a vállalatnál. Csillésként kezdtem, elvégeztem a bányaipari technikumot és a marxista—leninista középiskolát, voltam az ekkor megnyitott Petőcön operátor, később az állami díjas Tancsa-brigád aknásza. — Aki most itt elmegy a ház előtt, könnyen irigykedni kezd. Talán találkozott már ezzel az irigységgel is? — Ha valaki irigykedne, az ne az utcáról, vagy a kocsmaasztal mellől beszéljen a bányászatról, házról, hanem csinálja végig azt, amit én, aztán majd meglátjuk, marad-e még valami abból az irigységből. — Hogyan jutottak el idáig? — A vállalattól egyszobás, komfortos lakást kaptunk, akkor egy gyerekünk volt. Szerettünk volna nagyobb családot, de hova tegyük őket? így hát — mivel nem volt semmi kilátás, az apai örökségemen megvettem ezt a telket, volt húszezer forint spórolt pénzünk és belevágtunk az építkezésbe. A terv akkor 420 ezer forint költséget irányzott elő, az OTP pedig csak akkor adott volna kölcsön, ha már a teljes összeg 60 százalékát beépítjük az épülő házba. Ekkor jött a Mecseki Szénbányák segítsége. A feleségem ott dolgozik mint adminisztrátor, így a külfejtés bővítésekor megkaptuk egy szanálásra ítélt ház bontását. Ezzel építkeztünk úgy, hogy megkaptuk a 140 ezer forintos OTP-kölcsönt. Közben útban volt a baba, mint kiderült, ikrek. 1977 októberében születtek, és már az új ház földszintjén, kész komfortba jöhettek haza. — Segítség volt az építkezéshez? — Nagyon sokat köszönhetek a Tancsa-brigád tagjainak, akik rengeteget segítettek, nem túlzás az, hogy nélkülük ma még sehol sem. lenne ez a ház. De ugyanígy nem lenne a Szénbányák nélkül, s az Ércbánya is mellém állt, mikor az ikrek megszülettek. — Mindezek ellenére, gondolom, nem volt könnyű. — Nem. És nem is az volt igazán nehéz, hogy amikor éppen senki sem tudott segíteni, akkor a tizenegy éves fiammal ketten csináltuk az emeleti betonkoszorút. Azt is természetesnek tartottam, hogy még egy kávéra sem megyek be sehova, mert a házra kell költeni, azt is meg kellett gondolni, hogy egy zoknit vegyek. Kényszerűségből burkoló, szobafestő, parkettázó, bádogos is voltam, csakhogy elég legyen a pénz. Azon viszont igazán kiborultam, hogy nem volt tégla, cement, mész- hidrát, nyílászárók, és a többi, ami éppen kellett. Azazhogy mégis volt, de többnyire csúszópénzért. És minden elvem, mérgem ellenére adtam. Mégis adtam, mert kiszámítottam, hogy így még mindig jobban járok, ha Pécsről viszem haza, mintha Szekszárdról fizetném a fuvart. Forintos Ferenc háza két hónapja kész, mértéktartó, jó ízléssel berendezett, nyugalmat árasztó otthon. És itt a jó ízlést, a választékosságot, igényességet húznám alá. Mert nemcsak náluk, nemcsak a leírt helyszíneken, hanem másutt ürögben és még sokfelé Baranyában egyre inkább azt látom, hogy az új, egyben nagyobb igényt is jelent, s ez az igény küzdelemre inspirál, kitartásra nevel. Még akkor is, ha az új házba úgy költöznek be a tulajdonosaik, hogy örömüket már alig tudják kifelé mutatni. Kurucz Gyula A kattanó fényképezőgép lencséjéből már nem lehet kiug- rani. Ábrázatom háttérelemmé vált valakinek a fotóján. Élesebbre, homályosabbra állított arcunk — mint egy kő, vagy a móló vége, felcsapódó hullám, távoli Vitorlás — ott lapul ezernyi fényképalbumban. És a mi felvételeinken is ott vannak a pillanatnyi hátteret képező arcok, alakok. Aztán ismét kattan a gép. Egzotikumként kerül az egyik horgász az előhívatlan negatívra. A német turista kezében szinte füstöl a kamera, mindent lefényképez. A horgász fog egy kis keszeget. — Jé, hal — csodálkozik rá a fényképész és már ismét nyomogatja a gombot. Hajó húz a kikötő kijárata felé. — Jé, hajó! — Újabb kattanás. Odaadja valakinek a gépet, belevágódik a vízbe, csapkodva úszik a hajó után. Kattanás. Kattanás. Kattanás. Nem messze innen a nádöbölben az egyik stégen filmfelvevő áll. Jókora állványzata mögött fizetett magyar polgártársam les a keresőbe, nyomja a gombot. A masina német tulajdonosa széllovast bérelt — emberrel együtt — hogy minél hibátlanabb legyen a filmepizód: Hans K. müncheni könyvelő széllovagol... Ő is szabadságon van, mi is. Ebből a szempontból a parti homokozóban magafeledten játszadozó gyerekeknek végtelenül közömbös itt minden. El- mélyülten lapátolgatják a homokot. Persze akad néha incidens is köztük. A német lurkók ugye németül beszélnek, a magyarok magyarul. Megértik egymást, odaadogatják egymásnak a játékaikat. Egyszer aztán látom, két német srác hajigálja nedves homokcsomókkal a ikis homokozó bugyo- gósait. — Németország bombázza Oroszországot — kiáltja az egyikük. Nofene — mondom a feleségemnek. Alighanem a müncheni könyvelő fiacskája... A fényképek igazi, céltudatosan keresett háttere azonban a víz. A víznek csaknem minden felvételen ott kell lennie. A víz még ma is varázsos elem. Vonzza az embert, aki, ha csak teheti, víz mellé megy nyaralni. A mólóvégeken sokan órákig elüldögélnek. Nézik, figyelik, hallgatják a vizet. És ilyenkor még a legnagyobb tömegben is egyedül érzik, érezhetik magukat. A víz teszi ezt velünk. Kassák Lajos költő azt mondta: ha horgászik, zsinórján keresztül a világmindenséggel tartja a kapcsolatot. A víz, ha némi távolsággal is társul — akárcsak a hatalmas hegyek—.valóban egy nagyobb egység, egy tágasabb rend, a világmindenségben való létezés képzetét, lelki asszociációit kelti bennünk. Tényleges lakóhelyünk kettős arcát villantja fél: itt élünk valahol egy ötven— hetven négyzetméternyi lakásban, egy kisebb vagy nagyobb városban, de ez a hely a világmindenség egy darabkája és mi magunk is annak semmivel és senkivel össze nem hasonlítható alkotórészei vagyunk. A vízrenézők meditációi messzebb is gyűrűzhetnek. Számbavesziik helyzetüket, állapotukat, a múltat és a jelent, életük értelmét. Gondolnak persze a jövőre is .. . De vajon mit gondolnak róla? Tamási Áron Ábeljének egyik kötetében azt írta, hogy az élet értelme: otthon lenni. Otthon lenni a világban, valahol, valamiképpen. Ha orra gondolok, hogy otthon vagyok-e én itta Balaton partján, zavar vesz rajtam erőt. Otthon is meg nem is. Nem teljes az otthonosság-érzetem. És akinek kétszintes villája van közvetlenül a víz mellett, vagy valamelyik domb oldalában? Legyen akár magaépítette, örökölt, vagy ösz- szeha rácsolt... Ű otthon érzi magát ebben a körben, közegben? Meg kellene kérdezni. Az ember fényképez, lefényképezted magát. Valamiképpen mégiscsak elemében van, hiszen a szabadsága idején napjainak csaknem minden mozzanatát maga választja, maga rakja össze az önmagáról alkotható képet. Kifelé és befelé maga dönt magáról. Ugyanakkor tudjuk: az ember csak a munkában, a munka által valósíthatja meg önmagát. A munkahelyen azonban nem fényképezünk. Nem mutogatunk olyan képeket, hogy nézd, ez itt az az esztergapad, amin annak idején kezdtem, ez meg itt a mostani. A munkaidő a társadalomé, de vajon kié a szabadidő? Lehet-e a szabadidő társadalmilag közömbös magántulajdon? Ha egyáltalán létezik magántulajdon, ami társadalmilag közömbös? A köznapi tudat egyre vaksib- ban hunyorog a kérdések lép- ten-nyomon rávillogó fényeiben. Mert a tudat is fényképez. Mint legkiválóbb fényképész, magával viszi a majdan előhívandó emlékképeket. A szöges dróttal elválasztott partszakasz emlékképét, a villák közötti séták, a boltok, a piacok, vendéglők, a kedves és kedvetlen üdülőtársak emlékképét. Évek múlva is élénken él bennem egy rozzant tolókocsi képe, amit a zajos szabadstrand egyik sarkában rögzített. A tolókocsiban kamasz fiúcska ült, és egy fekete macskát simogatott. Évek múlva is hallja a kiáltást: Segítsen valaki... És látni fogja a valk horgászt, aki pontyot fogott és kérte a körülötte állókat: merítsék ki a halát. A szeles, viharos estéken — hiszen van időnk — eltöprenghetünk azon, mit 'is valósítottunk meg önmagunkból. Otthonunkká tettük-e a világot, amelyben élünk? Otthonunk-e ez az ország, amelynek mind egyként vagyunk az állampolgárai, viszont igen különbözőképpen a lakói. Van, akinek ez a nyári üdülőhely a lakásához képest luxus, van, akinek eredendő luxushelyzetéhez képest semmit sem jelent. Még különösebb mindez, ha meggondoljuk: az otthonosság érzése egyáltalán nem a tulajdonosi tudat függvénye. Még kevésbé a magántulajdonosi tudaté. Otthon lenini olyan helyen is lehet, amihez tulajdonosként semmi közöm. A Balatonhoz, az országhoz viszont van, hiszen mindaz, amit bármerre nézve látok, a magyar népé, a dolgozóké. Valaki, egy hang, egy érv, egy vélekedés még ebbe sem nyugszik bele. Tovább folytatná bennem a vitát, szőné a monológ fonalát. Vele azonban márnem foglalkozom. Végtére is: szabadságon vagyok. Bebesi Károly
